Vági Gábor

TÜNDÉRTAN

 

„Hű, srácok, Erdős Ági

Most beteg,

Kár, mert ha köztünk volna

Főzhetett volna

Egy

Jó-kis-ká-vét-min-den-ki-nek.”

 

(Bereményi Géza–Cseh Tamás)

 

 

1. A tündérek dicsérete

 

A tündér: egy embertípus. Igen ritka jelenség; mi, nem tündér evilági emberek öt-tíz tündérrel ha találkozhatunk életünkben. Attól fogva, hogy megismerjük őket, s föltárul előttünk tündér mivoltuk, tehetnek bármit, találkozzunk bármilyen ritkán, akár el is maradhatnak életünkből, viszonyunk hozzájuk mozdulatlan marad.

Persze nem arról ismerszenek meg, ahogyan rájuk gondolunk, hanem önmagukról. Milyenek is hát?

Mindenekelőtt jók. Sokkal jobbak – ezt pontosan megérezzük –, mint amilyen jó emberek mi vagyunk. A mi jóságunk csak az egyike ellentmondásos vonásainknak, az övék uralkodik az alkatukon. A mi jóságunkat önismeret, önnevelés, törekvések érlelik – ha egyáltalán akarjuk ezt, ha akarunk jobbak lenni –, a tündéreké adottság. Nem hibátlan, nem gyengeségek nélkül való emberek, de a jóságuk teljes, mindenre kiterjedő és állandó. Ők azok, akikre, úgymond, mindig lehet számítani. Természetes módon toppannak elénk, és segítenek a bajban. Mintha eleve tudnák, hogy mikor és miben kell segíteniük. Gyakorlatiasnak és józannak mutatkoznak ilyenkor, túlbonyolított vagy szorongó gondjainkhoz egy-két mondatos megjegyzéseket fűznek, aztán nem vesznek tudomást róluk. Hanem cselekednek. Telefonálnak vagy takarítani kezdenek helyettünk, s lassanként feloldják a bénultságunkat. Az imént még megoldhatatlannak és bonyolultnak tetsző bajt visszahelyezik az élet reális léptékébe – oda, ahol majd hónapok, évek távlatából magunk is nyugodtan tudomásul vesszük azt. A tündérek tökéletesen hárítják el a pánikot – meglepődünk, hogy a kétségbeesés felé induló pillanatainkban mennyire távolian földhözragadt és praktikus a viselkedésük. És könnyen, engedelmesen rájuk bízzuk magunkat. Hiszen a másik fő tulajdonságuk, a határtalannak és állandónak tetsző erejük amúgy sem tűr további tétovázást.

Nagyon erősnek látjuk őket; olyannak, akit talán átlagon felül sok baj ért, és kibírta. Jósága, nyitottsága rendíthetetlen, ereje sugárzásából biztonságot merítünk. A tündérek idővel mozdíthatatlan helyet kapnak emberi viszonylatainkban; nem is a találkozások gyakorisága okán, hanem mert ennyire állandónak tudjuk őket. Ha közelebb kerülünk hozzájuk, összebarátkozunk, kiderül persze, hogy ők is változnak. De a biztonságunkat ez alig érinti. Mintha a véletlen, amely egymás útjába hozott bennünket, rájuk nézve magától értetődő sorsszerűség lenne: elfogadnak és elvállalnak minket az első pillanattól. És ezt ki is fejezik. Mindent ki tudnak fejezni. Gesztusokban – a jóság, a figyelem és a megerősítés gesztusaiban – kifogyhatatlanul gazdagok.

A szavaik, ítéleteik harmóniája is teljes. Ha fokozható a sok lelki-szellemi defektus, amit magunk körül látunk (a habókostól a szánalmasig vagy a félteni való őrültig), talán fokozható ez is. A tündérek normálisabbak, rendszerint a legnormálisabbak mindazok közt, akiket ismerünk. A legjózanabbak. Ha elmesélnek, majd értelmeznek valamit, pontos ítéletekkel, lényeglátó kétkedéssel kísérik a mesét. Magától értetődően épeszűek és épérzésűek.

Érezzük azt is, hogy a tündérek erejének és jóságának vonzása nagyon sok embert a körébe von. Rajzanak körülöttük a náluk gyengébbek – sokan azok –, jó pár szerencsétlen ember, és olyanok is, akiket végképp méltatlannak tartunk hozzájuk. Ők nem így gondolkodnak: a tündérek jósága egyneműsíti a delejébe fogott emberi minőségeket, és a mi válogatós ítéleteink megszégyenülve kényszerülnek több türelemre. A tündérek persze csöppet sem buták: tudják ők jól, hogy kit mire tartanak, és hogy a mi evilági viszonylatainkban is kicsoda kit becsülhet, kivel összeférhetetlen. De az ő jóságukra egyforma esélyt és jogot kapunk, szinte mindenkivel. Ez néha zavarba hoz bennünket; mi ugyanis nem vagyunk tündérek, és az evilági emberek a számunkra sokkal bántóbban sokfélék.

Közösségben, társaságban is fontos és jóleső a jelenlétük. Nem középpontot adnak az ad hoc egybegyűléseknek, hanem kohéziót. A biztonság kohézióját. Hogy ha Erdős Ági köztünk van, akkor lesz kávé, és ez máris majdnem olyan, mint otthon. Vagy hogy nem lehet nagy baj, ha egy kiránduláson ránk sötétedik, mert hátul ott jön ő is, fel-felcsap a nevetése, a szorongásunk elől belé kapaszkodhatunk.

Szinte automatikus, hogy az ennyire természetesen adott jóságot, ránk sugárzó biztos erőt, a magunk kisebbségének tudatában, egyszerűen elfogadjuk. Néha vissza is élünk vele. Mert a tündérek attól is olyanok, amilyenek, hogy éppen ilyennek kívánjuk őket. Főként erősnek; hát tessék, megadják nekünk. Titkon tudjuk tehát, hogy – legyen bármilyen bensőséges és baráti a viszonyunk egyik-másik tündérünkkel – ez a viszony eleve egyenlőtlen, aszimmetrikus. Éppen azt, amit ők adnak, mi nem tudjuk visszaadni nekik. El-elhagyjuk őket, figyelmünk eltávolodik tőlük, szeretetük tágkeblűsége néha zavar, néha még idegesít is (miért kell osztoznunk egy „saját” tündéren ellenszenves és méltatlan emberekkel?), egyszóval, annak a tudatában, hogy ők megmaradnak nekünk, és olyannak, amilyenek, mi átmenetileg elmaradozunk, elkalandozunk.

A tündérek azonkívül derűsek is. Nem feltétlenül és mindig jókedvűek; ún. társasági humoruk is vagy van, vagy sem. Velük lenni mégis derűs, jóleső dolog, és ha éppen elborult kedéllyel köszönünk rájuk, szinte bizonyos, hogy hamarosan megnevettetnek minket.

Ha valaki máris „azonosítani” kívánná a maga tündéreit, kérem, ne siessen ezzel. Nem egyetlen embert, hanem egy típus többféle változatát próbálom meg itt fölrajzolni. Ehhez például azt is tudni érdemes, hogy kicsoda nem tündér, ki nem tévesztendő össze vele.

Nem tündér – nem feltétlenül az – például a jó anya vagy a biztonságos és bölcs, érdek nélkül szerető nagymamák sem. Aztán nem tündérek a szeretet mártírjai: az erőszakkal egyoldalúan szeretők, akik utóbb a fejünkhöz vágják, hogy az irántunk való szeretet az ő egész életük, és lám, mi nem viszonozzuk ezt hasonló teljes figyelemmel.

És nem tündérek a tapadósan és parttalanul szeretők sem, akiknek legfőbb ambíciójuk az, hogy akiket ők kedvelnek, az mind kedvelje egymást is. Ez utóbbi két beállítódás mögött gyakran szomorú sérülések rejtőzhetnek, s ez részvétet kelt: de a tündérekkel ne tévesszük össze őket. Azok, ismétlem, a szokásosnál józanabb emberek.

A felénk irányuló tündérfigyelem megnyit bennünket, bizalommal tárulkozunk ki neki, és ő aztán sosem él vissza ezzel. A tündér figyelme tapintatos és pontos, lényeglátó és árnyalt, a gyakorlatit arányosan vegyíti a lelkivel, egyszóval, éppen a szájunk íze szerint való. Azt hiszem, ezért van az a biztos érzésünk, hogy ha valaki, hát életünk tündérei ismernek és értenek bennünket. Néma szövetségünk egy láncba fog velük, kilétünk megértésének titkos tábora, rajtunk magunkon kívül, szinte csupa tündérből áll. A tündérek haszna, lényege, egyszóval az, hogy boldogító emberek.

2. A tündérek nem boldogok

 

A tündérek boldogító emberek, de nem boldogok.

Itt egy demográfiai megjegyzést kell közbeszúrnom: bár vannak férfi tündérek is, a

tündérek többnyire nők. Ahogy én megfigyeltem, nagyjából a négyötödük nő lehet.

Mi, hétköznapi emberek sem vagyunk teljesen szamarak, érzéketlenek sem, így aztán igen hamar felismerjük, hogy ezek a jó és erős és derűs, különleges emberek, a tündérek, mástól sem kapják meg azt, amit tőlünk sem. Nem boldogok: magányosak és elégedetlenek. Erejük, tulajdonságaik harmóniája a többi embernek szól, mintegy kifelé működik csupán. A tündérek talpraesett, biztos és türelmes ítélete mindenki mással szemben józanul elfogulatlan, de önmaguk iránt bizonytalan és elfogult. Közelebb kerülve hozzájuk, meglep bennünket, hogy miféle önértékelési tévedésekbe esnek. Miközben jó képességű emberek, akik sok mindent alaposan és biztosan tudnak, szinte sosem elégedettek magukkal. Egyes tündérek egyszerűen elégtelennek hiszik a képességeiket, s ez visszatartja őket az ún. teljesítményektől. Ez a tündértípus voltaképpen a tündérerények aktív működtetésében él; és nem teljesen igazságos az ítéletünk, amikor néha úgy véljük, hogy a teljesítmények helyett, amolyan pótmegoldásként választották ezt az életformát. Igaz, a tündérség nem foglalkozás – de vajon biztos, hogy jól van ez így? Avagy méltányos az, hogy akinek mégiscsak ez a foglalkozása, az szenved attól, hogy másokat boldogító „pályaválasztását” a világ nem ismeri el? Mások – más tündérek – meg könnyedén és szinte lendületből teljesítenek, de azt állítják, hogy mindez nem fontos. Hogy nem ez a fontos. Hanem micsoda? – kérdezzük ilyenkor. A válaszuk furcsa és elgondolkodtató s kicsit zavaros is: talán a keleti filozófiák szemléletmódjára emlékeztet leginkább, ahol minden apró érzéki részlet a világnak (vagy az életnek) a teljességére utal, az egészre, s amelyben a mi elemző, az egészet részeire bontó igyekvésünk helyét a szintézis evidenciája foglalja el. Nehezen értjük a dolgot, ők meg nehezen fejezik ki – mi itt európaiak vagyunk.

A tündérek a párválasztásaikban is kissé boldogtalannak, magányosnak tűnnek. Méltó párjuk egy másik tündér lehetne. Ez viszont már csak a demográfiai aránytalanságok miatt sem teljesülhet. És még a kevéske esély sem valósul meg: én bizony egyetlen tündérpárt sem ismerek. Néha egyenesen olyan társra találnak, aki visszaél a jóságukkal, meglopja őket – egyszóval, valami nem jó embert. Gyakoribb, hogy valamely nem felnőtt, gyermeki lélek a párjuk, aki ugyancsak zavartalanul, bár jó szándékú naivitással fogadja el az érzelmi aszimmetriát. És vannak, bizonyára szép számmal, társtalannak maradó tündérek is. Ezeknek a különféle magányba torkolló történeteknek a közös oka pedig bizonyára az, hogy a szóba jöhető társak, a felnőtt, ép erkölcsű emberek visszariadnak attól, hogy életüket egy ilyen lénnyel kapcsolják össze. Tudják, tudniuk kell, hogy ebben a viszonyban mindig ők találtatnak majd könnyebbnek; örök adósságra köteleznék magukat, ha vállalnák. És ki vállal örök, törleszthetetlen, folyton jelen lévő adósságot? Bocsánatos, hogy az, úgymond, „felnőtt és ép erkölcsű” emberek nem akarnak tündérekkel élni. És így tisztességes is.

Ezzel persze odajutottunk, hogy a tündérek a némiképp sorsszerű magányt nemcsak tisztességtelen vagy öntudatlan, de olykor éppenséggel tisztességes viszonzásként kapják, cserébe azért az egyértelmű jóért, amit adnak. Amikor valaki kihasználja őket, az méltánytalan. Amikor valaki gyermeki alávetettségben hagyatkozik rájuk, az szerencsétlen történet. De az igazi szerencsétlenség mégis az, hogy a tündérek magánya az evilági felnőtt emberek becsületes tartózkodásából is eredhet. Az ellentmondás feloldhatatlan: és az, hogy kimondom, nem kötelez a feloldására.

Ám az ellentmondás tágabb is, többet fog át, mint a tündérek párválasztásának szinte eleve vesztes esélyeit. Nem tudom ugyan egyértelműen, hogy a tündérség születési adottság-e, vagy egyes emberek, felnövekedvén, tündérré lesznek – az a gyanúm, hogy ez is, az is közrejátszhat. Szóval, nem háríthatjuk el annak felelősségét, hogy a tündéreket mi magunk formáljuk olyanná, amilyenek. Mert szükségünk van rájuk. Szükségünk van a jóságukra: olyan jóságra, „mely igazodni magára mutat”. És szükségünk van az erejükre, ami talán nem egyéb, mint derűs fölülemelkedés életünk tűrhetetlen eseményein és adottságain. Amelyek valóban tűrhetetlenek, de túl kell élnünk őket, vagy velük kell élnünk. Igazodási pontnak és kapaszkodónak konstruáljuk meg hát a tündéreket, ők pedig eleget tesznek a kívánságnak, azonossá válnak ezzel a bonyolult szereppel. És ebből már talán következik is mindaz, ami őket boldogtalanná és magányossá teszi. Ártatlanok vagyunk a boldogtalanságukban, jórészt tehetetlenek is – de nem vétlenek.

Az erejüket és jóságukat kérő igény azután – vagy talán a szerep vállalásának tehetetlensége – némelyiküket túlzásokba viszi. Van tündér, aki a jóságot túlozza el, és van, aki az erőt. A jóság túlzásai, a parttalan, mindenkit átölelő jóság egy ponton túl végképp elbizonytalanít: már nem lehet hozzá igazodni. A kisebbik baj, hogy ezzel már-már komolytalanná válnak az ítéleteik; e tündértorzulás történetét figyelve ugyanis egyszer csak azt látjuk, hogy az alanyát csúnyán kihasználják.

Az erő túlzásai más veszélyt hordoznak: némelyik tündér idővel ambicionálni kezdi, hogy ereje csakugyan határtalan legyen. S ez a törekvése görcsössé válhat, túl jól sikerül, páncélt képez köré. Aki valóban határtalanul erős, annak nincs is szüksége másokra: a tendencia a biztos magány. Szinte természetes, hogy így a jóság is megkeseredik, és végül a páncél mögé kerül. Torzulásaiban, túlzásaiban tehát a tündérlét bizony eleve boldogtalan, keserű és magányos tendenciákat hordoz. S ha jobban belegondolunk: ilyeneket hordoznak az egészségesebb, egyensúlyban maradó változatai is.

Persze, végül is: kicsoda nincs ennek kitéve? Meg hát szeretném, ha mindez csak a saját véges tapasztalataimból következtetve lenne így. Bárcsak ne lenne ebben igazam, bárcsak ne működne semmiféle sorsszerű cserekapcsolat a boldogítás képessége meg a boldogulás lehetőségei között. Hiszen a jóság és a derű és erő egyszersmind boldogságképességek is, vagy nem? (Ez logika. És fohász.)

Ha ezt azért írnám, hogy viszonzást javasoljak a tündérek boldogító jelenlétére, akkor most válaszolnom kellene arra a kérdésre, hogy mit is tehetnénk mi, evilági emberek a tündérekért. Nem ezért írom; de valamit valóban illik erre válaszolni.

Nem sokat tehetünk értük. Az egyenlő viszonzás lehetetlen – éppen az a lényegük, hogy nem egyenlő emberi viszonylatokban élnek. Eszünkbe is többnyire olyankor jutnak, amikor a segítségüket igényelnénk. És ha eszünkbe jutnak máskor is, a rájuk gondolás mindig vegyes érzésekkel teli: megnyugtató és biztonságos, de ezt a jó érzést némi önvád is kíséri (amiért hagyjuk, hogy viszonyunk velük örökké egyoldalú maradjon), meg egy kevés szorongó aggodalom, hiszen megsejtjük mi jól a tündérélet magányosságát is. Talán megtehetnénk, hogy nem tekintjük ezt annyira evidensnek, és legalább a köszönet gesztusaiból annyit juttatunk nekik, mint bárki másnak. Azonkívül az érdeklődésünk, figyelmünk terében is emancipálhatnánk őket. Magunktól is megérdeklődhetjük, hogy hogy vannak, mit csinálnak; nem muszáj mindig bevárni, míg – szokás szerint – ők keresnek bennünket. Hosszabb eltűnéseik idején gyanút foghatunk: hátha mégsem valamely érthetetlen barátságra vagy meddő tevékenykedésre pazarolják értékes képességeiket, hanem, netán, betegek. Egyszóval, van azért némi lehetőségünk legalább arra, hogy a túlságosan veszélyes torzulások útján ne engedjük őket elindulni.

És most visszatérek a dicséretükre, s egy sejtéssel megtoldom azt.

A tündérek megkülönböztetésére itt nemegyszer fogalmaztam úgy, hogy a nem tündérek, mi, valamennyien, szóval a többiek, evilági emberek vagyunk. Talán véletlen és ügyetlen ez a fogalmazás, de eszerint a tündérek nem evilágiak volnának. Hanem akkor melyik világból valók? Például bizonyára nem az ismeretlen Kelet küldöttei ők, még ha némelyikük egyéni filozófiája felidéz is ilyesmit – nem öntudatlan diverzánsok valamely elmúlt vagy távoli társadalomból. Úgy képzelem inkább, hogy egy halhatatlan utópiát testesítenek meg, mert rájuk ruházzuk ezt a szerepet. Ez az utópia nem egyéb, mint egy olyan világ, ahol az ember „jobbik fele”, a legjobb képességei uralkodnak, méghozzá nem is feltétlenül a mai formájukban – ezt aztán ki-ki a maga módján álmodja meg magának. Például ahogyan Szép Ernő képzelte:

…a jóságot is, a rosszaságot is itt szerezhettük a Földön; a rossz is meg a jó is szerzeménye az embernek, akár az utazás meg a világítás. Pucéron jön az ember a világra, maga találta fel, maga találta meg a fázó teste takarását, a takarásra való anyagot. Ezen mód vette fel a jóságot is, mert szüksége lett arra. A jóság részvét, a másiknak a szénása, irgalom. És magamagának a biztosítása: őt is szánják meg, őt is segítsék majd, ha arra talál szorulni. Önvédelemszámba is mehet hát a jóság, akár a rosszaság. A rosszasággal is szükségből bélelte a testét az ember. Ha eljön az a világ valaha, ami felől olyan jólesik álmodozni, ami felé a szíve vonaglása vonzza az embert, az a világ ha majd eljön, mikor egészséges lesz mindenki, és mindenkinek elég ennivalója meg örülnivalója lesz, akkor a rosszaság is, a jóság is elsorvadhat. Ami rosszaságunk volt, annak a helyébe ügyesség, szellem, művészet teremhet. Mindenki pompás labdarúgó meg műkorcsolyázó lehet, mulatságos, ötletes társalgó, meg mindenki tud tán majd muzsikálni meg rajzolni. Ami meg jóság volt az emberben, abból, ha nincs rá szükség, csupa gyengédség meg kedvesség lesz majd, olyan gyengédség és olyan kedvesség, amilyet most csak az anyák tudnak, meg a szerelmesek.”

Élni segítenek ezek a remények, és folytonos megerősítést is kapnak – beválthatatlansága ellenére ezért halhatatlan az utópia. E legjobb képességek ugyanis valóban léteznek: valamennyire bizonyára mindenkiben. És részben türelmetlenségből, részben mert az élethez csakugyan szükségünk van a segítségre, a reménykedést nem álmodozásokba vagy szabatos eszmékbe sűrítjük, hanem konkrét emberekbe. (Így valami evilági hasznunk is származik belőle.) A tündérek ilyen beválthatatlan reményekből gyúrt teremtmények – s egyben annak az áldozatai, hogy ez még nem az a világ. Alakjukat némi emberi ragaszkodás és részvét veszi körül, pislákoló glóriát is odaképzelhetünk, ahogy tetszik; a többi meg durva közöny.

 

3. Csend és hallgatás – dialektikus befejezés

 

Bárki, aki eddig a szavaimat követte, méltán érezhet növekvő türelmetlenséget: kicsoda végül is, akiről beszélek, ki a tündér? Talán ha példákat mondanék?

Úgy érzem, nincs erre szükség. A megnevezéssel kiadnám őket, egyszersmind egyszemélyes titkomat fedném fel. Példákat azért sem mondhatok, mert a tündérség valószínűleg nem abszolút dolog. Nekem ez a tündér, neked talán más – ahogyan a titkos, éltető utópiáink is különbözhetnek. Persze nem nagyon: mindenki tudja, hogy Erdős Ági kicsoda. Nevezze meg ki-ki a maga tündéreit. Nevezze meg magában, önmagának.

Vannak dolgok, amikről csak egyszer lehet beszélni. Túlságosan személyesek, fájdalmasak, bizalmasak. A tündérség is ilyesmi lehet. A tündérekben, éppen mert bonyolultságukban is áttetsző emberek, könnyen észrevenni boldogító és magánnyal terhelt sorsuk ellentmondását. Észrevesszük, de nem mondjuk. S amiért most mégis a kimondás határára merészkedek, az az, hogy túl sok mindenről nem beszélünk egyáltalán. Olyasmiről sem, amiről egyszer pedig kellene. Így azonban rajtunk maradhat az öntudatlanság, a süket csönd szégyene.

Mert jó, nézzünk körül, lapozzuk végig a noteszünket, és találjunk rá rég ismert tündéreinkre. Mi történt ezzel, akkor most mi van?

Megneveztük őket, rájuk találtunk – ez van. S ezentúl így lesz – úgy, hogy ez megtörtént. Hátteret remélek így jövendő gesztusoknak meg az elmulasztásuknak is. A kimondatlanság, az öntudatlan csönd megtört egyszer, egy belső pillantással ránéztünk valami jól tudott titokra, az érdekeltségeinkre tündéreink tündér mivoltában, s arra is, hogy ez talán az ő evilági harmóniájuk kárára történik. Azt hiszem, ennyit kell csak tudni, de ezt érdemes tudni. Aztán az egész visszazárható a hallgatásba. Nem a süket és érzéketlen csöndbe, hanem a tudó, meghitt hallgatásba. A hallgatás a méltó háttér.

Amit elmondtam, nem is zárulhat másképp. Természetesen minden szöveg véget ér egyszer. Elfogynak belőle a szavak. Ennek azonban éppen ez a mondanivalója. Ha tetszik, dialektikusan ér most véget. Nem azzal az iskolai „egyrészt-másrészt” dialektikával, amely szerint valami egyrészt ilyen, másrészt amolyan, s így aztán egyik sem. A dialektika mást is jelenthet: valami van, valamilyen, és változik; a változásainak a belső iránya pedig az, hogy megszünteti önmagát. Az eredeti valamilyenségét szünteti meg, tehát a létét is.

Ez a szöveg is csak odajuthat, hogy el kell hallgatnia. A hallgatás meghitt ideje pedig az elhallgatással köszönt be. És mert ez sem egyetlen pillanat, története van, íve van, lejtése vagy emelkedése – máris húzom az időt –, ezt a pár mondatos elhallgatást most Ottlik Géza mondatával fejezem be: „Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele.”