„ALL’S WELL, ORWELL…”

George Orwell: Esszék
El
őszó: Algol László
V
álogató és fordító megnevezetlen
AB F
üggetlen Kiadó és a Magyar Október Kiadó
k
özös kiadása, 1989. 184 oldal, 130 Ft

 

A címbeli szójáték nem az enyém. Csempészholmi, véletlen szerzemény – éppúgy, mint bármi, ami e kivételes huszadik századi író neve és szellemi védjegye alatt hosszú időn át hozzánk eljuthatott. Az „All’s well Orwell” a nemzetközi „Orwell-év”, ama legendás 1984 szállóigéje volt: egyszerre az író iránti tisztelgés s az utókor fanyar, önironikus helyzetjelentése: Minden rendben – lám, 1984-ben is áll még – ahogy áll – a világ, s Óceánia és Eurázsia rendes, immár megszokott háborgása felől a derék »antiutópista« nyugton álmodhatja rémálmait tovább!” E cinkos rímpárba szedett, kettős értelmű üzenet akkoriban ott virított a világsajtó címoldalain, Michael Radford éppen elkészült 1984-ének hatalmas moziplakátjain éppúgy, mint a londoni, párizsi és varsói aluljárók falán, a kelet-európai Orwell-szamizdatok reprezentatív londoni kiállításán – sőt szerény büszkeséggel mondhatom (egy „óceániai” illetőségű barátunk látogatása nyomán) a mi ódon és kiszolgált terézvárosi csempekályhánkon is: egy nagy kerek, sugárzón sárga matrica formájában. Az öntapadós ötletek, hódító hóbortok és eszmeemblémák korában persze, jól tudom, ma már nincs is mit restelkedni ezen. S habár családunkban senki sem rajong különösebben a jelvényekért, ezt az egyet kivételesen megkedveltük – sőt idővel mintha az is megkedvelte volna helyét. Ez utóbbit nemcsak makacs ragaszkodása jelezte (az évek során egy körömhegynyit sem vált el a széle), ámde a közepéről szomorkásan mosolygó férfiarc mindinkább megenyhülő kifejezése, bizalmas, már-már baráti nézése is. Ha olykor szerelők vagy kéményseprők jöttek, s munkájuk végeztével tétován kilétéről tudakozódtak, a szikár arc, úgy tetszett, még inkább felengedett. „Író?” – hümmögtek a jámbor mesterek, szerszámaikat összepakolván, kézfogásra vagy borravalóért nyújtva kezüket – Hát akkor… minden rendben.” Igen, szó szerint ez volt arra a szomorkás, szikár arcra is felírva – bár inkább csak fanyar biztatásként. (Utóbb megvallva még ez is jól jött néha az Akasztás vagy az Állati gazdaság fordítása közben, netán azon a meghitt karácsonyestén, mikor a kályhát körülülve az első hazai Orwell-szamizdat „szárnyait” ragasztgattuk ünnepélyes, várakozásteli hangulatban – bármely pillanatban a „Szellemvédelmi Hatóság” embereinek rajtaütésére várva.)

Furcsa és már-már jelképes egybeesés, hogy e kiszolgált, „konspiratív” emlékezetű kályha lebontására éppen most, ezen a tavaszon került sor, amikor a negyedik s alighanem az utolsó Orwell-szamizdat: az Esszék napvilágot látott. Mert bárhogy is forgatjuk, az AB és az MO – e két nem csupán Orwell műveinek kiadásával úttörő szerepet vállaló – kiadó a szabad sajtó és szellemi szabadrablás e mostani, látszólag korlátlan lehetőségei közt is hamisítatlan szamizdat-kiadványt jelentetett meg. Nem csupán jogi avagy technikai értelemben (amit az engedélyszám s a nyomdai kolofon hiánya, a házilagos kivitel s a kényszerűen magas ár menten elárul), de éppannyira szellemi, erkölcsi értelemben is. Ennek oka pedig igen egyszerű: a jó két esztendeje elindított kötet bizony jócskán megkésett. Ámde eufórikus felszabadultságunk közepette sem feledhetjük, hogy alig egy éve még javában folytak a szamizdat elleni boszorkányüldözések, a „gondolatrendőrség” kétségbeesett ám korántsem veszélytelen utóvédharcai a független nyilvánosság merész és kihívó szabadcsapatai ellen, s e küzdelmet a „szakma” jól felszerelt reguláris egységei többnyire „reserve”-ben várakozva szemlélték, saját esélyeiket, egy majdani biztonságos előrenyomulás stratégiáját bölcsen latolva. Anélkül tehát, hogy e mérsékelteket megbántani avagy bátorságból leiskolázni akarnánk, mielőtt az érdemi bírálatra térnénk, kötelességünk kijelenteni, hogy az Orwell-esszék – bármi megkésett – kiadása nemcsak jelentős szellemi adósságtörlesztés, de erkölcsi tett is egyben.

Ám lássuk, miféle tartalmi többletet tartogat e most megjelent esszékötet az orwelli alapművekkel (Animal Farm, 1984, Hommage to Catalonia) lassanként végre megismerkedő hazai közönségnek. Nos, ha a fenti leghíresebb és legtöbbet idézett három könyvet az orwelli életmű látványos – néha már-már elvakító – jéghegyszirtjeinek tekintjük, úgy e tizenegy hosszabb-rövidebb, jobb híján esszének nevezett Orwell-írás néhány arasznyival a mélyebb, felszín alatti dimenziókba is betekintést enged. Orwell nem egy kritikusa szerint éppen az esszé s a politikai publicisztika e sajátos életmű valódi fundamentuma. S ez nem pusztán írásainak műfaji arányaira áll: ama bizonyos kilenctized résznyi kevésbé ismert és nem elsősorban szépirodalmi műre (hisz e mostani válogatás is csupán szerény mutatvány Orwell terjedelemre messze a legnagyobb „művéből”: négykötetnyi esszé-, levelezés- és publicisztikai gyűjteményéből!), de magára az írói szemléletre, szándékra, sőt programra is. Orwell egyik gyakran idézett s e mostani válogatásba is felvett „öninterjújában” (Miért írok?) maga mondja: „Az elmúlt tíz évben legfőbb célom az volt, hogy a politikai közírást művészetté tegyem. Akkor fogtam tollat, ha úgy éreztem, valami mellett ki kell állnom, ha igazságtalanság történt.” És valóban: ez az írói attitűd nemcsak mesterien formált vitairataiban, pamfletjeiben, esszéiben és kritikáiban szembetűnő, de önálló köteteinek zömében is. Hisz halála előtt nem sokkal egy számvetésében maga is elismeri, hogy eredendő vonzalma és hajlamai ellenére néhány korai kísérlettől, regénytől eltekintve (Burmese Days; A Clergyman’s Daughter; Keep the Aspidistra Flying) „színtiszta” szépirodalmat úgyszólván egyetlen nagyobb lélegzetű művében sem sikerült alkotnia. A század derekának rettentő válságai és kataklizmái nem hagyták parnasszista ábrándokba merülni, s így szűkre szabott, alig két évtizednyi írói munkássága szinte kezdettől végig e könyörtelen kor mind újabb rémségeivel való állandó szellemi-fizikai viaskodás jegyében telt el. Nem mintha ez bármit is levonna művei önértékéből. Ellenkezőleg: Orwell talán legigazibb s „legorwellibb” könyvei épp azok, amelyek e nehéz viaskodás közvetlen élményanyagából születtek: a harmincas évek világvárosi nyomorát és kiszolgáltatottságát idéző Down and Out in Paris and London, a nagy angliai bányászsztrájkról írt kemény és tiszta irodalmi szociográfiája, a The Road to Wigan Pier, vagy épp a katalóniai napló egyszerre személyes és tárgyilagos tanúságtétele.

E könyvek élménybeli és műfaji alapsejtje részint e mostani esszéválogatásban is fellelhető (A szegények halála, Visszatekintés a spanyol polgárháborúra). A kötetbe felvett tizenegy (1931 és 1949 közt született) esszé ha nem is tekinthető reprezentatív mintavételnek, mindenesetre igényes és hozzáértő válogatást tükröz. Algol László fegyelmezett és gondolatindító előszava, a fordítások zömének erős színvonala (olykor, mint azt A Politika és az angol nyelv nehéz szakmai próbatétele bizonyítja: egyenesen bravúrossága) Orwell szelleméhez méltó tiszteletadás, s egyben bizonyság, hogy az esztétikai és szellemi igényesség sohasem választható el a meggyőződés hitelétől, s amiként Orwell is számos esszéjében kifejtette, e kettő végső soron egy tőről fakad.

Mint hasonló esetekben mindig, természetesen most is lehetne vitatni, hogy ez vagy amaz a válogatásból miért maradt ki – ám ezen az alapon Orwell esszéiből, pamfletjeiből, tanulmányaiból és bírálataiból legalábbis egy tucatnyi hasonló terjedelmű és színvonalú alternatív válogatást lehetne összeállítani. Ez az első mutatvány láthatóan mindenből szeretett volna egy kis ízelítőt adni. Orwell korai, gyarmati élményeiből formált, inkább epizodikus és miliővázlatszerű írásaiból (Akasztás; Marakesh) éppúgy, mint nagy elméleti vitairataiból (A brit antiszemitizmus; Jegyzetek a nacionalizmusról), avagy politikai esszéiből (Wells, Hitler és a Világállam; Megjegyzések Gandhiról) és irodalmi kritikáiból (Arthur Koestler). Mindenesetre világos, hogy az eztán megjelenő válogatások – mint hírlik, az Európa és más kiadók is készülnek Orwell-esszégyűjtemények közreadására – azokból a fontos politikai publicisztikákból és irodalmi bírálatokból kell adjanak további tematikus szemelvényeket, amelyek a jelen válogatásból kényszerűen kimaradtak. (Előbbire a The Lion and the Unicorn s a háború alatt írott nagy esszék – utóbbira az olyan irodalomtörténeti tanulmányok és kortárs bírálatok említhetők példaként, mint a Brit pamfletírók, a Swiftről, Dickensről, Hardyról, Joyce-ról, Henry Jamesről vagy éppen Huxleyról és Zamjatyinról írottak.)

E rövid bemutatás keretében sajnos nemigen van mód érzékeltetni, hogy Orwell gondolatai mennyire megőrizték inspiratív elevenségüket és időszerűségüket. Ezek az olykor szikár, máskor érzékletes és eredeti fejtegetések nem egy ponton a legközvetlenebbül érintik mai világnézeti, politikai vagy erkölcsi döntéshelyzeteinket. Szerencsére egyre kevésbé ott, ahol a totalitárius hatalom s az egyén végzetes konfliktusait elemzik – s növekvő érvénnyel, ahol az erőszakmentesség, a társadalmi szolidaritás, a türelem és igazságosság értékeire irányítják a figyelmet. Kiváltképp tanulságos Orwell nem csupán faji vagy etnikai, de lényegében pszichológiai megalapozottságú nacionalizmusértelmezése, amelynek paradigmatikus megállapításai feltétlen érdemesek az idézésre:

„Nacionalista az, akinek gondolkodásmódját kizárólag vagy nagyrészt a tekintélyharc határozza meg… A nacionalizmus nem más, mint öncsalással színezett hatalomvágy.”

Végül nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy Orwell műveinek hazai megjelenésével a legutóbbi időkben megszaporodtak a róla és munkáiról írott tanulmányok, bírálatok, sőt imitt-amott már a személyiség és az életmű paradoxonait boncoló polémiák is. Ennek legutóbbi példája éppen Raymond Williams hiperkritikus, freudo-marxista: „osztálypszichológiai” szemléletű monográfiája. (Ha már itt tartunk: talán nem ártana valamivel frissebb és megértőbb értékeléseket is közreadni – például az 1984 – Revisited [Irwing Howe szerk., Perennial Library, Harper and Row, New York, 1984] évfordulós, sokszerzős tanulmánygyűjteményét!) Az Esszék főhőséről azonban mi sem mondhatunk mást, mint amit Williams, az író nemegyszer igaztalan és elfogult kritikusa állít: „Az Orwell-figura – a becsületes szemlélődő alakja – sikerültebb az életműben szereplő bármely fiktív figuránál…” (Orwell. Gondolat, 1989. Bizám Lenke fordítása.) Mert lehet ugyan Orwell írói világának ellentmondásait firtatni, utólag bírálni nyomasztóan egyoldalú élménykörét, mely úgyszólván csak a nyomor, erőszak és embertelenség sátáni hármasságára terjed – ám aki ezt teszi, az nem Orwellt, magát e századot bírálja. A századot – amelynek gondolkodói és művészi „becsületrendjére” aligha akadhat érdemesebb nála…

 

Nové Béla