EGY HITELES KRIMI

Ken Follett: A Modigliani-botrány
Fordította: Ladányi Katalin
Albatrosz Könyvek, Magvető, 1989.
296 oldal, 68 Ft

 

Ken Follett (1949) a modern kalandregény-irodalom egyik remekírója. Ragyogó II. világháborús kémregénye, A Tű a szénakazalban (Magvető, 1983), történelmi terroristaregénye, az I. világháború előestéjén játszódó Egy férfi Szentpétervárról (Európa, 1985) már régebben megjelent, s néhány hónapja afganisztáni regénye is olvasható magyarul Kaland Afganisztánban címen (Victoria Kft, 1989 – 110 Ft). E kemény és véres könyvekkel szemben Follett korai, 1976-os regényében, A Modigliani-botrány-ban, mely szintén most látott napvilágot magyarul, nem a világtörténet átírása a tét, s nem szüntelen életveszélyben működnek a hősök, hanem egy, illetve két nagy átverésről van szó, melynek tétje még csak nem is a pénz, hanem a leckéztetés és magának a csínynek az öröme.

Művészek, műtörténészek, műkereskedők világában játszódik a bűnügyi történet, melyet írója a modern kultúra néhány majdhogynem közhelyszerű tényéből bontakoztat ki. A legromantikusabb és a legfelszínibb ezek közül az eleven művészet és a műkereskedelem (nyomorgó festő, dúsgazdag galériás) ellentéte. Modigliani, akinek egy ismeretlen képéért folyik a hajsza a regény egyik szálán, leglátványosabb jelképe lehetne ennek az ellentétnek, ínségben tengetett kurta életével s halála után szédületes karriert befutó műveivel. A másik szálon egy kissé konszolidáltabb, de lényegében hasonló sors előtt álló művész akarja bebizonyítani, hogy „a remekművekre és a halott festőkre figyelő londoni művészvilág úgy, ahogy van, hazug”, s a galériások nem értenek a művészethez. A hitelesség garanciája ugyanis fontosabb lett az esztétikai élvezetnél, sőt az előbbi az utóbbi feltételévé vált: „…a remekművekért kifizetett hatalmas összegek inkább a sznobizmust tükrözik, mint a művészi ízlést. …egy valódi Pissarro nem ér többet egy kitűnő másolatánál.”

A jelentős műalkotás megismételhetetlen egyediségének túlfeszített, szinte vallásos hitéből következik szentségtörő paródiájának, a hamisításnak a lehetősége, mely hatalmas virágzó iparággá is vált. (Magyar keblünket dagaszthatja, hogy a század egyik leghíresebb nem a legnagyobb, mert az nem lepleződik le – képhamisítója, Elmer de Hory – Hory Elemér? – hazánk fia volt.) Follett regényének két nagy hamisítássztorija a hamisítás két nagy típusára is rámutat. Az egyik a megtalált, hiteles Modigliani-képről készített tökéletes másolat, mely szabad szemmel és művészi érzékkel nem, csak vegyészi eszközökkel különböztethető meg az eredetitől. A másik a stílus, a kézvonás beleérző ismeretében készített variáció Van Gogh, Munch és mások műveire, egy-egy nagy művész „ismeretlen” képe. A remek ritmusú történetben mesterien vannak összesodorva a különböző szálak, a két hamisításon kívül még egy balsikerű műkincsrablás és egy viszontagságos galériaalapítás története is. S noha nem véletlen, hogy a hamisítás kérdését egy krimiíró választotta ironikus, könnyed modorban regénye témájául, hiszen e műfaj feltűnőbben építkezik adott és ezért ismételhető, utánozható, másolható, variálható elemekből, mint úgynevezett komolyabb társai, mégis kérdéses, hogy olyan könnyen hamisítható volna-e egy Follett-regény.

A könyv igénytelen címlapja minden bizonnyal öntudatlanul megismétli a regény alaptémáját. Mert az ott látható Van Gogh-, Gauguin-, Klee-, Vámos Rousseau-, Rembrandt-festmények közül az egyik kakukktojás: néhány éve kiderült, hogy a nyugat-berlini Aranysisakos férfi nem hiteles Rembrandt – „csak” egy ismeretlen mester remekműve a festő környezetéből.

 

Radnóti Sándor