KORSZELLEM ÉS TUDOMÁNY

Lackó Miklós tanulmánykötete

Gondolat, 1988. 372 oldal, 62 Ft

 

Lackó Miklós több évtizedes kutató-feltáró munkássága során számos cikket, tanulmányt publikált a huszadik század első felének magyarországi szellemi áramlatairól. Ezek a szétszórtan, különféle folyóiratokban megjelent, majd három, tematikus szempontok szerint összeállított kötetben újra kiadott írások bár első pillantásra többnyire csupán alkalmi cikkeknek vagy egy-egy részletkérdéshez kapcsolódó adalékoknak látszanak, egészüket tekintve mélységesen összefüggnek, a részek összeállnak, kiegészítik egymást, s végül is impozáns körképet adnak a korszak szellemi mozgalmairól.

Az első tanulmánygyűjtemény, mely Válságok – választások címen 1975-ben jelent meg, elsősorban a kor politikai-ideológiai kérdéseit vizsgálta. A baloldal legrangosabb képviselőiről, Lukács Györgyről és Révai Józsefről éppúgy szó esett benne, mint a népi mozgalom problémáiról vagy a szélsőjobboldali mozgalmakról. A legkiemelkedőbb tanulmány az Új Szellemi Front történetét tárta fel példaértékű módszerességgel. A rendelkezésre álló dokumentumok alapján szinte napról napra végigkísérte a történeti-politikai eseményeket, nyomon követte hatásukat, feltárta gondolati, ideológiai következményeiket. Hasonló tárgyilagossággal, apró részleteket feltáró alapossággal adott képet az 1981-ben megjelent Szerep és mű című kötet tanulmányaiban Osvát Ernőről, Illyés Gyula és Németh László tanulmányírói munkásságáról, Kerényi Károly szellemi fejlődéséről, kapcsolatrendszeréről.

Míg a második kötetben elsősorban írók, irodalmárok tevékenységét elemezte a szerző, a most megjelent harmadik kötet, a Korszellem és tudomány írásaiban a társadalomtudományok művelői kerültek előtérbe. „A kötet bizonyos fokig eltér az előzőktől: további kulcsfigurák (Szekfű Gyula, Fülep Lajos, Prohászka Lajos, a – harmadik nemzedék – fiatal tudósai) útját igyekszik bemutatni” – figyelmeztet maga a szerző bevezetésében. „A választott megközelítésben emellett a hangsúly elsősorban nem a tudományok kifejezetten tudománytörténeti vonatkozásaira (bár azokra is), hanem a tágabb szellemi élettel fennállott összefüggéseire esik.” Némi hangsúlyeltolódás a módszerben is mutatkozik – erre is felhívja a figyelmet a Bevezetés –, a forrásanyagban nagymértékben megnövekedett a „személyes levelezések” szerepe: a harmadik kötet több tanulmányában ugyanis a szerző elsősorban eddig publikálatlan, kiaknázatlan magánlevelekre támaszkodott. Ebben a tekintetben az előző kötet Kerényi-tanulmánya tekinthető a legfontosabb előzménynek, hiszen már ott is igen sok és fontos levél feldolgozására került sor. Ez a módszer most különösen a Szekfű-problémák feltárásában, valamint a Fülep-tanulmány esetében volt igencsak eredményes. A Szekfű- és a Horváth János-hagyaték levélanyagának felhasználása lehetővé tette, hogy magyarázatot kapjunk Szekfű pályafutásának számos fordulatára, hogy megértsük szellemi és politikai fejlődésének rejtett életrajzi motívumait, lelki mozgatórugóit, Fülep Lajosnál pedig a magyar szellemi életben való helyének kirajzolódása vált lehetővé levelezés alapján.

A Fülep Lajosról szóló írásnak egyébként is igen nagy a jelentősége, mind Lackó Miklós tanulmányai sorában, mind pedig a Füleppel foglalkozó kutatásokban. A korábbi Lackó-kötetekben ugyanis hiányérzetet keltett, hogy az olyan témák tárgyalásakor, mint például az „egyke”-probléma, a népi mozgalom indulása vagy a Válasz folyóirat alapítása, nem került sor Fülep szerepének kellő méltánylására. Ezt a hiányt Lackó most pótolta. Sőt a Tolnay Károllyal, Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Elek Artúrral és Kerényi Károllyal folytatott levelezés anyagának bőséges felhasználása nyomán olyan gazdag, sokirányú viszonylatrendszer rajzolódott ki, amely nem csak Fülep méltó helyét jelöli ki a korszak szellemi életében, hanem biztos koordinátarendszert kínál a további részletkutatásokhoz is. Ideje lenne ugyanis, hogy a sok alkalmi, évfordulós tisztelgés és rácsodálkozás után napirendre kerüljenek a Fülep-életmű nagy elméleti kérdései is: Fülep Lajos és a szellemtörténet-szellemtudomány viszonya, az egyetemes és a nemzeti korrelációjáról vallott nézetei – s ezen belül sajátos válaszai a „Mi a magyar?” kérdésére, kultúrakritikája, a modern művészet számos jelenségével való szembefordulása s végső soron művészetfilozófiájának rekonstruálása vagy legalábbis jellegének, alapgondolatainak meghatározása. Volna tennivaló természetesen az ismert, megjelent tanulmányok, a Művészet és világnézet, a Nemzeti öncélúság vagy a Célszerűség és művészet az építészetben című írások elemzése, korba helyezése terén is, az összefüggések teljességét persze csak a levelezés további részeinek, valamint a hagyatékban lévő, még feltáratlan töredékek, vázlatok publikálása után lehet megnyugtató módon felrajzolni. Az első, igen jelentős lépéseket azonban már most megtette Lackó Miklós.

A kötet harmadik nagy témaköreként a korszak nemzetkarakterológiai törekvéseit elemzi a szerző, Prohászka Lajos nagy hatású műve, A vándor és a bujdosó köré csoportosítva az előzményeket, a könyvre reflektáló írásokat, illetve a vele párhuzamos, a legkülönfélébb ideológiai kiindulópontokra támaszkodó megnyilvánulásokat. A nemzetkarakterológia problémakörének – mint Lackó Miklós szinte valamennyi témájának – vannak természetesen közvetlenül mára vonatkoztatható tanulságai is. Ezeknek a következtetéseknek a levonása azonban az olvasó feladata. A mindvégig megőrzött tárgyilagosságra való törekvés, a sematikus leegyszerűsítésektől való tartózkodás ugyanis távol tartja a szerzőt a bántó, direkt aktualizálásoktól.

Úttörő jelentőségű a kötet negyedik nagy témakörét vizsgáló, a Harmadik nemzedék című tanulmány is, amely „az 1910 körül születettek” generációját mutatja be. Elfeledett vagy eddig kellően nem méltányolt személyekre (pl. Faragó László) és vitákra (pl. szellemtörténet és neopozitivizmus vitája) egyaránt sort kerített a szerző, felvázolta útjukat, mely – a közös indulás, az azonos feltételek, körülmények s néhány igen fontos közös vonás (pl. a ,,világnézeti liberalizmus”) ellenére – földrajzilag és ideológiailag is igen sokfelé ágazott. E generáció szerepének s ezen belül különösen a negyvenes évek első fele szellemi mozgalmainak, művelődéstörténetének részletes, tárgyilagos feltárása sokáig váratott magára. Ez némiképp érthető, hiszen sokak pályafutását végleg kettétörte a háború, az üldöztetés, a haláltábor, a hadifogság, mások külföldre távoztak, róluk évtizedekig nem beszéltünk, az itthon maradottak szellemi-ideológiai felfogásában pedig olyan radikális fordulat következett be a negyvenes évek második felében, amely feledtetni igyekezett korábbi útkereséseiket, „tévelygéseiket”. Lackó Miklós kutatásai révén most ezen a területen is jelentős előrelépés történt.

Az írások természetesen számos tovább vitatható-vitatandó kérdést is tartalmaznak, kirajzolódnak a további feladatok, az újabb kutatásokat igénylő részletek. És persze ígéretek is rejlenek bennük. Nyilvánvaló a szerző fokozott érdeklődése Németh László iránt. A Németh László életművével, ideológiai hatásával való tusakodás végigvonul a kötetek során, s egy majdani monografikus feldolgozás reményét kelti. Ugyancsak felsejlik valahol a háttérben az az igény is, hogy a szerző a népi–urbánus vita szellemi környezetét, hátterét az eddigieknél körültekintőbben, részletesebben, mélyebben tárja fel. Mint ahogy a tanulmányok, illetve a jól szerkesztett, koncepciózusan felépített kötetek összefüggésében végső soron benne rejlik a korszak egészének szellemi áramlatait, mozgalmait feldolgozó nagy szintézis ígérete is. Reméljük, hogy ezek az ígéretek egyszer valóra válnak.

 

Tímár Árpád