Szántó Piroska

A RÓMAI JOG

 

Elment az eszem, hogy most kezdem megszeretni Pestet? Most, ezerkilencszázötvenben? Mikor még csak ősz óta lakunk itt, a sötét Belvárosban, az Egyetem utca sarkán? Hiszen már a Félgyertya is negyedgőzzel működik, a bedeszkázott ablakú Central valami jegyelosztó iroda lett, a hentes ajtajában madzaggal összefűzött üres disznóbeleket rezegtet a huzat, és a nagy darab valamiről, amit a kirakatban látok, felvilágosít Huncz úr, a hentes, hogy az tevehús? Csakugyan, rajta van a körbélyeg: Marokkó.

A pici műhelyek élvezetes tömege, ahol egy körséta alatt megcsináltathattam a zseblámpámat, a táskám leszakadt fülét, vehettem mézeskalács karácsonyfadíszt, és megnádaztathattam a hintaszék ülőkéjét, eltűntek vagy beljebb húzódtak a hátulsó helyiségbe, a függöny mögé, s még jó, ha nem az udvar mélyére vagy a fekete semmibe. Hol vannak Krúdy „belvárosi suszterei”? A kesztyűseit nem is keresem, azok az igazi Belvárosban voltak, és nem itt, a Vámház körút és az Egyetem utca között, a Hatvany kapu és a Hét bagoly tájékán. Pintér utca, Só utca, Szarka utca bújik meg a mégiscsak Váci utca s Veres Pálné és Molnár utca között, de ezekkel együtt félrehúzódik finnyásan még a Dunától is, ez a tájék félreérthetetlenül közli, hogy semmi köze a Korzó Belvárosához, sokkal inkább a Nagycsarnokkal rokonszenvezik. A nagy múltú Csarnok bámulva tátja a kapuját egy megtermett, kucsmás férfiúra, aki rongyos háncsszatyrot lobogtatva a kezében, harsányan hirdeti: – Fülezést vállalok! Itt, helyben való fülezést vállalok! – Italbolt a szomszédos Páva utca sarkán valaha rezideáló késessel, még szomorkodik is egy rozsdás olló a kirakatban, az üzlet zárva. Az italboltban lucskos asztalokra könyökölve „kevertet” isznak, én is bemerészkedek egy Bambira, s rezignáltan állapítom meg, hogy cipőíze van. A Szerb utcai templom gyönyörű régi fala felett összeveri a kopasz ágakat a szél, mintha fejcsóválva helytelenítené a falra ragasztott gondolatébresztő plakátokat, öt van, egyforma lelkesen biztatnak vas- és fémgyűjtésre a béke védelmében. De a kövezeten gyűlő tél végi tócsákat kerülgetve megint csak boldogan követem szemmel a Molnár utca enyhén hajlott ívét, de mégis a Váci utcába fordulok be, hogy ránézhessek XII. Károly emléktáblájára, aki erre lovagolt át a török hadak elől, hiszen azt sem mulasztottam el a Csarnokba menet, hogy végighúzzam az ujjamat az 1837-es árvíz vonalának a jelzésén, hadd kísérjen el egy darabon Wesselényi dereglyéje és Kárpáthy Zoltán jégrobbantó rakétájának a dörrenése. Az Irányi utca felé kerülök, sajnálom, hogy nem Irinyi, hisz a gyufát magyar ember találta ki, ez megvigasztalna a pékbolttá vedlett cukrászda kirakata előtt, ahol ma már elfogyott a kenyér, de a jószívű boltos előhalász nekem egy fél kiló tegnapit, jól van, úgyis pirítóst csinálok estére. Indulok is haza, az ugyancsak nem működő, régi, szépséges patika felé, s fordultomban nekiütközök valakinek, borzasztó, hogy folyton másfelé bámészkodok, nem az orrom elé nézek vagy a lábam alá. Úristen! Ki ez az ember?

– Károlyka, drágám!

– Peroska! Csókolom a kezeit!

– Ezer éve nem láttam!

– Százezer éve, Peroska! Annak már százezer éve.

Igen, százezer éve múlt a Nádor utca 28. V. emeletének. Boarding house – mondtuk, csúfolkodva is, büszkén is, arra a tizenkét szobára, meg a Kerek úrék, a gondnokék lakására és a három, a folyosón át megközelíthető fürdőszobára, amire a leleményes, de láthatatlan háziúr felosztotta a hajdani polgári lakásokat. Mindenesetre óriási haladás, előkelőség és feltörés azoknak, akik itt szereztek szobát, nincs albérleti házinéni, aki sikoltozik, ha kimos az ember egy pár harisnyát, vagy felgyújtja a kislámpát is, ha olvasni szeretne, és nem elégszik meg a mennyezeti magasságban hervadó huszonötös villanykörte pisla fényével, nem is szólva a sűrű, ellenőrző benyitásokról és a vendégek gaztettekkel való gyanúsításáról. Kellemesen tarka a lakók foglalkozása, akad zongoraművésznő és tisztviselő, grafikus házaspár kutyával, együtt élő egyetemista fiú és lány, festőnövendék és gyakorlóéves tanár, angoltanításból élő műszaki rajzoló és bírói vizsgára készülő ügyvéd, de mivel többnyire baráti összeköttetéssel kerülnek ide a lakók, hát mindenki fiatal – bár én, a húsz esztendőmmel például nem tartom fiatalnak a harminchoz közeledő Csörte Károly doktort. És van némi osztálykülönbség is – Kormos Mari, aki minden vasárnap délelőtt óriási csésze igazi kávét hoz be nekünk (Pannival lakom, persze), a gazdag réteghez tartozik, ahogy az egyetemista házaspár és Csörte doktor is. De csak Csörte doktor próbál társadalmi életet szervezni ezek között a különben csak a fürdőbe menet és a kulcsleadásnál találkozó népek között, amennyiben minden szombat este bridzspartit rendez a szobájában, ahol rettentő előkelően még teát és pogácsát is kínál, ami a harmincas évek végén nagy földi gazdagságot és előkelő tempót jelent. Én tökéletes antitalentumnak bizonyulok a bridzsben, de mindig éhes lévén, első alkalommal önkéntelenül feljajdulok: „Jaj de jó ez a pogácsa” – ami mérhetetlenül megtetszik Károlykának, s a továbbiakban állandóan így kínál: „Jaj de jó ez a pogácsa, Peroska!” Aztán egy szombat délben kicsit habozó arccal kopog be, enyhén szólva egyszerűen berendezett szobánkba. (Saját bútorát hozza ide mindenki, Panni meg én két sodronnyal, hat, asztalnak és széknek is használható fakockával és egy függönnyel eltakart fafogassal rendelkezünk.) Károlyka szépen vasalásra húzza a nadrágját, ahogy leül, s tétovázva mondja:

– Nem akar jól összeállni ez a bridzs. Szőcs Muki jó, Micike (ez a zongoraművésznő) jó, maga, kedves Peroska, már megbocsásson, de csak „asztalnak” jó, hát talán nincs kifogása az ellen, ha betanítom a Máriát.

– Nekem? Kifogásom? Mária ellen? Hogy képzeli?

– Kedves Peroska, most már fél éve, hogy együtt lakunk itt. Én figyelem ám az embereket, és magukról – ismét a bocsánatát kell kérnem – lesír a tisztesség. Mária pedig…

Mária dr. Csörte barátnője, mert neki az is van. – Most fotelkorszak következik nálam – hunyorított rám, mikor egyszer hazajövet láttam, ahogy két munkás egy óriási berzsert hurcol be a szobájába. Igaz, mikor látta, hogy milyen értetlen pofát vágok, bővebb felvilágosítással is szolgált:

– Mária örülni fog neki. Nem szeret megágyazni.

Ezt már megértettem, és óriási mérgemre s az ő csodálkozására fülig vörösödtem – mire iszonyú bocsánatkérések között vagdosta össze a bokáját, hogy, hogy ő nem akart megbántani, és jaj, igazán. Mária különben körülbelül a legcsúfabb nő, aki isten ege alatt két gyönyörű lábon szaladgál, akkora az álla, mintha szakállnak termett volna örökké félig tátott szája alá, úgy néz Károlykára, mint egy istenre, majd elfolyik a szeme, és klarinéttiszta, rendkívül vastag hangon szókincse nagy részét kimerítő szólamát eregeti: „Jaj de érdekes ez a Kááárolka!” Akkor is ezt mondta, ha nagy ritkán, egy üveg parfümöt vagy egy tucat monogramos zsebkendőt kapott Csörte doktortól, amit ugyanezzel a kommentárral, „jaj de érdekes ez a Kááárolka”, mutatott meg nekem.

Kedves, jó leány volt – ugyan mi kifogásom lehet ellene, bolond ez a Károly. Különben Mária kártyazseninek bizonyul, néha két pengőt is nyer egy este, ha pénzben játszanak, ami akkoriban, a huszonnyolc filléres órabérek idején igazán sok volt.

Károlyka persze tudja, hogy egy jövendő bíróhoz és elegáns, nagyra menendő fiatalemberhez csak átmenetileg való egy ilyen Mária, s ennek a véleményének hangot is ad. Makulátlan fehér selyemsállal, tündöklő cipőben, fényes csatos aktatáskával tűnik el reggelenként a közeli Markó utca irányába – még gondolatban sem szívesen követem.

– Majd ha én is Töreky leszek, nem a Fábiánnál fogok ebédelni – gyűri be a szalvétáját a gallérja alá, a sarki kifőzdében, ahová Pannit is, engem is beprotezsál –, s nem Mária lesz a fotelkorszak hősnője, és képet fogok venni magától, kis művésznő – hiába, ilyen plüssterítős, likőrös poharas stílusa volt, s tisztelte, ami tiszteletre méltó. Végvári költeményeitől kezdve a nászéjszakán elvesztendő szüzességig. És most, hogy majdnem tíz éve nem láttam már, itt, a Váci utca és a Kaas Ivor utca sarkán boldogan ugranék a nyakába, de nem lehet. Tele van a kezem háziasszonyi kellékekkel, üveggel, szatyorral, kosárral, és hihetetlen, de neki meg egy köteg léc van a hóna alatt, ő se teheti le a földre, a téli latyakba.

A régi fehér selyemsál sárgultan tekeredik a nyakán, télikabátja kopott és – úristen! – pecsétes és foltos, a varrott világos bőrkesztyűje szétvált a varrások mentén, minden erőmre szükségem van, hogy ragyogó hangon kérdezzem:

– Mi van magával, drága Károlyka?

– Asztalosműhelyben dolgozom, emlékszik, mindig szerettem én fúrni-faragni. Itt, egy kis asztalosnál vagyok egyfolytában, mióta kijöttem.

– Kijött? Nem jól értettem? Doktor Csörte Károly egy asztalosműhelyben dolgozik, és… hát honnan szokás „kijönni”?

– Igen. Kijöttem, azaz kiszabadultam, tudja. Nem igazoltak negyvenötben.

– Nem igazolták? Az istenért, miért nem hívatott engem? Hiszen én elmondhattam volna, hogy…

– Nem, nem, Peroska. Majd egyszer elmesélem, ha megengedi.

– Megengedem? Jöjjön fel, most, rögtön, velem. Itt lakunk az Eötvös Loránd utca tízben. Jöjjön!

– Most nem lehet. Késő estig dolgozom ma, sok a munka.

– Hát akkor holnap, de biztosan. Panni is örülne magának, most is együtt lakunk, gondolhatja. Elváltam G.-től. És holnap Pista sincs odahaza, beszélhetünk.

*

Sürgősen vajat kellene szereznem, hogy pogácsát süthessek. Tea van, persze, nem angol, amilyent őnála ittunk a Nádor utcában, de a grúz tea igazán jó. Ha volna még a világon nikotexes Extra! Jaj, istenem. Ünnepélyesen szeretném fogadni, szeretettel, hiszen nem felejtettem el semmit, dehogy. És el sem tudtam képzelni, ki sem néztem belőle, hogy…

*

Ezerkilencszázharminchatban buktam le másodszor. Teljesen légből kapott, alaptalan ügy volt, csak a színhely veszélyes: katonapolitikai osztályra vittek. De miután napnál világosabban kiderült, hogy hiába töltötte éppen a katonaidejét az a fiú, aki időnként fel-feljött hozzánk, a Nádor utcába, mégsem bízott rám katonai titkokat, és én nem adtam tovább a nem ismert katonai titkokat a nem létező szovjet kapcsolataimnak. Csakhogy rendnek muszáj lenni, a katonák átadtak a polgári hatóságnak, hát megidéztek a Szemák-tanács elé, feltételezett „hűtlenség” gyanúja miatt, ez a hazaárulás fedőneve a Törvénynél. És Károlyka akkor már a Szemák-tanácsnál dolgozott, tudtam. De természetesen egy szót sem szóltam neki, minek? Ő szólt nekem, a sajátságosan udvariaskodó, körülményes módján.

– Peroska drága, nem menne be a szobámba egy félórára? Máriát várom, de le kell szaladnom valamiért. Ugye megteszi, hogy beengedi?

Örültem, hogy bemehetek, mindig jó meleg volt nála, mi csak ünnepélyes alkalmakkor fűtöttünk be, sikerült is megvetnem az alapját további életemet végigkísérő váll- és nyakfájásomnak. Nem a fotelbe ültem le, persze, hanem az asztalhoz. És ott volt kiterítve, nem lehetett nem észrevennem, a jövendő tárgyalásom egész anyaga. Jegyzőkönyv, kommentár, minden, csak bámultam, és megkönnyebbülve olvastam el, kétségtelenül szándékosan hagyta ott, hogy ne féljek a tárgyaláson, az égvilágon semmi okom sincs rá. De hát szabad ezt neki? Hazahozni az anyagot, és méghozzá megmutatni az idézettnek, hadd lássa, hogy nem válhatik tanúból vádlottá? Lehetetlen. Nem vagyok se fia, se borja, se kutyája, se macskája.

– Nem, ezt nem lett volna szabad magának, Károlyka. Ennyit én is értek hozzá.

– Talán nem lett volna szabad, kedves Peroska. De én úgy tanultam a római jogban, hogy minden delikvenst mindenről tájékoztatni kell. És a római jog karcolhatatlan gyémánt.

*

Most hát itt ül velem szemben a hallban, ez még a legmelegebb helyiség eszméletlenül nagy, zegzugos, jóformán csak könyvekkel és képekkel bútorozott lakásunkban. Pistáék a házuk leomlott falai közül csak egy-két bútordarabot tudtak kihalászni, nekünk meg – hát igazából sosem volt rendes bútorunk festőállványon és polcokon kívül, Pista csak elbámult, amikor először ült le nálam a fafotelbe, ami pedig a legkényelmesebb ülőalkalmatosságnak számított a régi Korniss–Szántó-féle lakásban. Hatalmas, öreg, körfolyosós sarokház ötödik emeleti szöglete ez a lakás, közvetlenül a rommá omlott hátsó lépcső és az egérfarm mellett, ahol Cyrano, a szürke csíkos macskánk percek alatt dudává gömbölyödik – szerencsére kiváló egerésző, neki nem kell húsjegy hozzá, s nem is kell sorba állnia érte. És isten tudja, miért, de két előszoba is van nálunk, hát Panni észrevétlenül tud eljutni a gyönyörű, zöld cserépkályhával büszkélkedő, ám teljesen fűthetetlen szobájába, igaz, a szén és fa is csak jegyre kapható. A mi két szobánkba bebámulnak a Károlyi-palota tetején ágaskodó címeroroszlánok, még innen a hallból is látom őket, nézem is, mert Károlykára alig merek ránézni. Valahogy tétován nyúl mindenhez, pedig igazán ünnepi asztalt terítettem elé, édes-kedves barátnőm, Golyó, mint az isten mannaosztó megbízottja, délelőtt váratlanul megjelent egy üveg orosházi borral – pedig ő Csáki-Maronyák felesége, aki a Nagy Férfiú portréfestője, de Golyó mégis szeret engem, pedig énvelem már egy évvel ezelőtt közölték, hogy nem vagyok festő. S Pista sem író már. Pogácsát is sikerült sütnöm, ellenálltam Juci rábeszélésének, aki „vízenkullogó”-t akart csináltatni velem mindenáron, mert ahhoz nem kell elhasználni a drága kincs vajat, amit Baglyas bácsi szerzett, a házunk előtt posztoló hordár. Gondoltam, az utolsó példány ebből a műfajból, de tévedtem, mert Pista látta, amint a papírral párnázott kisszékén ülve, emelt hangon szónokolt három másik hordársapkás idős férfiúnak – ez lenne a hordárok szakszervezete? Golyó almás pitét is hozott, s mikor összecsókoltam érte, és megmondtam, hogy kit várok, már futott is haza, és hozott még egy marék mandulát is, meg kölcsönlopott egy cserép kókadt cikláment a folyosójukról. De még az ünnepi piros teáskannáját is kölcsönadta, hogy a pompa annál észvesztőbb legyen. De Károlyka szemét nem lehet ilyen könnyen becsapni.

Bámulva néz körül, s erős torokköszörülés után kiböki:

– Hát én azt gondoltam pedig, hogy legalábbis miniszter lesz most, kedves Peroska.

Nem Károlyka az első, aki ezt dörgöli az orrom alá, többen csodálkoznak, hogy én, a régi kommunista, így élek, s nem tartottam a markomat felszabaduláskor, hogy most kérem a megdicsőülést, a nagy állást, egyáltalán a díjazást és a kárpótlást azért a nagyon kevésért, amit csináltam. Undorító. De most mondjam el neki, hogy még festőnek sem minősülök, csak sokszorosító grafikusnak vettek fel a Szövetségbe, mert nem tudom azt csinálni piktúrában, amit most követelnek? És hogy életemben sem csináltam sokszorosító grafikát? Hogy igazán nehezen élünk, Pistának rengeteg a kötelezettsége, s kevés a lektori fizetése, s fordít, nem jelenhetik meg? Hogy Panni tanár, német–francia szakos, s nem a szaktárgyát tanítja borzasztóan kevés pénzért? Hogy rettegünk az éjszakai csengetéstől, hiszen én a diákperben együtt ültem Rajkkal? Lehetetlen. Nem tehetem. Senkinek sem beszélünk erről, éppen Károlykának jajgassam el, hogy én „nem így képzeltem”, s hogy Rajk nem áruló, egyszerűen nem fér bele a képletébe. Ennek a tönkrement, zavart embernek, aki most végre hátradől a fotelben (rongyos a karfája), mert eddig csak a szélén mert ülni?

– Jaj, miket beszél, Károlyka – kacagok fel, magam is hallom, milyen hamis hangon –, tudhatja, hogy én milyen buta vagyok, még bridzsezni sem bírt megtanítani, hogy lehetnék én miniszter? Festő vagyok, no. És könyvborítókat csinálok, sajnos, rosszakat, mert nem tudok betűt rajzolni, de ebből élek. Jaj de jó ez a pogácsa, emlékszik?

– Jó, nagyon. Nem, bort nem iszom, asztmás vagyok, a gyógyszeremre nem lehet alkoholt ráinni. Majd teát inkább, jó fekete teát főzött, kedves Peroska.

– Elmondja nekem, Károlyka?

– El. Nem szégyen, igazam volt. Elítéltem egy zsidóasszonyt, mert csomagot küldött az urának, aki Oroszországban volt, munkásszázadban. Oda nem volt szabad csomagot küldeni. Egy magyar katonával levelet küldött a munkaszolgálatos az asszonynak, hogy éheznek, és nincs meleg ruhájuk, ez is tilos volt persze, mert nem a tábori postával küldte, hanem egy katonával. A zsidóasszonyt feljelentette a szomszédasszonya, hát tárgyaltuk az ügyét.

– Igen. – Ennyit is alig bírok kinyögni. Dehogynem volt szabad csomagot küldeni, de csak a megadott tábori postaszámra, hivatalosan, igen, éppen csak nem kapta meg a címzett. Minden hónapban küldtem én is Jóskának, a tábori posta számjára, mert kaptam tőle néha egy legálisan cenzúrázott lapot, másfél év alatt hármat. A lapon a postaszáma volt, egészséges vagyok, más semmi. Egyetlenegy csomagot sem kapott meg. Mikor kirakták a kórházvonatból, a miskolci állomáson, egy szál rongyos pokrócba volt csavarva. Se cipő, se semmi. A többieken sem. Soknak még keze se volt, lába sem.

Károlyka folytatja, pedig látom, nehezére esik azért:

– Aztán a tárgyaláson a zsidóasszony bevallott mindent, azt hitte, hogy használ az neki. Hogy az a katona milyen emberséges volt, elhozta az ura levelét, s vállalta, hogy ő maga átadja a csomagot, mert sajnálja őket, s hogy nekik, a honvédeknek is micsoda rossz dolguk van, rossz ellátásuk, rossz ruhájuk, hát még a munkaszolgálatosoknak, csuda, hogy még élnek. Tisztára lázítás!

Károlyka a pohár után nyúl, s egyszerre hajtja le a vörösbort. Én is iszom egy kortyot, mintha jeget innék, nemigen tudok beszélni.

– Képes volt rávenni egy becsületes magyar katonát ilyesmire, még pénzt is adott neki érte. Megvesztegette!

– És elítélték?

– Természetesen. Vesztegetés, lázítás, háború idején a törvény kijátszása. Márianosztrára került, onnan elvitték a foglyokat német munkatáborba. Ott aztán – megint a pohár után nyúl, telitölti, megissza. A keze után kapok, de már késő.

– Hagyja csak, Peroska. Meghalt, nem jött vissza.

– Mi lett a katonával?

– Nem tudom, hogy odakint mi lett vele, nemigen vették szigorúan a frontkatonáknál az ilyesmit. De a munkaszolgálatos betegen ugyan, de hazakerült negyvenötben, s mikor kiderült, hogy a felesége…

Mi ez? Elájult Károlyka? Nem, csak lecsúszott a fotelből, de még megkapaszkodott a karfájában, gyorsan feltornázza magát. Eddig se volt valami ragyogó színben, de most egészen elsárgul, remeg a keze, nehezen lélegzik. Mit csináljak vele? Honnan kerítsek ilyenkor orvost, telefonom sincs, de nem is hagyhatom egyedül, este van, nyolc óra, Panni még nem jött haza, isten tudja, mit csinál az iskolában, színjátszócsoportja is van, énekkara is, Vali sincs itthon, sötét a kisszoba, Pista meg, tudom, hogy ma nagyon későn jön haza. De úgy látszik, már vége az asztmás rohamnak vagy minek, megnyugodtak a vonásai, a keze sem remeg már. Mit kellene neki adni? Valami dobozból bekap egy pirulát, már mosolyog.

– Látja, még mindig felizgat ez az ostobaság. Nem tehettem mást, el kellett ítélnem. A római jog!!! És a katonával együtt vádolt meg az a munkaszolgálatos. Hogy halálba küldtem a feleségét. Nem igazoltak, és a bíróság – a kommunista bíróság – elítélt. Hogy a törvény betűjét néztem, nem a szellemét, és nem azt, hogy kik hozták ezt a törvényt. Hát kik hozták? A Magyar Szent Korona nevében ítéltem!

Úristen, megint rosszul lesz, sápadt újra.

– Nyugodjék meg, Károlyka, az istenért, most már nem segíthetünk rajta, ne beszéljünk róla többé. Inkább azt mondja el, mi van a Máriával. Tudja, hogy én szerettem.

– Mária felakasztotta magát. Meghalt.

– Ezért?

– Nem. Még negyvenháromban. Megmondtam neki, hogy nem vehetem feleségül, hogy nem is ígértem én azt neki soha. Akkor még volt kulcsa a lakásomhoz. A Nádor utcai szobában az ajtóra, tudja, ahová a kabátomat szoktam fölakasztani, ha azt akartam, hogy ne zavarjanak bennünket. Mikor hazamentem egy délután, ott találtam. Bizonyosan pillanatnyi elmezavar volt, negyven esztendő körül ez előfordul nőknél.

Na nekem is jól sikerült kellemesebb témára terelnem a gondolatait. És már megint iszik, de most meg se próbálom lefogni a kezét, még azt hinné, sajnálom tőle. Most már biztos, hogy berúgott, kásásan buknak ki a szavai, a mássalhangzói összekeverednek.

– Maga tanult latinul, kedves Peroska, hiszen emlékszem, korrepetált is latinból. A kommunista bíró is tudott latinul. Mikor kihirdette az ítéletet, rám nézett, s azt mondta: lucus a non lucendo. Ez végzett velem tulajdonképpen, nem az asztmám a börtönben. Ismeri ezt a kifejezést maga?

Ismerem a kifejezést. De nem tudom lefordítani, csak tudom, hogy mit jelent. És hirtelen ott ülök a félegyházi gimnáziumban, s Iványi, a latintanárunk, két középső ujját befogva támaszkodik öklével a padomra: „lucus a non lucendo!” Ami nem odavaló, nem lehet, képtelenség, nem pászol. Mintha az ablakot azért nyitnám ki, hogy sötétséget eresszen be, ne fényt! Mintha a molnár a lisztbe akarná tenni a zsákot, mintha a városszéli vámházban csempész bújna meg. Mit jelent lucus? Varga!

– Vilá… nem, liget, berek – javítja ki magát gyorsan Varga, a legjobb latinos.

– Ugye! Mert beleérzed a luxot, jól van, pedig semmi köze a fényhez. De ez benne a csalfaság, értitek? Játék a szavak hangzásával. Lucus a non lucendo! Magyarul nehézkesnek érezzük a gerundiumot – most Iványi is megereszt egy viccet: Akár a debreceni diákok nagy botját, a „gerundiumot”, értitek?, s az osztály hálásan felröhög, unja már a képes beszédet, ki a fene kíváncsi arra, hogy mi az a lucus a non lucendo, mit totojázik ilyesmivel a tanár, nincs is a szószedetben, folyton a latin nyelv tömörségén lovagol, mikor csengetnek már?

Most.

Károlyka lecsúszott a fotelből, lehömpölyödik, nem képes beszédben, hanem „oratio rectá”-ban, az asztal alá. Rémülten próbálom felszedni, nehéz, tulajdonképpen én is remegek, alig bírom felhúzgálni a díványra, teljesen elhagyja magát, csak lóg a feje, a keze, a lába. Lefektetem, sikerül betakarnom, akkor, hála istennek, már alszik is, arcába visszatér a szín, a pulzusa ver rendesen. Horkolva alszik, húzós, nehéz a lélegzete.

Én meg ülök mellette, míg csak szürkülni nem kezd a tél végi reggel. Nem akarok elaludni, szüksége lehet rám mégis. De alszom vagy nem alszom, itt fekszik Jóska a rongyos pokrócban, itt védekezik a törvény előtt a „zsidóasszony”, itt beszél az orosz télről egy megviselt, sovány katona, itt lóg a felül üveges ajtón Mária, nyitott száján mint a régi szentképeknél felirat göndörödik: „Jaj de érdekes ez a Kááárolka”, és itt világít a képtelenség: lucus a non lucendo: bíró a börtönben.

És mire kivilágosodik, Károlyka felébred.

– Nem bírtam a fekete teát, ne haragudjon, Peroska drága. Az ártott meg ennyire. – Tápászkodik.

– Nem mehet így el, várjon, hozok valamit. Bírja a tejet? Van itthon. Kávé, tudja, nincs, pedig most az kellene magának.

Csak legyint a kezével elhárítóan, görnyedten bújik a kabátjába, nem szól, nem fogad el semmit. Az ajtón is szó nélkül lép ki, utánaugrok.

– Hol lakik, Károlyka? Legalább a címét mondja meg, majd kitalálunk valamit, és jöjjön el máskor is, kérem, nagyon kérem…

Mintha meg se hallaná, hátra sem fordul, megy, lassan, hajlott hátára kibukik a valaha fehér selyemsál, megy a hosszú körfolyosón, kanyarog lefelé a lépcsőn, legalább a liftet hozhattam volna fel neki. Mire észbe kapok, kabátot, csizmát húzok, s utánaeredek már eltűnt. Pedig kurta kis utca ez, s mégse látom, semerre. Szemben az Egyetemi-templom kapuja világít, oda is benézek, nincs.

*

Járom a Belvárost, és benézek mindén asztalosműhelybe. A régi rómaiak – vagy talán a görögök – megvetették azt, aki sem igent, sem nemet nem mondott a szavazáskor, aki gyáva volt kimondani a véleményét, tartoztam volna egy felmentő vagy egy elítélő szóval Károlykának, adósa vagyok. Évekig benézek minden műhelybe, valami ürüggyel be is megyek lehetőleg, hátha valahol hátul szívja a fűrészport az asztmás hörgőire. De nincs, hiába kérdezősködök, nem, nem is volt itt, sehol, eltűnt.

 

És eltűnt a római jog.