Timothy Garton Ash

MITTELEUROPA?

Nyugat-Németország és Kelet-Közép-Európa a nyolcvanas években

Félix Pál fordítása

 

Közép-Európa „a megválaszolatlan kérdések és megoldatlan ellentmondások nagy területe, olyan félkövetelések régiója, amelyek mindeddig éppannyira nem valósultak meg, mint a velük ellentétes javaslatok, és amelyek egyfajta fantazmagória termékének tűnnek, mert valami egész, valami új és rendkívüli megteremtésére irányulnak”. Így vélekedett Bruno Bauer – 1854-ben.1 Plus ça change, plus c’est la même chose!

A „Közép-Európá”-val kapcsolatos jelenkori vita egyik legjelentősebb megoldatlan feszültsége az, amely egyrészt a magyar, a cseh és – kisebb mértékben – a lengyel értelmiségiek és politikai aktivisták, másrészt a nyugatnémet értelmiségiek vagy politikusok ábrándjai, javaslatai és „félkövetelései” között mutatkozik. Természetesen nem létezik egyetlen „kelet-európai” vagy „nyugatnémet” koncepció sem Közép-Európáról. Ehhez túlontúl is kusza, terjengős és kezdeti stádiumában tart a vita. Mégis, megkockáztathatunk néhány általánosítást.

A „kelet-európai” vitát – amelyet Milan Kundera kezdeményezett, majd Konrád György, Václav Havel, Czesław Milosz, Danilo Kiš, Vajda Mihály és Milan Simecka fejlesztett tovább, hogy csak néhány vezető értelmiségi résztvevőjét említsem2 – leginkább az jellemzi, hogy figyelmen kívül hagyja Németországot vagy a német kérdést. Történelmileg az Osztrák–Magyar Monarchiára tekint vissza, és „Jaltán túl” pillant előre. Politikai tekintetben elfordítja szemét a Szovjetunióról, és tekintetét egy idealisztikusán meghatározott „Nyugat”-ra szegezi. A keleti szellemi-politikai határ körül elkeseredett viták dúlnak arról: milyen Oroszország viszonya Európához?3 Ezzel szemben a nyugati szellemi-politikai határt, sajátos módon, nem vitatják. Igaz, egyes kelet-európai értelmiségiek komoly kísérleteket tettek a német kérdés újbóli felmérésére.4 Arra a nyilvánvaló – bár érzelmileg bonyolult – következtetésre jutottak, hogy nemigen lehet leküzdeni Európa „jaltai” megosztottságát, ha nem küzdjük le Németország kettéosztottságát. Mindazonáltal ezt a szellemi-politikai érvet eddig még nem építették be a „Közép-Európa helyreállításá”-ra irányuló egyetlen közös meghatározásba sem.

A Nyugat-Németországban folyó vitát ezzel szemben az jellemzi, hogy ott mindezekre a kelet-európai elképzelésekre és törekvésekre viszonylag kevés figyelmet fordítanak. Bizonyos mértékig persze a „Mitteleuropa” fogalmat Párizson (Kundera), Budapesten (Konrád) és Prágán (Havel) keresztül újra bevetették a német értelmiségiek vitájába.5 De mihelyt e forrásokból ismét „forgalomba került”, rövid idő alatt önálló életre kelt, magáévá tette az úgynevezett „történészvita” nem egy témáját, így a „német identitás” és a „német kérdés” véget nem érő megvitatását, továbbá olyan kérdéseket, mint Berlin jövője, a német–német kapcsolatok, nagy általánosságban a keleti politika, a biztonsági politika, valamint a Szövetségi Köztársaság és az Egyesült Államok viszonya.

Alaposabban szemügyre véve a dolgot, a „Közép-Európa”- („Mitteleuropa”-) koncepció voltaképpen még azelőtt ismét a német politikai értekezések napirendjére került – igaz, nagyon óvatosan –, hogy az, amit „Kundera-sokk”-nak nevezhetnénk (a Szolzsenyicin-sokk analógiájára a hetvenes évek Franciaországában) a divatos értelmiségi fórumok közepére (vagy balközepére) katapultált volna. A német értelmiségiek természetesen nem folytathatták ott, ahol Friedrich Naumann abbahagyta, míg a cseh értelmiségiek bizonyos értelemben folytathatták ott, ahol Tomáš Garrigue Masaryk abbahagyta – vagy éppenséggel az angol értelmiségiek ott, ahol R. W. Seton-Watson abbahagyta. Hitler mindezt megakadályozta. Amint Henry Cord Meyer részletesen bebizonyította, a Naumann által 1915-ben publikált könyvében népszerűsített koncepciót 1945-re végérvényesen lefoglalta és megmérgezte az, hogy a nácik felhasználták.6 S mégsem volt teljes folytonossági hiány Hitler és Kundera között. A jelen sorok írója egy ízben úgy fogalmazott, hogy a koncepció „csak a Deutsche Reichsbahn étkezőkocsijainak kísérteties Mitropa felirataként maradt fenn”; Karl Markus Michel német esszéista pedig megjegyzi, hogy csak a MEZ (Mitteleuropäische Zeit) M betűjeként élt tovább. E megállapítások nagy általánosságban helytállók, ugyanakkor elhomályosítanak egy sajátos igazságot.7

François Bondy rámutatott, hogy Richard Löwenthal, e kiváló szociáldemokrata értelmiségi már 1964-ben azt írta, mennyire örül, hogy Nyugat-Németország kezd visszaszerezni valamit „közép-európai” jellegéből és szerepéből.8 S éppen a Willy Brandt köré gyűlő szociáldemokraták ezen hallatlanul tehetséges körében (Löwenthal maga is e körbe tartozott, nemkülönben Heinrich Albertz és Egon Bahr) merült fel ismét a hatvanas évek elején e dolgok valamiféle koncepciója vagy éppenséggel a szó pozitív értelmezése.9 Azoknak az első, félénk, habozó kísérleteknek a kapcsán merült föl ismét, amelyek arra irányultak, hogy alakítsanak ki egy jellegzetes német módszert Európa, Németország és mindenekelőtt a csak nemrégiben megdöbbentő módon a Fal által félbevágott Berlin kettéosztottságának leküzdésére vagy legalábbis csökkentésére. Ezek az elgondolások Brandt és Bahr révén elkerültek Bonnba is, amikor 1966-ban Brandt külügyminiszter, Bahr pedig a minisztérium tervezési részlegének a főnöke lett. Bahr ekkor már óvatosan és az óhatatlan reális fenntartásokkal azt a napot várta, amikor végül majd egy közép-európai biztonsági rendszer léphet esetleg a fennálló szövetségek, a NATO és a Varsói Szerződés helyébe.10

Brandt volt az, aki miután kancellár lett, először használta – új keleti politikája (Ostpolitik) ismertetése és megvédése során – nyilvánosan ezt a kifejezést, igaz, óvatosan és viszonylag semleges értelemben. „Ésszerű és legfőbb ideje – jelentette ki 1973 januárjában a Bundestagban –, hogy több józanság révén több bizalmat teremtsünk Közép-Európában. A mondatot közvetlenül megelőző bekezdés, jellegzetes módon, a fegyverzetcsökkentésre vonatkozott.11 Két évvel később Schmidt kancellár egy Bundestag-vita során megjegyezte, hogy „az NDK-nak mint közép-európai államnak tudatára kell ébrednie annak, hogy felelős az európai enyhülésért”.12 1988 januárjában Egon Bahr már nyilvánosan kijelentette, hogy Erich Honecker, a keletnémet vezető levele Helmuth Kohl nyugatnémet kancellárhoz, amely további fegyverzetcsökkentést sürgetett, „a Közép-Európában való közös érdekeltség megnyilvánulása”.13

Nyilvánvaló, hogy a „Mitteleuropa” fogalmában való gondolkodás specifikus és úgyszólván belföldi hangvétele voltaképpen a Nyugat-Németországban folyó vita legfontosabb mozzanata. De semmiképpen sem az egyetlen tényezője. A nyolcvanas évek végén a Nyugat-Németországban folyó értelmiségi-politikai vitában a „közép-európai” vita nagyjából négy egymást átfedő köre különböztethető meg. Az első a többé-kevésbé tisztára kulturális-történelmi újrafelfedezés. Ezt leginkább egy, Karl Schlögel berlini történész által 1986-ban publikált vékony kötet tükrözi. Címe: Die Mitte Liegt ostwärts. Die Deutschen, der verlorene Osten und Mitteleuropa (A közép Kelet felé van. A németek, az elvesztett Kelet és Közép-Európa). Ez a gondolatébresztő, csapongó tanulmány lényegében felhívás a nyugatnémet értelmiségiekhez és az NSZK állampolgáraihoz, hogy fedezzék fel újra elvesztett kulturális és társadalmi kapcsolataikat a Kelettel. Schlögel nem politikus, hanem tudós és rajongó. A könyve publikálását követő egyik előadásában, amelyet a szociáldemokrata Friedrich Ebert-alapítvány által rendezett konferencián tartott, kifejezetten elutasította e koncepció, vagyis „Közép-Európa célként történő kinyilvánítása” politikai intézményesítését.14

Ehelyett az lebeg a szeme előtt, hogy helyreállítsák az emberi és kulturális csere szövedékét, nagyjából úgy, ahogyan az Alpok-Adria és a Pannónia csoportok kísérlik megtenni a hajdani Habsburgok kormányozta „K und K” területek esetében, de kiegészítve azzal, hogy Bécs, Prága és Budapest mellett Berlinnek is el kell foglalnia ebben az őt megillető helyet. Berlin, fejtegeti, klasszikus színtere lehetne az antipolitikának és az antipolitikus diplomáciának.15 Így kezdi ő is használni „az antipolitika” fogalmát, amely – amint másutt már kifejtettem – jelentős szerepet tölt be a „Közép-Európá”-ról folyó kelet-európai vitában.16 Schlögel koncepciójában „Közép-Európa” újrafelfedezése az eszmék, a kultúra, a nem politikai csere és – marxista szóhasználattal – a „tudat” területén folyna. Lehetséges, sőt kívánatos, hogy a tudatban végbemenő ezen változás idővel kihathatna a politika „levés”-ére, ámde a kulturális-történelmi újrafelfedezés önmagában is jótékony hatású.

A második és a harmadik kör leginkább történelmi-geopolitikai (jobboldali-nemzeti) és történelmi-geopolitikai (baloldali-nemzeti) jellegűként határozható meg. Az előbbi kiindulási pontja nem Közép-Európa-koncepciója mint olyan, sokkalta inkább az a szemlélet, hogy a német történelmet legfőképpen az ország geopolitikai helyzete „az európai közép”-ben vagy éppenséggel „az európai közép”-ként határozza meg (die europäische Mitte). E nézet szerint Németország a klasszikus közép országa (Land der Mitte). Mind terjeszkedése, mind végső veresége és megcsonkítása e geopolitikai helyzetéből fakadó elkerülhetetlen dilemmák alapján magyarázható a „hatalmi politika” vagy „imperializmus” korában.17 Ez mindenekfölött tudós érvelés, amelyet ilyen vagy olyan formában befolyásos konzervatív történészek, így Andreas Hillgruber, Klaus Hildebrand és Michael Stürmer fejtenek ki.

Egy ugyancsak vékony kötetben – amely a nyugatnémet gyűlölködő „történészvita” egyik „fénypontja” volt – Andreas Hillgruber két előadás átdolgozott változatait adta közre; az egyik a keleti front 1944–45. évi helyzetéről, a másik a holocaustról szólt. A könyv címe: Zweierlei Untergang. Die Zerschlagung des Deutschen Reiches und das Ende des europäischen Judentums (Kétfajta megsemmisülés. A Német Birodalom szétzúzása és az európai zsidóság pusztulása). S éppen ez a cím, amely láthatóan egyenlőségjelet tesz a német és a zsidó veszteség közé, okozta a legtöbb polémiát. Ezért talán nem is annyira a szerző, mint a kreatív és erőszakos Wolf Jobst Siedler berlini kiadó (ő adta ki Schlögelt és Bahrt is) volt főként felelős. Ám a szerző, ez a körültekintő és köztiszteletben álló diplomáciatörténész előszavában azt írja, hogy itt nemcsak egy zsidó vagy egy német katasztrófáról van szó – egész Európa, mindenekelőtt a háborúban széttördelt európai közép esett áldozatul a történéseknek (das Geschehen). S a kettős katasztrófa német részről írott tanulmányában azokról az „események”-ről ír, „amelyek a Német Birodalom és ezzel az európai közép megsemmisülését hozták magukkal”.18 (A szerző kiemelései.)

Az „európai közép” és „a közép országa” fogalma, részben Michael Stürmer történész személyes közvetítése révén, átment a Kohl-kormány kezdeti retorikájába. De mind Stürmer, mind pedig – s ez lényegesebb – Kohl kancellár esetében összekapcsolódott Közép-Európa újjáteremtése eszméjének határozott elutasításával. „Ellenzünk minden divatos elgondoláskísérletet Közép-Európa kivételezett helyzetét illetően – jelentette ki a kancellár az »ország helyzetéről« a Bundestagban tartott beszédében 1987-ben. – Jóllehet sok minden köti össze történelmileg és kulturálisan a közép-európai térség népeit, ennek a koncepciónak nem szabad – amint Joseph Rovan helyesen állapította meg – egy szabad Európa integrációs politikája elleni veszedelmes robbanótöltetté válnia.”19

A kancellár által említett robbanótöltet nyilvánvalóan az általam történelmi-geopolitikainak nevezett (baloldali-nemzeti) körben rejlett. Ezt a felfogást ismét csak a könyv címe tükrözi: Neutralität für Mitteleuropa (Semlegességet Közép-Európának).20 E szemlélet egyik legérdekesebb képviselője Willy Brandt fia, Peter Brandt. E nézet vagy e nézet számos eleme támogatásra talál a Zöldek körében, a békemozgalomban és az SPD balszárnyának jelentős részében. Valójában az SPD által a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején hangoztatott felfogásban gyökerezik, amikor is a párt vezetői azért támadták Konrad Adenauert, mert azzal, hogy kinyitotta az ajtót a nyugati integráció, pontosabban a NATO-hoz való csatlakozás előtt, állítólag becsukta az ajtót a nemzeti újraegyesülés előtt. S itt megint szerephez jut a történelem: kiváltképpen arra utalva, hogy a feltételezések szerint „nagy lehetőséget szalasztottak el”, amikor figyelmen kívül hagyták 1952 márciusában Sztálin ajánlatát: újraegyesítés a semlegesség fejében.21

A szellemi-politikai Közép-Európa-vita negyedik és nyilvánvalóan legfontosabb köre a szociáldemokrácia főáramlatában folyó vita, amely megkísérli a Közép-Európa-koncepciót a keleti politika „második szakaszá”-ba integrálni. E „második szakasz” központi kérdései a többoldali lefegyverzés és a kelet–nyugati együttműködés, vagy ahogyan szószólói mondják, a „béke”. Közép-Európa az enyhülés célkitűzése. Ez az érvelés tehát közvetlenül a Bahr, Brandt és mások által Berlinben, majd Bonnban kidolgozott elgondolásokra épít. Bahr maga ugyan a rá jellemző módon óvatosan él ezzel a kifejezéssel, de Peter Bender, aki a hatvanas évek eleje óta a keleti politika egyik legbefolyásosabb ideológusa, gyakorta használja pozitív értelemben. Európát, írja Bender, „a szélektől kiindulva osztották fel; ha azt akarjuk, hogy ismét összenőjön, ez csak a középtől kifelé haladva történhet”.22 Közép-Európa elfogadható szakkifejezés vagy mottó a kelet- és nyugat-európai államok közös érdekei és kölcsönös függősége egyre sűrűbb szövedékének, amelynek megteremtéséhez a berlini szociáldemokraták e köre több mint egy negyed évszázada fogott hozzá.

Még szókimondóbb és kevésbé gátlásos Peter Golz, az SPD egykori főtitkára, aki maga is szudétanémet, vagy ahogyan ő fogalmaz, „csehországi”.23 „Vissza kell nyernünk Közép-Európát – írja –, először koncepcióként, majd valóságként.24 „Alkalmazzuk Közép-Európát eszközként az enyhülési politika (Entspannungspolitik) második szakaszában” – érvel más helyütt. Ezután részletekbe bocsátkozva vegyifegyver-mentes övezetet javasol, amely felölelné az NDK-t, Csehszlovákiát és a Szövetségi Köztársaságot; továbbá javasol egy atomfegyvermentes folyosót a két német államban; energiamegállapodásokat Ausztria, Csehszlovákia és más országok között; újfajta turistaegyezményeket; intenzívebb „Wandel durch Handel”-t (változást kereskedelem révén), amit a lehető legkisebb mértékben gátolhat csak, tette hozzá, „Dick Perle COCOM-ideológiája”; végül egy kicsiny, szerény közép-európai UNESCO-t templomok, piacterek és lakóépületek módszeres karbantartására, valamint e „kis nemzetek családján belüli” kommunikációjának helyreállítására.25 Jóllehet e rövid listát kissé véletlenszerűen állította össze, prioritásaiban, abban, amit megemlít és amit nem említ meg, igen élénk és reprezentatív képet fest arról, mi lehet az SPD „Közép-Európa-napirendje” keleti politikájának vélelmezett „második szakaszá”-ban.

A szellemi-politikai érdeklődés homlokterében álló négy kör természetesen csak nagy vonalakban van meghatározva, és egymást át is fedik. Ismétlem, a vita még befejezetlen és fölaprózott. Ám Arnulf Baring okfejtése szerint sok minden szól amellett, hogy az értelmiségi vélemény bármely marginális mozgásai is fontosabb jelzők a Szövetségi Köztársaság politikai jövője szempontjából, mint például a közvélemény-kutatások.26 A német kutatók igen gyakorlatiasan különbséget tesznek a közvélemény (die öffentliche Meinung) és a közzétett vélemény (die veröffentlichte Meinung) között. Ellentétben a közvéleménnyel, a közzétett véleményben Közép-Európa ismét jelentős témaként szerepel. Egyébként az SPD esetében a legnagyobb ellenzéki párt tényleges külpolitikai programjáról van itt szó. Megeshet, hogy egy-két év múlva ez lesz a hivatalos politika.

Mindazonáltal e tanulmány írásának időpontjában (1989 februárjában) még mély szakadék tátong a fennkölt szellemű, élénk szellemi vita és a Szövetségi Köztársaság, valamint a kelet-európai országok közötti valóságos kapcsolatok mindennapos valósága között. Milyen alapul szolgálhat ez a valóság bármely idealista Közép-Európa-elgondolás számára? Hogyan viszonylik – marxista szóhasználattal élve – az ideológiai felépítmény az anyagi alaphoz?

Juliusz Mieroszewski lengyel író 1961-ben német nyelvű tanulmánygyűjteményt jelentetett meg ezzel a sokat sejtető címmel: Kehrt Deutschland in den Osten zurück? (Visszatér-e Németország Keletre?) Több mint egy negyed évszázad múltán egyértelmű „igen”-nel válaszolhatunk Mieroszewski kérdésére. Németország ma ismét számottevő hatalom, és jelen van Kelet-Közép-Európában. Ez a megállapítás természetesen fölveti a kérdést: melyik Németország? Végtére is Németország egyes részei már 1961-ben is „Keleten” voltak abban a geopolitikai értelemben, hogy a szovjet tömbön belül helyezkedtek el. Lényegében valamennyi megfigyelő már akkor is egyetértett volna abban, hogy a Német Demokratikus Köztársaság a) Németország része, és b) politikailag és gazdaságilag „Keleten van”. Innen ered a rövidített nyugati szóhasználat: „Kelet-Németország”, arra a területre értelmezve, amely történelmi földrajz tekintetében Közép-Németország (Mitteldeutschland). Továbbá, mindenki egyetértett volna abban, hogy Berlin városa „Németország” része, amelyet drámai módon fölosztottak Kelet és Nyugat között. 1961-ben a nyugatnémetek többsége amellett is kardoskodott volna, hogy a Német Birodalom (Reich) hajdani területei, amelyeket bekebeleztek a Szovjetunióba és a Lengyel Népköztársaságba, bizonyos értelemben „Németország” részei, jóllehet nagyon is nyilvánvalóan Keleten vannak. Továbbá „Németország”-fogalmukba beleértették volna a még mindig Lengyelországban, Romániában, a Szovjetunióban és Magyarországon élő néhány millió etnikai németet.

Az a „Németország”, amely már nem volt Keleten, tehát elsősorban a Német Szövetségi Köztársaság vagy 1949 utáni nyugati szóhasználat szerint „Nyugat-Németország” volt. Másodszor, eleven volt még valami fogalom a német jelenlétről, ami oly fontos volt (a zsidó jelenlét mellett) az 1939 előtti, sőt az 1914 előtti „Közép-Európá”-ban, de ami a háború kimenetele, a szövetségesek döntései (Jalta, Potsdam), körülbelül tizenhárommillió német elmenekülése vagy deportálása következtében, s végül azért, mert a Német Szövetségi Köztársaság a „Hallstein doktrína” nyomán nem ismerte el a kelet-európai államokat, éppen a hiánya miatt vált szembetűnővé. Amikor azt mondjuk, „Németország visszatért Keletre”, ezen tehát elsősorban azt értjük, hogy Nyugat-Németország oly módon vált jelenlevővé Kelet-Közép-Európában, ahogyan 1961-ben még nem volt az.

Nem szabad azonban szem elől téveszteni, hogy Kelet-Németország ma sokkalta inkább jelenlevő Kelet-Közép-Európában, mint 1961-ben. Amíg 1961 augusztusában fel nem építették a berlini falat, az NDK igen gyönge állam volt, áramlott Nyugatra a szakképzett munkaerő, s az NDK-t megvetően „eltűnő szatellita”-ként emlegették. Az NDK akkor vált képessé arra, hogy belefogjon az igazi konszolidációba, és élre kerüljön a kelet-európai gazdaságok között, amikor a Fal eltorlaszolta e képzett munkaerő útját. Politikai megszilárdulásával és gazdasági növekedésével párhuzamosan növekedett súlya Kelet-Közép-Európában is. Ez is része a „keleti Németország”-nak.

A következőkben azonban a „Nyugat-Németország Keleten” fogalmára szorítkozom, legfőképpen pedig a keleti politikára, amelynek fogalmi eredete az 1961 augusztusa utáni Berlinben is gyökerezik, de amelynek drámai megvalósításával várni kellett, amíg Berlin akkori kormányzó polgármesteréből, Willy Brandtból az 1969–1974 közötti évek szövetségi kancellárja nem lett. Az Ostpolitik (keleti politika) kifejezésnek bonni használatban három összetevője van: a Deutschlandpolitik (Németország-politika), vagyis a Kelet-Németországgal, Berlinnel és Németország egészével szembeni politika; az Osteuropapolitik, vagyis „Kelet-Európa” fennmaradó részével szembeni politika; végül a Szovjetunióval szembeni politika, a hajdani Russlandpolitik. Ez, legalábbis elméletileg, következetes és összefüggő módszer, amely a politika mindezen aspektusait a hosszú távú, békés evolúciós átalakulás stratégiájává egyesíti, ekképpen Németország és Európa megosztását legyűrve, „európai békés rendet” hoz létre. Jóval túlmenne jelen tanulmány keretein, ha az utolsó negyed évszázad e keleti politikája valamiféle egyenlegét állítanánk fel. A következőkben egy sor roppant szelektív megfigyelés következik (jóllehet ezek egy átfogóbb felmérés adatain alapulnak).

Ennek a keleti politikának első jellemző vonása az az eleme, amellyel mindennél inkább kiérdemelte a hatvanas években az „új” jelzőt: az, hogy elismerte a létező kelet-európai államokat, s ezzel azt is elfogadta, hogy az Odera–Neisse-vonaltól keletre fekvő területek többé nem tekinthetők a „keleti” Németország részeinek – legalábbis a józan államférfiak által belátható időn belül. Az ilyen értelemben vett keleti Németország feladása volt tehát a conditio sine qua nonja annak, hogy Nyugat-Németország visszatérjen Keletre. Továbbá, mindeddig ennek a keleti politikának az egyik legszembeötlőbb eredménye az volt, hogy még tovább csökkentette az állandó német jelenlétet Keleten. Bonn ugyanis „sikerei” közé számítja, hogy elérte (rendszerint a szóban forgó államnak történt jelentős keményvaluta-átutalások segítségével) a kivándorlás jogának elismerését összesen több mint egymillió etnikai német számára a Szovjetunióból, Kelet-Európából és természetesen az NDK-ból.27 Jóllehet Bonnban mind a szociálliberális, mind a liberális-konzervatív koalíciós kormányok kinyilvánították, hogy céljuk olyan viszonyok létrehozása, amelyek között az etnikai németek továbbra is ott maradhatnak és élhetnek – németekként – Kelet-Európában, de mindeddig ez csak Magyarország esetében bizonyult lehetségesnek. (Egyelőre eltekintek attól a kérdéstől, mennyiben vélik lehetségesnek az emberek, hogy németekként élhessenek az NDK-ban.) Bizonyos irónia nyilvánul meg tehát ebben a „visszatérésben”. Németország „visszatéréséről” van szó, de egyértelműen külső, idegen jelenlétként ott, ahol Németország és a németek jelenléte sok évszázadon át belföldi jelenlét volt.

Az új német jelenlét második jellemző vonása gazdasági jellegű. A Szövetségi Köztársaság elsőként a kereskedelmi kapcsolatokat állította helyre Kelet-Közép-Európával az ötvenes években. A kereskedelmi kirendeltségek megnyitása a hatvanas évek elején a diplomáciai kapcsolatok helyreállításának tudatos előjátéka volt. A kereskedelem megelőzte a nemzeti lobogót. A keleti kereskedelem (Osthandel) és a keleti politika (Ostpolitik) tehát kezdettől fogva szorosan összefonódtak. Némileg eltérők a nézetek azt illetően, pontosan hogyan mennek végbe ezek az összefonódások, miként segítik a keleti kereskedelem és a keleti politika célkitűzéseit. Otto Wolff von Amerongen, a keleti kereskedelem nesztora meglehetősen elutasítóan szólt a „keleti kereskedelem romantikusai”-ról, akik úgy vélik, ez majd meghozza a békét a földön a jóakaratú embereknek, s ráadásul a kommunista rendszer átalakulását. Otto Wolff von Amerongen és társai, akik valóban keleti kereskedelmet folytatnak, sokkalta józanabbul ítélik meg a lehetőségeit és hatását, mint azok, akik pusztán írnak róla.28

A nyugatnémet nézetek főáramlata a következőképpen foglalható össze. A keleti kereskedelem önmagában véve jó dolog. A németek régtől fogva kereskedtek Kelet-Közép-Európával és Kelet-Közép-Európában: merőben természetellenes lenne, ha ma nem tennék. A kereskedelemnek „stabilizáló” hatása van a kelet–nyugati kapcsolatokra, s ebben a tekintetben hozzájárul a „béke biztosításához” is. Létrehozza az egymásrautaltság kapcsolatait, s ezek önmagukban véve szintén hasznosak. A kereskedelem jótékony hatással lehet az érintett kelet-európai országok belső helyzetére is: javítja az életszínvonalat (legalábbis néhány kelet-európai országban), esetleg még a „reformot is bátorítja”. Mint már említettem, időnként ismét elhangzik a „Wandel durch Handel” (változás a kereskedelem révén) jelszava is.

A gazdasági kapcsolatok és a politika vagy az emberi jogok közötti közvetlen összefüggést azonban csakis az ezekben az országokban (és természetesen az NDK-ban) élő németek helyzetére vonatkoztatják. Pierre Hassner szellemesen jegyezte meg, hogy a keleti politika tekintetében az amerikaiak a bunkóban, a németek a mézesmadzagban, a franciák pedig a szavakban hisznek. Bármennyire is a „mézesmadzag” jótékony hatását vallják a németek, ennél még sokkalta határozottabban utasítják el a „bunkó”-t: vagyis a gazdasági szankciókat és a „negatív kapcsolatokat”. Az amerikai és a német szemlélet közötti különbség szembeszökővé vált a gázvezetékvitában, valamint a gazdasági szankciók bevezetésével kapcsolatos nézeteltérések során, miután 1981 decemberében Lengyelországban bevezették a rendkívüli állapotot. A közelmúltban enyhített formában nyilvánult meg a Keletre irányuló technológiaátvitelre érvényes COCOM-megszorítások enyhítéséről folytatott vitákban.29

A nyugatnémet politikusok gyakran és szívesen mutatnak rá, hogy a Szövetségi Köztársaság teljes „keleti kereskedelme” nem éri el a Svájccal folytatott kereskedelmének értékét. Ez igaz, bár a német ipar egyes szektorainak (vas- és acélipar, szerszámgépipar) függősége a keleti kereskedelemtől jóval nagyobb annál, mint amit az általános statisztikai adatok sejteni engednek. Bármilyen mértékű legyen is azonban Nyugat-Németország függősége a Kelet-Európával folytatott kereskedelemtől, ennél jóval nagyobb mértékben függ Kelet-Európa a Nyugat-Németországgal folytatott kereskedelemtől. Az NDK esetében ez magától értetődő: nyugati kereskedelmének több mint a fele a Szövetségi Köztársasággal bonyolódik le. A fenti állítás azonban más országokra vonatkozóan is helytálló. Magyarország második legnagyobb kereskedelmi partnere Nyugat-Németország, mindössze a Szovjetunió előzi meg. Az NSZK-ra jut Lengyelország és Csehszlovákia nyugati kereskedelmének körülbelül harminc-harmincöt százaléka, míg az Egyesült Államokra, Nagy-Britanniára, illetve Franciaországra csupán öt-nyolc százaléka.30

Egyébként ez az új-régi függőség megnyilvánul mind az egyéni vagy családi „gazdaságokban”, mind a nemzetgazdaságokban. Az NDK-ban az egyéni és a családi költségvetésekben jelentős szerepük van a Nyugaton élő barátoktól és rokonoktól érkező keményvaluta-átutalásoknak. Sok lengyel számára a létfenntartás egyetlen lehetősége, ha időnként „Nyugatra megy”, hogy ott kemény valutát keressen. Márpedig ebben az összefüggésben a „Nyugat” mindenekelőtt Nyugat-Németországot jelenti: ezt tükrözi a régi „na saksy” fordulat is, ami külföldi munkavállalást jelent. Egyes becslések szerint állandóan megközelítőleg egymillió lengyel tartózkodik a Szövetségi Köztársaságban, s ott többségük törvényesen vagy kevésbé törvényesen némi keményvaluta-keresethez jut. Egy hivatalos lengyel becslés szerint 1986-ban és 1987-ben a Nyugaton dolgozó lengyel magánszemélyek által átutalt keményvaluta-összegek már-már megközelítették az állami szektor teljes konvertibilis valuta többletét!31 Lengyelországban és Magyarországon a német cégek járnak élen vegyesvállalatok alakításában és a nyugati mércével mérten rendkívül olcsó munkaerő-kínálat kizsákmányolásában.32 A német turisták messze a legnépesebb nyugati turistacsoportok, és sorolhatnánk még hosszan a példákat.

Összegezve, egyetlen más nyugati hatalom sem közelíti meg Nyugat-Németországot a Kelet-Közép-Európával fenntartott gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok tekintetében. Mindez egyre inkább fölidézi Kelet-Közép-Európa Németországhoz való hagyományos viszonyának képét: ez pedig nem egyéb, mint pusztán elvont fogalom. A nyugatnémet politikai döntéshozók azonban újra meg újra kifejtik, hogy ezek a gazdasági kapcsolatok csupán egyetlen szál abban a kapcsolathálóban, amelyet a Szövetségi Köztársaság szeretne megszőni Kelet-Európával, s ekképpen fokozatosan ismét összekapcsolni a megosztott Európát. Ilyenkor a kulturális cserét, a kétoldali ifjúsági látogatásokat, az egyetemi cseréket, a tudományos és környezetvédelmi együttműködést, a testvérvárosok intézményét és természetesen a politikai párbeszédet említik. Ellentétben az Egyesült Államok, Franciaország vagy Nagy-Britannia keleti politikájával, az elmúlt két évtizedben a nyugatnémet politika többnyire nagyobb súlyt helyezett az együttműködésre, mint az ünnepélyes tiltakozásokra, a stabilitásra, mint a politikai változásokra. A nyugatnémet politika a kapcsolatok általános, hosszú távú javítására törekszik, nemcsak a környezetvédelemben és a kulturális cserében, hanem mindazon területeken, ahol lehetségesnek látszik a „haladás”, míg kiváltképpen az Egyesült Államok az egy-egy kelet-európai állam rövid távú bel- vagy külpolitikai teljesítményéhez szorosan kapcsolódó „differenciálás” politikáját követi.

A nyugatnémet politika a nemzeti érdek felfogásában gyökerezik (egy összeurópai enyhülést tekint a belnémet enyhülés elengedhetetlen feltételének33), továbbá abban az általánosabb vitában, hogy mi a kelet-európai békés változás előmozdításának legjobb módja, végül, de nem utolsósorban a biztonság, a stabilitás, az előreláthatóság és a mindenre kiterjedő harmónia iránti – történelmileg nagyon is érthető – érzelmi előszeretetből vezethető le.34 Ezen alkotóelemeknek és a nyugatnémet politikában érvényesülő változó súlyuknak további elemzése külön cikket igényelne.

Meg kell azonban jegyezni, hogy Nyugat-Németország kapcsolatai gyakorlatilag „differenciáltak”, jóllehet némileg más ismérvek alapján. Az NDK-val való kapcsolatok külön kategória: egyedülálló jellegüket jól tükrözi, hogy az állami bürokráciában a „Deutschlandpolitik” közvetlenül a szövetségi kancellár hivatalának (Bundeskanzleramt), nem pedig a Külügyminisztériumnak (Auswärtiges Amt) a hatáskörébe tartozik. A másik három közép-kelet-európai országgal szemben a – hogy úgy mondjam – „kettős differenciálás” politikáját érvényesítik. Egyrészt, a Szövetségi Köztársaság, akárcsak az Egyesült Államok, Franciaország vagy Nagy-Britannia, egyszerűbbnek ítéli, ha azokkal az államokkal épít ki szorosabb kapcsolatokat, amelyek „reformistábbak” vagy „liberálisabbak”, hogy két nagyon is pontatlan kifejezéssel éljünk, másrészt különleges „differenciálási” módot alkalmaz, amely abból áll, hogy egyes államokat jutalmaz (vagy nem jutalmaz) annak alapján, milyen magatartást tanúsítanak német nemzeti kisebbségeikkel szemben, továbbá különleges (nyugat)német érdekek alapján is „jutalmaz”, például ha egy-egy állam a szabad német kultúrát képviselő Goethe Intézet alapítását engedélyezi, mintegy megkülönböztetésként a már ott működő NDK kulturális képviselettől.

Így például a Helmut Schmidttel folytatott tárgyalások után Lengyelországnak nyújtott 1975–76. évi „jumbo-hitelt” közvetlenül a fokozott német kivándorlás engedélyezési rendszabályaitól tették függővé: ez voltaképpen (az amerikai szenátus) Jackson–Vanick kiegészítésének német változata volt. S amikor a bonni kormány szavatosságot vállalt 1987-ben a Magyarországnak nyújtott egymilliárd márkás hitelért, ez egyrészt annak szólt, hogy a magyar állam példaszerűen bánik az ország kis létszámú német nemzetiségével, s hogy megegyezés született egy nyugatnémet kulturális intézet megnyitásáról, másrészt megfelelt annak az általános követelménynek, hogy „támogatni kell a reformot”. Akkoriban egyes magyar reformközgazdászok úgy vélekedtek, hogy az ilyen nagy összegű, mindennemű megkötöttségtől mentes kölcsön nemhogy segítené, inkább gátolja majd a radikális gazdasági reform mellett szóló érvek valóra váltását. A bonni kormány viszont azt fejtegette, hogy Magyarországgal fenntartott kapcsolatai „modellértékűek”, ekképpen világosan utalva arra, hogy ha Lengyelország és Csehszlovákia ugyanennyire megértően viseltetik e német szempontok iránt, ők is hasonló segítségre számíthatnak. Természetesen az ezekben az országokban végbemenő általános politikai fejlemények – amelyeket folyamatosan értékeltek a nyugati, kiváltképpen a nyugat-európai politikai együttműködés mechanizmusai segítségével – szintén nagymértékben befolyásolták Bonn politikájának alakulását. Ám ezek a különleges, nemzeti érdekek továbbra is nagy szerephez jutottak – mind a Lengyelországgal való kapcsolatok javításának akadályozásában, mind a Magyarországgal való kapcsolatok javításában.

Nem állítható, hogy a Szövetségi Köztársaság eddig vezető szerepet töltött volna be Magyarország liberalizálási folyamatának közvetlen bátorításában. Ami az ellenzéki csoportokkal és mozgalmakkal való kapcsolatokat vagy az emberi jogok és a demokratizálás kifejezett és abszolút prioritását illeti, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság merészebb volt. Ami viszont az általános emberi kapcsolatok (a Helsinki Záróokmány „harmadik kosará”-nak eredeti értelmében való) bátorítását, az áruk és az emberek szabad áramlását, továbbá azt illeti, hogy erőfeszítéseket kell tenni a Nyugat-Európai Közösség „nyitva tartására” a magyarok számára – mindezekben a Szövetségi Köztársaság élenjárt. Meglehet, a magyar–nyugatnémet kapcsolatok valóságos fejlődése 1973 óta nem azt sugallja, hogy a Szövetségi Köztársaságnak sikerült eddig „Közép-Európa” valóságának a gyakorlatban olyan értelmezést adnia, ami teljes elégedettséggel tölthetné el a többi nyugati demokratát vagy európai liberálist. De bizonyára sokkalta közelebb áll az ilyen nyugati és európai értelmezéshez, mint a brutális német hegemónia 1945 előtti „Mitteleuropa”-fogalmához. Persze ezzel igen alacsony történelmi mércét alkalmazunk, nem is szólva arról, hogy Magyarország, történelmi szövetségesként, könnyű eset. Az igazán nehéz próbakövek Lengyelország és Csehszlovákia.

A német keleti politikáról és egy új Közép-Európa potenciális jövőbeni körvonalairól folyó vita középpontjában azonban nem a magyar „modell”, hanem Németország önmagával való viszonya, a Deutschlandpolitik áll. Egyre inkább hangoztatják, hogy a nyugatnémet–keletnémet kapcsolatok bizonyos mértékig a nyugat-európai–kelet-európai kapcsolatok vagy éppenséggel tout court a kelet–nyugati kapcsolatok modelljeként szolgálhatnak. Ez az elgondolás egyaránt rávilágít arra, miként kísérli meg Nyugat-Németország a nemzet megosztottságának csökkentését az együttműködés és újbóli társulás politikájával, és arra, hogy mindkét államnak felelős magatartást kell tanúsítania az általános kelet–nyugati kapcsolatok fejlesztésében, kiváltképpen a „béke” kérdésében. A hangsúlyt itt a két német állam és (mint mondják) Közép-Európa népeinek „közös érdekeire” helyezik. Továbbra is mély szakadék tátong aközött, amit e kérdésről nyilatkozva az olyan SPD-párti értelmiségi mond, mint Peter Bender, s amit a Kohl-kormány valóban tesz ennek érdekében. Mindazonáltal éppen ez az a pont, ahol Közép-Európa elmélete és gyakorlata a legközelebb áll egymáshoz. Továbbá, figyelembe véve azt a központi szerepet, amelyet az uralkodó kommunista párttal (SED) folytatott párbeszéd tölt be az SPD „második keleti politikájában” ésszerű feltevésnek tűnik, hogy ha az SPD ismét hatalomra jutna, a gyakorlat némileg közelebb kerülne az elmélethez.

Bárkinek, aki ismeri Németország közelmúltbeli történelmét, el kell ismernie a „Deutschlandpolitik” sikereit. Ha a mai kettéosztott Németország helyzetét összehasonlítjuk az 1961. augusztusi, vagyis a berlini fal megépítése utáni állapotokkal, láthatjuk, hogy ma az élet legkülönbözőbb területein sokkal több a kapcsolat a Keleten és a Nyugaton élő németek között, s hogy az egymást követő bonni kormányok nagy utat tettek meg az „emberi könnyítések” és „a nemzet összetartása” kettős célkitűzésének megvalósítása felé. Ennek talán leglátványosabb tanúbizonysága az, hogy a még nem nyugdíjaskorban levő keletnémetek nyugati utazásainak száma az 1971. évi szinte nulláról 1988-ra több mint másfél millióra növekedett. Számos más fejlemény is jelzi az újbóli társulást (telefonkapcsolatok, csomagok, testvérvárosok, kulturális és egyetemi cserék), amelyet a nyugatnémet hivatalos források bőségesen dokumentálnak. Ezenkívül nem szabad elfelejteni az örökös, de egészében véve sikeres harcot Nyugat-Berlin talpon tartásáért, valamint az NSZK-val való kapcsolatainak fenntartásáért. A közelmúlt német történelmét és a bonni kormányok állami/nemzeti napirendjeit figyelembe véve, az egyenleg igen pozitív.

Kevésbé világos azonban, miféle tanulságokkal vagy példákkal szolgálhat ez az eredménylista más közép-európai államok és nemzetek közötti szorosabb kapcsolatok kifejlesztése számára. A német–német kapcsolatok szembetűnő jellegzetessége ugyanis éppen egyedülálló voltuk. A „Deutschlandpolitik” jelentős részben olyan problémák megoldásából áll, amelyek még csak nem is léteznek más országok viszonylatában. Gondoljunk csak például Berlin helyzetére vagy az NDK állampolgárok szabad mozgásának példátlanul szigorú korlátozására. Másodszor, ott van az NDK-beli politikai változásoknak vagy (e tanulmány írásának időpontjában) e változások hiányának problémája. Az NDK 1983–1984-ben azzal bizonyította új magabiztosságát és korlátozott állami autonómiáját, hogy részben szembeszegült a szovjet külpolitika konfrontációs vonalvezetésével. De amióta Gorbacsov 1985-ben hatalomra jutott, a fentieket a „glasznoszty” és a „peresztrojka” szovjet politikájának szinte teljes elutasításával bizonyította; emlékezetes, hogy a SED főideológusa ezeket azzal vetette el, hogy „csupán új tapéták”. Továbbra is az NDK áll legközelebb ahhoz, amit Kelet-Európa a leninista pártállam és a központilag tervezett gazdaság működő modelljeként mutathat fel. Az NDK-ban (e sorok írásának idején) feltehetőleg körülbelül háromezer olyan bebörtönzött van, akit „politikai” címszó alá lehet besorolni, bár közülük sokan arra várnak, hogy a nyugatnémet kormány majd pénzért „kiváltja” őket. Az ellentét Lengyelországgal és Magyarországgal, ez utóbbiak politikai életének virágzó pluralizálásával és gazdaságaik piacosításával nagyon is szembetűnő.

Természetesen roppant komplex kérdés, mennyiben járult hozzá Nyugat-Németország e politikai változásokhoz – vagy azok hiányához – Kelet-Németországban. Különbséget kell tenni a Szövetségi Köztársaság passzív és aktív befolyása között: egyrészt hatással van az NDK-ra puszta létével, szabadságával, jólétével stb., másrészt tudatos politikájával (vagyis a Deutchelandpolitikkal). Az előbbi nyilvánvalóan jelentősebb, mint az utóbbi. A Szövetségi Köztársaság léte persze állandó kihívást jelent az NDK vezetői számára. Meglehet, ez arra bátoríthatja őket, hogy megkíséreljék versenyképesebbé tenni saját rendszerüket – legalábbis azzal, amit a keletnémetek többsége esténként a televízió képernyőjén lát a nyugatnémet életformából. Kelet-Németország urai, saját megfogalmazásuk szerint, „a világra nyitott körülmények között építik a szocializmust”. Másrészt viszont szüntelenül rettegniük kell, hogy ha engedélyezik a liberalizálás első néhány centiméterét, saját népük a szabadságban való újraegyesítés teljes mérföldjét kívánja megtenni. Nyilván ez a legfőbb oka, amiért az NDK mindig is lemaradt Lengyelország és Magyarország mögött a gazdasági és politikai reform terén.35

Mindazonáltal elhangzott olyan vélemény is, hogy a Szövetségi Köztársaság tudatos politikája inkább lassítja, semmint fölgyorsítja a kívánatos változásokat az NDK-ban. Egyesek például úgy vélik, hogy az NDK-nak nyújtott különféle formájú gazdasági előnyök – kezdve a közvetlen államközi keményvaluta-átutalásokon, egészen a kormány által szavatolt hitelekig és a „belnémet kereskedelem”-re vonatkozó különleges rendelkezésekig – voltaképpen segítségére vannak az NDK államnak abban, hogy elodázza a szükséges gazdasági reformokat, ugyanakkor segítenek elvenni a népi elégedetlenség élét – más szóval, csökkentették az „alulról jövő nyomást”, ami Lengyelországban és Magyarországon a reform társadalmi motorja. A Szövetségi Köztársaságnak az NDK politikájába történő közvetlen beavatkozása egy kicsiny, de jelentős példája, hogy évente körülbelül ezer–két és fél ezer politikai foglyot vált ki pénzért. Természetesen komoly emberbaráti törekvés is közrejátszik ebben. Ám ha figyelembe vesszük, hogy Lengyelországban, Magyarországon és Csehszlovákiában a „demokratikus ellenzék” alig néhány száz tagjának milyen befolyása volt a hetvenes években, akkor ésszerű az a feltételezés, hogy Erich Honecker páratlan lehetőségének, vagyis hogy másként gondolkodóit kemény valutáért exportálhatja, nem feltétlenül pozitív a hatása az NDK belpolitikájára.

Ám az 1988. és 1989. évi fejlemények fényében talán fenntartásokkal kell élnünk e bírálattal szemben. A még nem nyugdíjaskorú keletnémetek nyugati utazásai számának drámai növekedése – a Szövetségi Köztársaság több mint két évtizedes türelmes nyomása eredményeként –, úgy tűnik, azzal a hatással jár, hogy felerősödött a változást követelő belföldi nyomás (természetesen a „Gorbacsov-effektussal” karöltve). E követelés kollektíven jut kifejezésre, leginkább olyan változások követelésével és programjával, amelyeket legvilágosabban a protestáns egyházak szinódusain fogalmaznak meg. A követelés azonban egyénileg is megnyilvánul, mert egyre többen folyamodnak kivándorlási engedélyért. Az NDK vezetői nyilvánvalóan nem ezt az eredményt óhajtották, amikor „biztonsági szelep”-ként liberalizálták a nyugati utazásokat. A biztonsági szelepről kiderült, hogy gázdugattyú. Nehezebb lenne arra válaszolni, vajon a nyugatnémet kormány ezt az eredményt kívánta-e, ez volt-e a szándéka, ezt várta-e, de mindent egybevetve a felelet valószínűleg: „nem”.

A Közép-Európát ismét összeilleszteni szándékozó „német modell” harmadik kérdőjele a német és a kelet-közép-európai utak közötti eltérés okozta feszültséggel kapcsolatos. E tekintetben az 1980–1981-es lengyel forradalom és a rendkívüli állapot kihirdetése volt a próbakő. A nyugatnémet reagálások általában, de kiváltképpen a Schmidt-kormányé, tápot adtak annak a gyanúnak és félelemnek – nemcsak Kelet-Európában, hanem Nyugaton is –, hogy Nyugat-Németország a belnémet enyhülés folytatásával (és az efölött ívelő nemzetközi enyhüléssel mint a nemzeten belüli enyhülés elengedhetetlen feltételével) saját érdekeit a lengyel nép érdekei fölé helyezi. Schmidt kancellár éppenséggel aznap kerített sort régóta várt csúcstalálkozójára Erich Honeckerrel az NDK-ban, amikor életbe léptették a rendkívüli állapotot. Amikor megkérdezték első benyomásairól, ezt a szerencsétlenül fogalmazott kijelentést tette: „Honecker úr éppannyira elszomorítónak találta, mint jómagam, hogy ez most szükségessé vált. (A szerző kiemelése.) A két német vezető (jóllehet csupán pillanatnyi) képe, amint közhírré teszik: l’ordre règne à Varsovie, kissé hátborzongatónak tűnt szomszédaik számára, kiváltképpen azoknak, akiket éppen akkor börtönöztek be Lengyelországban. E szorongásokat és gyanakvásokat nemigen csillapíthatták az afféle kijelentések, amilyeneket például Egon Bahr tett („a világbéke fontosabb Lengyelországnál”), sem pedig az, hogy a német szociáldemokraták láthatóan a lengyel ezredeseket támogatták a lengyel szociáldemokratákkal szemben.

Ez az élmény néhány szélsőséges reagálásra vezetett; ilyen volt például az Egy új Rapallo című tanulmány Fehér Ferenc és Heller Ágnes magyar értelmiségiek tollából. Ugyanakkor heves és kínos vita robbant ki magában Nyugat-Németországban.36 E vita feltehetően legkevésbé fontos aspektusa volt a nézeteltérés az Egyesült Államokkal a gazdasági szankciók köréről és kívánatosságáról. Ez a fentiektől független és régebbi vita folytatása volt; a német és az amerikai érdekek e kérdésben már korábban is összeütköztek. Németország (mind keleti, mind nyugati) európai szomszédai nagyon is összeférhetőnek tartották, hogy szembeszegüljenek a Reagan-kormány által javasolt néhány vagy valamennyi szankcióval, ugyanakkor pedig aggódással figyeljék a nyugatnémet reagálást.

Nemcsak azért aggódtak, amiért Nyugat-Németország láthatóan fenn kívánta tartani a jó viszonyt a Szovjetunióval, méghozzá a kelet-közép-európaiak „feje fölött”, hanem amiatt a, mondhatni, kizárólagos és „megcáfolhatatlan” igény miatt is, miszerint ezzel a magatartással Nyugat-Németország „Európa” és a „béke” legjobb hosszú távú érdekében cselekszik. („A világbéke fontosabb Lengyelországnál.”) Ennek a vitának az emléke hatotta át egy jelentős francia tudós reagálását, amikor a nyolcvanas évek végén a nyugatnémet baloldal fölújította a „Mitteleuropa”-koncepciót. „Én Wałesával szerelnék élni Európában, nem pedig Jaruzelski tábornokkal Mitteleuropában” – írta Joseph Rovan.37

S ezzel elérkeztünk a negyedik és utolsó kérdőjelhez. A Mitteleuropa-vita kezdeti időszakában François Bondy rámutatott, hogy míg a fölújított Közép-Európa-koncepció cseh vagy magyar olvasatban elhatárolódást jelent Kelettől, a Mitteleuropa-koncepció német olvasatban rendszerint valamiféle elhatárolódást jelentett a Nyugattól. Kohl kancellár bíráló szavai a koncepció felújításáról – Joseph Rovant idézve – arra utaltak, hogy legalábbis ő ezt ismét veszélynek tartja. Semlegesebb bírálók abban, hogy a „Mitteleuropa” gondolatát beépítették az SPD „második keleti politikájá”-ba, kiváltképpen pedig az SPD és a Kelet-Európa uralkodó kommunista pártjai által közösen elkészített dokumentumokba, veszélyes elhatárolódást láttak nemcsak a nyugati szövetség megegyezésen alapuló biztonsági politikájától, hanem – ami még fontosabb – a közös nyugati értékektől. Legfőképpen a független kelet-európai megfigyelők fedezik fel az SPD szóhasználatában pontosan azoknak a nyugati értékeknek a relativizálását, amelyek az ő Közép-Európával kapcsolatos elgondolásaik magvát alkotják.

Mindennemű spekuláció arról, hogyan alakulhat a jövőben a vita vagy az egyes államok politikája, minden „politikai recept” messze meghaladja ennek a tanulmánynak a kereteit. Következtetés helyett álljon itt két megjegyzés a nyugatnémet vita szellemi eszköztáráról. Az első: ez a vita túlnyomórészt az elvont, homályos, idealista általánosítás szintjén folyik, miáltal lehetetlenné válik a racionális, tapasztalatra alapozott bírálat. A második (amelyet ékesszólóan fejt ki Dietrich Geyer tübingai történész): a vita továbbra is feltűnően németcentrikus, illetve másodsorban oroszcentrikus.38 Független lengyel, magyar, cseh vagy éppenséggel francia és olasz hangok nemigen hallatszanak. Meglehet, e tekintetben némi változás következik be.39 Egy ennyire kétértelmű és szubjektív kérdésben azonban, amely ugyanakkor oly nagy horderejű egész Európa jövője szempontjából, legalábbis azt kell remélnünk, hogy az érintettek odafigyelnek egymásra. Az, hogy meg is értsék egymást, még ma is túlzott követelménynek tűnik. De hogy őszinte figyelemmel és kölcsönös tisztelettel hallgassák egymást – ez minden bizonnyal lehetséges. Még Közép-Európában is.

 

JEGYZETEK

 

1 Idézi Fritz T. Epstein, Germany and the East (Bloomington, Indiana, 1973), 67. o.

2 Hasznos bevezetés ehhez a vitához George Schöpflin & Nancy Wood szerk., In Search of Central Europe (London, 1989). Magyarul l. a Századvég Kell-e nekünk Közép-Európa? című különszámát, 1989.

3 L. Vajda és mások tanulmányait, Századvég i. h.

4 L. például a lengyel vitát, amelyet igen szemléletesen gyűjtött össze Waldemar Kuwaczka, Entspannung von Unten. Möglichkeiten und Grenzen des deutsch-polnischen Dialogs (Stuttgart, 1988), és kiváltképpen a csehországi és szlovákiai vitára való utalások Jacques Rupnik cikkében, Le problème Allemand vu de l’Europe du centre-est, Revue Française de Science Politique, 37. k., 3. sz., 1987. június. L. továbbá Jiři Dienstbier cikkeit, Listy, 1984. 6. sz. és Kommentáre (Prága), 1987. 10. sz. (ez utóbbi utánnyomása Neue Gesellschaft/Frankfurter Hefte, 1988. 4. sz.).

5 L. Rudolf Jaworski tanulságos szemlecikkét, Die aktuelle Mitteleuropadiskussion in historischer Perspektive, Historische Zeitschrift, 247. k., 3. füzet (1987). Az, hogy a tekintélyes Historische Zeitschrift úgy döntött, első cikként közli ezt az írást, már önmagában is az idők jelének tekinthető. L. még a Kari Schlöger által írt fejezetet, Dietrich Spangenberg szerk., Die blockierte Vergangenheit. Nachdenken über Mitteleuropa (Berlin, é. n. [?1987]).

6 L. a szerző standard művét, Mitteleuropa in German Thought and Action (Hága, 1955).

7 L. a szerző tanulmányát, Létezik-e Közép-Európa? Századvég, különszám, i. h.

8. L. Bondy szemlecikkét, Viertraumland Mitteleuropa, Schweizer Monatshefte, 1988. szeptember, 9. füzet.

9 A berlini körre vonatkozóan l. Peter Bender, Neue Ostpolitik (München, 1986), 123–129. o.

10 A Bahr-tervek világos és mértéktartó ismertetése: l. Werner Link dolgozatát, Karl Dietrich Bracher és mások, Republik im Wandel. 1969–74. (Stuttgart, 1986 = Geschichte der Bundesrepublik Deutschland 5/I. k.), 169–179. o.

11 Verhandlungen des deutschen Bundestages. Plenarprotokolle (7. Wahlperiode), 7. ülés, 123. o. (1973. január 30.)

12 Uo. 7/146, 10 035. o. (1975. január 30.)

13 Parlamentarisch-Politischer Pressedienst (PPP), 1988. január 5.

14 Dietrich Spangenberg, i. m. 31–32. o.

15 Uo. 33. o. A Pannoniára és az Alpen-Adriára . vonatkozóan l. Jaworski szemlecikkét, idézve az 5. sz. jegyzetben.

16 L. a szerző tanulmányát, idézve a 7. sz. jegyzetben.

17 Természetesen pontosan ugyanez a vezérmotívum megtalálható Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia történetírásában is. Úgy tűnik, a „földrajz” azt írja elő, hogy Németországnak óhatatlanul támadnia kell, és Lengyelországnak kell az óhatatlanul megtámadottnak lennie.

18 Hillgruber könyvét Siedler adta ki Berlinben, 1986-ban. Idézet a 10. és a 25. oldalakról.

19 Verhandlungen des deutschen Bundestages. Plenarprotokolle. 11. Wahlperiode/33, ülés, 2160. o. (1987. október 15.) Figyelemre méltó, hogy Rovan ezt követően összecsapott Richard von Weizsäcker elnök egyik közeli munkatársával, Friedbert Pflugerrel, aki a Mitteleuropa-eszme mellett pozitív, már-már szociáldemokrata értelmezésben állt ki. L. cikkét, Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1988. május 21., valamint Rovan levelét ugyanezen lap 1988. június 27-i számában.

20 Jochen Löser & Ulrike Schilling, Neutralität für Mitteleuropa (München, 1984). E könyv legérdekesebb mozzanata a címe.

21 Az „elszalasztott alkalom” tézisre vonatkozóan l. Rolf Steininger, Eine vertane Chance. Die Stalin-Note vom 10. März 1952 und die Wiedervereinigung (Bonn, 1985).

22 Dietrich Spangenberg, i. m. 103. o. Természetesen érvelhetnénk azzal, hogy Európát a középtől kiindulva osztották ketté, vagyis az egész Hitlerrel kezdődött Berlinben.

23 L. interjúját, Marxism Today, 1987. augusztus, 14. o. és ezt követően.

24 Neue Gesellschaft/Frankfurter Hefte; 1986. 7. sz., 585. o.

25. Idézet a Niemandslandból, 2/87., 126. o.

26 Arnulf Baring, Unser neuer Grössenwahn (Stuttgart, 1988), 77. o. és ezt követően.

27 Ez a megközelítően teljes adat, amelyben bennfoglaltatnak az emigránsok különböző kategóriái, a Belügyminisztérium 1970–1987. évi statisztikáin alapul.

28 L. Michael Kreile, Osthandel und Ostpolitik (Baden-Baden, 1978), 138. o. és ezt követően.

29 Legutóbb l. Angela Stent, Technology Transfer to Eastern Europe, William E. Griffith szerk., Central and Eastern Europe: The Opening Curtain? (Boulder, San Francisco, 1989), főként 97–99. o.

30 L. az A-12 táblázatot Lincoln Gordon szerk. Eroding Empire: Western Relations with Eastern Europe statisztikai függelékében. (Washington DC, 1987.)

31 Jacek Rostowski, The Decay of Socialism and the Growth of Private Enterprise in Poland (gépelt kézirat), idézi A. Rajkiewicz cikkét, Zycie Gospodarcze, 1987. 34. sz.

32 Az olcsó munkaerőre vonatkozó kijelentést, nyilvánvalóan a nyugatnémet tőke becsalogatására, Mieczyslaw Wilczek lengyel ipari miniszter tette a Der Spiegelnek adott interjújában, 1989. 3. sz. A „kizsákmányolás” kifejezést sajnálkozva használta a velem folytatott beszélgetés során egy nyugatnémet diplomata, aki ezen a területen tevékenykedett.

33 Ennek az érvnek meggyőző kifejtését l. Josef Joffe fejezetében. Gordon i. m.

34 L. Hans-Peter Schwarz, Die Gezähmten Deutschen (Stuttgart, 1985) és Gebhard Schweigler, Grundlagen der aussenpolitischen Orientierung der Bundesrepublik Deutschland (Baden-Baden, 1985).

35 Érdekes módon, ugyanezzel érvelt Egon Bahr 1963. évi alapvető Tutzingi beszéd-ében.

36 Fehér és Heller tanulmányát és néhány német reagálást l. New German Critique, 37. sz. 1986. tél. L. még Heinrich Böll & mások szerk. Verantwortlich für Polen? (Reinbek bei Hamburg, 1982.)

37 Levél a Frankfurter Allgemeine Zeitunghoz, 1988. június 27.

38 Dietrich Geyer, Ostpolitik und Geschichtsbewusstsein in Deutschland, Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte, 34. évf., 1986. 2. füzet, 147–159. o.

39 L. például a Lettre Internationale folyóirat német nyelvű kiadásának megjelenését; a bécsi Institut für die Wissenschaften vom Menschen tervezett, másodévenként megjelenő folyóiratát, amelynek ez lenne egyik jelentős sommázata; végül az SPD Friedrich-Ebert-Stiftungjának kísérleti vitakibővítését, amelyben első ízben hallatnák hangjukat valóban független kelet-európai szerzők.

A tanulmányt a szerző az Amerikai Társadalom- és Természettudományi Akadémia folyóirata, a Daedalus számára írta. E helyütt a folyóirat szerkesztőjének szíves hozzájárulásával közöljük.