Rakovszky Zsuzsa

DECLINE AND FALL

 

Eltűnnek majd, el fognak tűnni végképp
az alkotmányjogi vagy hadtörténeti
fogalmakról elnevezett mozik
és cigaretták. El a vízművek, az ÉPGÉP,
a takarékos életvitel előnyeit
reklámozó gyufásdobozok. Rendre-sorra el
a vendéglátóipari vállalat
kerületi üzemegységei, a csorba
kávéscsészék, el a csővázas műanyag
ülőkés gnóm hokkedlik, az állott szénsavas
üdítőitalok, naranccsal, napkoronggal
címkéjükön – akárha egyenlítői Nap
aszalta volna őket egyenletes fakóra,
a ragacsos műmárvány asztalok. Mint a hó a
hűvösebb mikroklímán, foltokban megmarad
itt-ott, egy darabig, de mintha föld nyelte volna
el és nem az idő, áznak, lemállanak
az ünnepelve gyászolt vagy épp légből kapott
évfordulók, gyerek-, nő-, országos sportnapok
plakátjai, kiüt a rongyolt felhám alól a
korábbi réteg, a virágos ág, galamb,
számjegy alól a szűzi arcélű lányalak
(ellenpont s kárpótlás gyanánt Playboy-nyuszik dús
keble az antik ing foszlányai alatt)
eloszlik, és el a parancsuralmi klasszicizmus
egyéb termékei, koszos vasúti váró-
termek, vidéki kultúrotthonok faláról
a pattogzó monstrum freskók, a foghíjas
mozaikok, ahol kantátát kardalolva,
aratva vagy golyóscsapágy-szerelve látható
a megváltását a munka s a kulturált szabad-
idő jegyében elnyert, derült emberiség. Nem
jött össze a több millió fehéregérrel
végzett kísérlet, amit vasbetonnak
éltünk, mint luftballon, egyetlen csattanással
ezer darabra megy, vagy hosszas lángban olvad
széjjel, zsugorodik görbedve – semmi másban
ugyan, de legalább az elmúlásban
rokon – tudomisén – Rómával, Babilonnal.
Tömegtermék tükröm, arcfrissítő zselés
tégelyem, görbe bögrém nem kerül múzeumba,
vasárnapi családot okítandó, sem én,
prezervált részeim keskeny hegedűtokba
zárva légmentesen vagy sötét háncsba csavarva
– festett frufru, golyószem –, sem az új nemzedék
erkölcseit vigyázni nem kerül föl a falra
megszólalásig hű arcmásom, sőt a falnak,
a házgyári elemnek se marad híre-hamva,
a testvérvárosok nevéről elkeresztelt
holdbéli szürke csirkekeltetőknek, hol a kocka-
házak kétévesen kétszerte vedlettebbek,
mint a városmag túltáplált barokkja.
Pár elfeketedett-zöldült óriási torta-
szeletnek – századfordulós középületnek
egy s mást még van esélye átvészelni, de már a
nyelv ornamentális használatára
épült falragaszok és embernyi transzparensek
lefonnyadtak róluk, rojttá romlik a keshedt
kókuszszőnyeg, a sárgán tengődő vizipálma
kiszárad a teremből, ahol kiskosztümös, nett
tanácsi dolgozónő iktat, oktat vagy esket,
a helyiségek, ahol születve, halva, válva
előadódtunk – csak míg élünk, akik élték
őket, csak addig élnek, az emlékezet érték-
közömbös mézében mumifikálva.