Fodor Géza

PETRI GYÖRGY KÖLTÉSZETE (I)

 

 

I

 

Amikor Petri György 1969-ben a Költők egymás közt című antológiában lényegében először lépett, immár érett költőként, a nyilvánosság elé, Vas István tömör s a lényegre tapintó remek esszében mutatta be, s ebben, kemény nemzedéki és egyéni történelmi megpróbáltatások és élettapasztalatok által feljogosítva, alapvető és ma is megkerülhetetlennek látszó kérdéseket fogalmazott meg költészetével kapcsolatban:

„Miért olyan rosszkedvűek a fiatalok? Ezt ezúttal kivételesen nem az idősebb nemzedék kötelező és követelő optimizmusa kérdezi, hanem egy még idősebb nemzedék sértett előjogú, féltékeny pesszimizmusa. És csakugyan: mi joguk ekkora rosszkedvre? Mikor szerezték hozzá a jogot, hol szerezték, mivel szerezték? Vagy fordítva: honnan szedték azt a bizakodást, amelynek kudarca ezt a feneketlen bizalmatlanságot indokolhatná? Hol voltak ők, amikor alkalom volt hozzájutni e pesszimizmus jogosítványaihoz?”

Persze Vas nem az ok-okozati összefüggés mibenlétére kérdezett rá – hiszen az több vonatkozásban is nyilvánvaló, és maga Petri is bőséges magyarázattal szolgál rá verseiben –, hanem arányára, pontosabban az ő szemszögéből: aránytalanságára – az okozat aránytalanságára az okokhoz képest. A végső, e költészet igazságát ugyan meg nem magyarázó s ezért az olvasó számára nem okvetlenül legfontosabb, ám genetikusan mégiscsak döntő okot Vas alighanem helyesen jelölte meg: „Bizalmatlansága nem egyszerűen kordivat: van valami alkati keménysége, nehezen feltörhető magva.” Petri, aki elég sokára, csak harmadik kötetétől (Örökhétfő) kezdett – s még akkor sem annyira önéletrajzilag, mint inkább történelmileg motivált – költői érdeklődést mutatni gyerekkora iránt, negyedik kötetének (Azt hiszik) egyik legjelentősebb versét (Karácsony 1956) így kezdi: „Huszonkettedikén egy pillanatig / (reggel háromnegyedhétkor), baljós gyerek, / Joszif és Jézus között, / tizenhárom éves vagyok.” És így fejezi be: „megtelik a konyha / családtagokkal, s én, mint egy megfigyelő, / akit rossz helyen ejtettek le: / kicsi, idegen, kihűlt.” Korábban, még első kötetében (Magyarázatok M. számára) pedig így minősítette egy későbbi életszakaszát, kamaszkorát: „kedélytelen és elszállt éveim”, s benne önmagát: „a mephistophelesi gimnazista”, aki hogyan is jelenik meg?: „az éretlen rosszkedv felhőiben” (Egy fénykép alá). Nem volna értelme tagadni vagy akár csak elhallgatni is, hogy a Petri költészetében – ha nem is kizárólagos, de mindenképpen – domináló „negatív stilizáció” (Csűrös Miklós) alapja egyfajta alapvetően negatív beállítottság, negatív viszony a világhoz, s ez alkati sajátosság, egyéni diszpozíció, számunkra: elfogadandó adottság; olyan pont ez, amely mögé, „kizárva az eleve-áthárítást” (Reggel), ha lehet, sem szükséges visszamenni, ezt az alkatot nem érdemes vissza- és levezetni, feloldani a történelemben – fontosabb, hogy a történelem hogyan igazolta, táplálta, bontakoztatta ki, tette reprezentatívvá ezt a beállítottságot.

Vas István kérdései közül a „fordítva” feltett találja el leginkább a lényeget: „honnan szedték azt a bizakodást, amelynek kudarca ezt a feneketlen bizalmatlanságot indokolhatná?” Mert az előbb mondottakkal látszólag ellentmondásba kerülve hangsúlyozni kell, hogy Petri első kötete, a Magyarázatok M. számára (1971), melynek versei oly „brutálisan borúlátóak” (Fogarassy Miklós), nem egyszerűen az eleve adott negatív beállítottság terméke, hanem az „elveszett illúziók” lírája. Hogyan? Alapvetően negatív beállítottság, negatív viszony a világhoz és bizakodás? Örök-elégedetlen, hiperkritikus alkat és illúziók? Nem ellentmondás ez? Összeegyeztethetők ezek? Természetesen ellentmondás, ám összeegyeztethetők. Minden elvont radikalizmus belső ellentmondása ez. Már a Magyarázatok… első versében (Reggel) ezt olvassuk: „Kibékülni a horgászokkal bizony / helyükre tenni az illúziókat.” S a csalódottság, tehát nem a negativitásba való „belevetettség”, hanem a – vélt – pozitivitás elvesztésének motívuma még többször felbukkan a kötetben: „amiben hittem, / többé nem hiszek. / De hogy hittem volt, / arra / naponta emlékeztetem magam. // És nem bocsájtok meg senkinek.” (Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből) – „Évekig tartott, / amíg kiláboltál a hazugságból. / Sokáig haboztál, elodáztad, az időt húztad. / De végül számonkérted, visszakérted.” (A felismerés fokozatai) – „Ennyi mitológiával a háta mögött, / csalhatósága tudatában / az ember otthon ül s röhög // ostoba, régi könyveken” (Hatvannyolc tele). – „A levegőégbe süti farkát / mind, aki a jövőt akarta…” (Viturbius Acer fennmaradt verse).

Miféle illúziókról, hitről, hazugságról, mitológiákról, jövőről, miféle bizakodás kudarcáról, minek az elvesztéséről van itt szó? Leegyszerűsítő szimbólumként álljon itt egy évszám: 1968. A „68-as szellem”, a „68-asok” megjelölés a nyolcvanas évek folyamán mintegy kategóriává vált a hazai értelmiségi köznyelvben. Azt az értelmiségi gondolkodást, annak az értelmiségi gondolkodásnak a képviselőit szokták érteni e fogalmakon, amely a hatvanas években a világot nem egyféleképp ítélte ugyan meg, de mindenesetre megismerhetőnek és átalakíthatónak tekintette. Nálunk ez a szellem a fiatal, „a ’68-ig egyre ifjuhodó (Részlet) Marx újrafelfedezéséből kinövő ún. „reneszánsz” marxizmusban, praxisfilozófiában, „az embert” s a korlátozott „politikai emancipáció” helyett az átfogó, az „emberi lényeget” (univerzalitás, szabadság, társadalmiság, tudatosság, szabad munkatevékenység) lehetőségből valósággá változtató „emberi emancipációt” a középpontba állító antropológiai és történetfilozófiai elképzelésben érte el tetőfokát, egyszersmind legideologikusabb formáját. Petri, aki – ez egyik legimponálóbb vonása! – nemcsak költőként, hanem politikai és filozófiai vonatkozásban is szuverénül járta és járja a maga útját, sohasem volt a szűkebb értelemben vett „reneszánsz” marxizmus képviselője, de a fenti, közhasználatú értelemben „68-as”, a tágan felfogott „68-as szellem” megtestesítője – doktriner marxista múlttól elszakadóban, de még erősen kötődve a marxizmushoz, a „reneszánsz” marxizmus szellemi aurájában. A felismerés fokozatai negyedik részében, még az illúziók elvesztése után is felismerhető a „reneszánsz” marxista praxisfilozófia – sőt végső soron a Feuerbach-tézisek – nyoma: „mit tudunk mi (azon túl, hogy képzeljük legalább, / és nem vagyunk hajlandók nem képzelni, / azt, amiről lépten-nyomon kérdezik a jobbak is: / »Ti tényleg azt képzelitek…?«) – // Mit tudhatunk, tudva, hogy a világ / nem a tudásban végződik? // Mit tud az, akiben az utolsó / kérdés burjánzik, a már nem kérdés // – amire felelet nincs, csak megoldás?” De másutt is észrevehető a „reneszánsz” marxizmus jellegzetes probléma-látása és fogalmi hálója. A nap vége című rövid vers például teljesen afilozofikusnak látszik: „Végére értünk! / Hordószemetes fény úszkál a nappal alján. / Ki így, ki úgy megváltotta e hétközi nap / kurta, világos végét, meg a leszálló estét. / Még némi tuszkolódás, préselődés, némi veszteglés, / megrekedés, félreterelődés – és átszivárgunk / a forgalmon, mint homokzsákok közt a víz / – aztán már szabadon…” Az utolsó szó s ezáltal az utolsó kijelentés nyilvánvalóan ironikus; a korszak nyelvének ismeretében kihallhatjuk a versből, hogy a költő „igen”-t mond, de „nem”-et gondol, a „szabadság” szűkös, hétköznapi értelmét szembeállítja igazi, filozófiai-antropológiai értelmezésével, „a mindennapi életet nem-mindennapi szemmel” (Történet és elmélkedés) nézi, a mindennapi életben elérhető szabadságfokot a „reneszánsz” marxizmus szabadságfelfogásának perspektívájába állítja, amelyben az ennek megcsúfolásaként jelenik meg. Ugyanilyen kritikai kontextusba kerül a korszak egy másik kulcsszava is: a „munka”. A Demi sec-ben olvassuk: „itt nemigen lehet élni / másképpen, mint a szellemet munkára fogva”. Csakhogy éppen ezért: „Hegynyi / mitológiával a hátuk mögött dolgozhatnak serényen / tudják a különbséget a munka és a cselekvés között.” Másutt: „Munka: igen – fáradságán lemérve / mindenesetre az. A szellem befogva / – malomba szél – és őröl.” (Metaforák helyzetünkre)

De 1968 nemcsak tetőzésével, hanem történelmi vereségével is definiálja a „68-as szellemet”. Ám az elvont radikalizmus kudarcáért nemcsak a történelmi reakció túlereje felelős, hanem saját, lényegéből fakadó erőtlensége: valóságidegensége is. S ha a kudarc nyomán elsőként nem kijózanodás, hanem sértett kiábrándulás, nem túlemelkedő önkritika, hanem tragédiaélmény fakadt – honnan van ennek nemcsak szubjektív, hanem objektív hitele is? Illúziók, alaptalan hitek, megalapozatlan bizakodás kudarcából fakadhat-e objektíve érvényes tragikum? Tehát: „honnan szedték azt a bizakodást”, honnan szedtük? Nos, nem az empíriából, hanem szükségletekből. Petri költészetének egyik kulcsmondata a következő: „Feladtam / az egység utáni sóvár vágyamat: / milyen gyalázat érhet még?” (Belső beszéd) S mellé kívánkozik egy másik gondolat: „De igazi fegyvert nem foghatok / ellenségeim ellen. És így / szeretnem, sem lehet.” (Strófák ***hoz) Már az első idézet is rácáfol önmagára, hiszen amíg valaki gyalázatnak érzi, hogy „feladta az egység utáni sóvár vágyát”, addig valójában nem adta fel. A második idézet pedig a maga közvetlen összekapcsolásával és tézisszerűségével élesen cáfol rá az előbbire: a negativitásban őrzi meg, állítja helyre az egységet, s ezzel „az egység utáni sóvár vágy” feladására való képtelenséget demonstrálja.

Világos az az eszmei tradíció, amelyik ennek a közvetlen összekapcsolásnak a hátterében van, szinte tolakodó példái a költészetből Petőfi és Ady, a filozófiából Marx klasszikus helyei: „Szabadság, szerelem! / E kettő kell nekem.” (Petőfi: Szabadság, szerelem!) – „De lelkemből más sohsem érdekelte / Fölszánt poéta-ceruzámat, / Csupán Politika és Szerelem.” (Ady: Bántott, döfölt folyton a pénz is…) – „Az embernek az emberhez való közvetlen, természetes, szükségszerű viszonya a férfinak a nőhöz való viszonya. […] Ebben a viszonyban […] érzékileg, egy-szemlélhető tényre redukálva jelenik meg, mennyire lett az emberi lényeg az embernek természetté vagy a természet az ember emberi lényegévé. […] Ebben a viszonyban az is megmutatkozik, mennyire lett az ember szükséglete emberi szükségletté, mennyire lett tehát a másik ember mint ember szükségletté, s ő legegyénibb létezésében mennyire közösségi egyúttal.” (Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok) Petri olyan természetesnek és magától értetődőnek tekinti, olyan apodiktikusan állítja e két fontos életterület egységét, hogy felmerül a gyanú: kultúránk meghatározott és mélyen belénk idegződött hagyományai, patternjei jóvoltából ez az egység csak különösen meggyőző és vonzó, ám utolsó reprezentatív vagy inkább szimbolikus esete a Nagy Egységnek (amely egykor vagy megvolt a világban és az életben, vagy nem, de a világképben mindenesetre megvolt); vagyis a patetikus összekapcsolás, az egységérzés nagymértékben ideologikus, és végső fokon „az egység utáni sóvár vágy” műve.

Petri generációja – nemzedékünk – ideológiailag, világnézetileg monokultúrás korszakban nőtt fel; akiben mély és erős világnézet-szükséglet élt, de sem vallásossá nem vált, sem pedig más nagy világnézeti tradíció immunizáló befolyásában nem részesült megtartó családi kultúra vagy valamilyen szuggesztív hatás jóvoltából, az szinte szükségképpen a marxizmusban találta meg a maga világnézetét. A fiatalkori világnézet-szükséglet és a marxizmus az európai kultúra egyik legerősebb hagyományának szellemében kritikus ponton találkoztak. Ez a hagyomány alapvető igénnyé tette a Nagy Világnézetet, amely univerzális és egységes, egységben látja a világot és az életet, a különböző életszférákat, amelyen belül homogén értékrend uralkodik, s a legkülönbözőbb problémák elrendezhetők, értelmesen megfogalmazhatók és végiggondolhatók. Ebből az igényből fakadt és táplálkozott, s ezt az igényt tartotta fenn, gerjesztette és táplálta tovább a klasszikus európai kultúra minden nagy objektivációs formája: a vallás, a nagy művészet és a Nagy Elmélet. A fiatalkori világnézet-szükségletnek pontosan ez az igény a lényege, másfelől a marxizmus volt az utolsó nagy laicizált, szekularizált formája és kielégítője ennek az igénynek, ennek a szükségletnek – heves egymásra találásuk egyszerre volt Közép-Kelet-Európának Európától való leszakadása következtében anakronisztikus és alapvetően hitbéli volta következtében szinte végzetszerű. A marxizmus, majd a „reneszánsz” marxizmus vagy a tágabban felfogott „68-as szellem” számunkra, olyan fiatal értelmiségi nemzedék számára, amely verbálisan átideologizált, ám a történelmi praxistól távol tartott élet keretei között, a gondolkodás steril, közegellenállás nélküli világában vált felnőtté, nagyon mélyen beidegződött, alapvető, szinte zsigerivé vált s gyökeresen alighanem már soha ki nem irtható világnézet-szükséglet kielégítését jelentette, amelyről úgy látszott, nemcsak a történelmi feladatok, hanem az egyéni- mindennapi életproblémák megoldásához is kulcsot ad – a hatvanas évek második fele nemcsak történetfilozófiai reneszánsz, politikai mozgalmak, hanem „életforma-forradalmak” korszaka is volt (erre tekint vissza Petri a Hatvanas évek és a Széljegyzet egy vitához című versben). Elvont-radikális világképünk, amelynek oly kevés közvetlen kapcsolata volt empirikus történelmünkkel, sőt annak ellenében jött létre, közvetve ugyanannak a történelmi fejlődésnek az eredménye volt, mint a történelmi empíria. Éppen e világképünkkel voltunk (csak voltunk?) leginkább része a történelmi empíriának, a „zsákutcás történelem – eltorzult alkat” Bibó megfogalmazta klasszikus képlete szerint. Ebben a vonatkozásban is fájdalmasan igaz, amit Petri mond: „Csinálhatsz amit akarsz / akarásod is ők csinálták / Mint kínai ördöggolyó / tökéletes / s véget nem ér a doboz a dobozban” (Reggel).

Vas István értetlensége, az idősebb nemzedéknél „még idősebb nemzedék sértett előjoga, féltékeny pesszimizmusának” értetlensége Petri, illetve nemzedékünk rosszkedvének „eltökéltségével, hajthatatlanságával” szemben teljesen jogos és érthető. Történelmi tapasztalatai alapján indokoltan pendíti meg „a legbiztosabb ingerültséget kiváltó kérdést”, hogy mennyivel „jobb dolgunk” volt/van, mint nekik volt. És megkerülhetetlenné tesz egy lényeges különbséget:

„Csakhogy a mi jelrendszereinkben – majd azt mondtam: könyvelésünkben – az élet természetes ajándékai – étel, ital, természet, szerelem, többek között – a sötét erők ellentételei voltak, mind csupa győzelem a történelmi és az egyéni végzeten.

Nem így a fiataloknak az a határozott jellegű és tehetségű vonulata, melyhez Petri György is tartozik. Az élet e természetes – sőt ma már olykor nyugodtan állíthatjuk: szervezett – kedvezéseiből átlagban kétségkívül bővebben részesülnek, mint ahogy nekünk jutott annak idején. Méghozzá, ugyancsak átlagban, jobban is tudnak élni ezekkel, mint ahogy mi tudtunk az ancien régime-ben – mai szóval: belevalóbb fiúk. Mindennek azonban nyoma sincs verseikben: az életörömnek azokat a pillanatait sem engedik bevillanni lírájukba, melyek a legfüggetlenebbek a mindenkori társadalmi rendszerektől s a történelem fordulataitól. Távol attól, hogy a jóérzésben a rossz ellenpontját lássák, inkább mintha bizonyos engedménynek, valamiféle konformizmusnak tekintenék – legalábbis a bevallását.”

Így igaz. Vas nem veti fel, de kézenfekvő a gondolat: elkényeztetett nemzedék ez, túlzott igényekkel, kis teherbírással. S ez bizonyos mértékig így is van. De a lényeges különbség mélyebben rejlik. Túlélezetten fogalmazva: az idősebb nemzedéknél még idősebb értelmiségi nemzedék primérebb – civil – életbe született és nőtt bele, közvetlenebbül kapcsolódott az életbe, a világnézet, bármilyen nagy súlya volt is életében, csak része volt az életének – a mi nemzedékünk átideologizált életbe született és nőtt bele, világnézetén keresztül kapcsolódott az életbe, sub specie ideae élte az életét; annak a nemzedéknek rosszabb dolga volt, több és súlyosabb közvetlen megpróbáltatásban volt része, a „sötét erők” létüket veszélyeztették, alapjáig lerombolhatták világnézetüket, de nem rombolták szét egész létük szellemi alapját, nem omlasztották össze egész világképüket – a mi nemzedékünknek jobb dolga volt, a „sötét erők” közvetlenül nem veszélyeztették és tették próbára annyira, de a történelmi kudarc, amelyet 68-ban és utána átélt, éppen egész léte szellemi alapját rombolta szét, legmélyebbről fakadó világnézet-szükségletét tette kérdésessé; életszerűbb lévén, abban a nemzedékben még „sértett előjogú, féltékeny pesszimizmusa” is életerővé vált, mert képessé tette arra a fajta elszakadásra egykori illúzióitól, amelyet éppen Vas István fogalmazott meg: „Hol vannak már húsz év előtti / Eszméink? Megvalósulóban. / Bár ne tudnám, hogy az egészben / Valaha én is benne voltam!” (Eszmék és tánclemezek) – ideologikusabb lévén, a mi nemzedékünknek annyira vérévé vált fiatalkori világnézet-szükséglete, hogy amikor a kudarc után kénytelen volt átépíteni, mégpedig új alapokon volt kénytelen átépíteni világnézetét, sőt egész világképét, az eredendő igényeket megszüntetni nem, legfeljebb elfojtani tudta, s „az egység utáni sóvár vágya”, elfojtottan, frusztrációhoz vezetett. Világnézet, de nem absztrakt, hanem szinte ösztönné vált világnézet az oka, hogy „az élet természetes ajándékai” e nemzedék számára oly kevéssé tudják „ellentételezni a sötét erőket”, oly kevéssé tudnak győzelemmé lenni a történelmi és az egyéni végzeten, oly kevéssé tudnak függetlenedni a társadalmi rendszertől s a történelem fordulataitól, s ezért oly nehezen kapnak helyet nem életében, de világképében. E nemzedéknek volt és van oka tragédiának érezni a 68-as sorsfordulatot és tragikusnak érezni élete jelentős szakaszát, mert kudarcában maga is részes, ám részessége nem szubjektív vétség, hanem történelmi hiba.

Petri költészete, az „elveszett illúziók” lírája, a „68-as szellem”, az elvont radikalizmus tragédiájának költészete az időbelileg szélesen felfogott modern költészet egyik reprezentatív paradigmáját valósítja meg váratlan, már korszerűtlennek hitt tisztasággal: azt, amelyet Schiller szentimentálisként írt le, amely a valóság és az eszme meg nem felelésén alapul, s a valóságot az eszmére vonatkoztatja, s amely a romantikában érte el – contradictio in adjectóval szólva – klasszikus alakját. Petri – történetfilozófiailag tudatos – kapcsolata a romantikával több verséből is világosan kiderül (A szerelmi költészet nehézségeiről, Hölderlin-parafrázis, Vörösmarty, Egy öngyilkos naplója, A felismerés fokozatai). Ez a kapcsolat alapvető jelentőségű, nem akcidentális, hanem szubsztanciális: a költői világkép szerkezete azonos – Petri, nagyvonalú szóhasználattal, romantikus költőnek mondható. Költői világképének alapszerkezetét kettős konfliktus alkotja: egyrészt a valóság és az eszmény, az életvilág és az értékvilág szembenállása, másrészt – ezzel egybeépülve – az eszmény, az értékvilág ambivalenciája, egyfelől fenntarthatóságának kérdéses volta, másfelől fenntartása az utána való „sóvár vágy” által. Ez az alapszerkezet nem egyformán pregnáns egész költészetében, a Magyarázatok…-ban nagyon erős rajzolatú, később egyre elmosódóbb és halványabb, lényeges hangsúlyeltolódások mennek végbe, sok minden átépül benne, de mindvégig megmarad virtuális alaprajznak és keretnek, amelyen belül mennek végbe a szemléleti módosulások.

Az életvilág és az – imaginárius – értékvilág romantikus kettősségének egyik legszemléletesebb megjelenése Petrinél az éjszaka-reggel/nappal, alvás/álom-ébredés/ébrenlét, sötétség-világosság/fény motívumköre, ahol is általában az ellentét első tagja képviseli a pozitív, második tagja a negatív értéket. A motívumkör már első fokon, életrajzi szinten sem merőben empirikus, hanem egzisztenciális; Várady Szabolcs szavaival:

„A kötet – és különösen az első ciklus (Demi sec) – »lírai hőse« két szituációban létezik mindenekelőtt: éjjel virraszt, csatangol és szemlélődik, szinte rögeszmeszerűen üldözi a söntések és eszpresszók zárás utáni, nyitás előtti tetszhalálban felfordult székeinek képe, reggel pedig, inkább késő délelőtt, rossz szájízzel ébred, mintegy a halála után, s a körülvevő dolgokból próbál következtetni kilétére. Ottlik Géza kifejezését kölcsönvéve: a létezés-szakmában dolgozik.”

Erre a két élet-, sőt léthelyzetre azután, második fokon, ráépül az éjszakának mint a költészet forrásának, a legmélyebb élmények és reflexiók idejének, sőt magának az igazi életnek, illetve a reggelnek/nappalnak mint az élet prózájának, a lélekölő városi életnek, általában az életundornak a metaforikus jelentése. A klasszikus éjszaka-nappal szimbolikának ezt a jellegzetesen romantikus megfordítását a Félá– – – – című vers fogalmazza meg a legkiélezettebben: „Az éjből hátra / van még vagy negyedényi – / nyújtózom hát, s a / másik oldalamra fordulok: / még lehet egy kicsit élni.” Ebben a képletben tehát a fény alapvetően negatív élmény: „A semleges szomorúság […] vonszolja magát / fenyegető világosság felé […] álmok képletes és szó szerinti / értelemben vett álmok / mint nadrág szára beakadnak / a világosság / alattomos és hirtelen szögébe” (Reggel). – „Beszivárgott / fenyegetően emelkedett a fény” (A vékony lánnyal). – „míg virradat jő s a világosság kiül a falakra / mint félreérthetetlenül elutasító arckifejezés” (Öt tétel). – „Künn ver a fény: réges-rég rámvirradt.” (Félá– – – –) „A hajnal / ütésrekész.” (Éber-álomkép Mayával gyerekkel)

De létezik Petri költészetében egy másfajta, pozitív fény is, ez azonban imaginárius. Ez a fény – ha lehet így mondani – az imaginárius értékvilágban sugárzik; hol álomban: „A szobám volt az a hely / csak szebb nagyobb és sokablakú / mind a folyóra melynek vize lassan / szinesült születő hajnali órán” (A vékony lánnyal), hol vágyálomban: „kultúravégi kultúraelőtti / időnkben oly jó volna kergetőzni / veled egy napsütött fürdő füvén” (Dal). – „De most már szeretnék / szárítkozni, mászkálni a napon.” (Horgodra tűztél, Uram…), hol enyhe mámorban: „Füst alkohol zene / anyafolyadéka lebegtet-ringat / uszadékfát / a napsütötte ár” (Füst alkohol zene), hol direkt értékszimbólumként, illetve metaforaként: „A szerelmesek is / áthasonulnak. Egyanyagúvá / lesznek e fénybeszőtt / porral. A világ fénybeszőtt porával.” (A szerelmi költészet nehézségeiről) – „Szomjazom vakulok / a jövő / porsivatagából ide / szabaduló szél / betömi szemem / szám Nem lehetsz / e világon italom / fényességem” (Hölderlin-parafrázis). – „órákig vártalak ariadne / e hovátlan világon közelebbről / a megbeszélt helyen / hiszen ígérted / kivezetsz esetleg / a fényre” (Öt tétel). – „Csak a sírkertészek / motyogtak maguknak: / hétfő, kedd, szerda, / csütörtök, péntek, / szombat, és rozsdás kannáik letéve / a napsütötte temetőn: / vasárnap.” (Örökhétfő) Vagy iróniával-öniróniával: „nagyon jó lehet Mallarmét / fordítani egy másik életben / (oly napsütötte minden másik élet)” (Jó volna Mallarmét fordítani). Ezek a képek, éppen mert nem tézisek, hanem képek, perdöntően bizonyítják, hogy mennyire anyagává vált Petri költészetének az életvilág és az értékvilág romantikus szembeállítása. Teljes joggal idézi Csűrös Miklós „az ideál és reál ellentétét”, Várady Szabolcs pedig „spleen és ideál” baudelaire-i ellenpólusait, e XIX. századi formulákat Petri költészetének jellemzésére.

Az életvilágnak az értékvilágtól való távolságából támad fel – mint A felismerés fokozatai német mottója el is árulja: Novalis nyomán – egy másik romantikus alapmotívum, mely (mintegy „az egység utáni sóvár vágy” motívumvariánsaként) az első kötetben nagy intenzitással van jelen, később azonban eltűnik Petri költészetéből: a „szomj”. „Szomjazom vakulok” (Hölderlin parafrázis). – „ki gyenge voltam nem gondolni folyvást a szomjra” (Egy öngyilkos naplója). – „E korban / nem enyhülhet meg szomjuságod.” (A felismerés fokozatai)

De ha azt mondom, hogy Petri alapvetően romantikus költő, ez nem jelenti-e egyszersmind azt is, hogy anakronisztikus? Bármennyire ildomos volna is e költészet elementáris időszerűségének élménye alapján egyből visszautasítani ezt a gondolatot, a kérdés nem ilyen egyszerű. Bonyolultságát jól mutatja Petri egyik alapverse, A szerelmi költészet nehézségeiről. Várady Szabolcs világosan írja le a vers eszmei menetét:

„A költő barokk elégiát intonál, majd – épp a csúcspontján – bocsánatkérő mosollyal elejti bravúros – és őszinte pátoszú – retorikáját: hát igen, így udvarol egy értelmiségi. […] Az első rész a második nélkül pusztán sikerült imitációja volna egy letűnt stílusnak, amelyet ugyan a költő kívánatosabbnak és költőibbnek tart annál, amire a maga – nem tehetségéből – korából és körülményeiből telik. […] A harmadik rész visszaszerzi – de éppen azzal, hogy az első két rész ellentétéből csiholja – a vers eredeti pátoszát. Az ellentétből ugyanis logikusan következik – nem a kiút – a nosztalgia: »Mért nem lehettem régi költő?« […] a régi költő – itt: a középkori trubadúr – képének felidézése távolról sem valamiféle romantikus múltba vágyódás jegyében történik. A nosztalgiát irónia ellenpontozza. A boldogító egyszerűség visszája: a kötelező sablonok. Vagyis közvetlenül folytatható hagyomány a távolabbi múltban sem kínálkozik. Viszont Petri szemérmes, de elszánt törekvése a lírai pátosz visszaszerzésére használható anyagot talál itt. Éppen mert a trubadúrköltészet, a barokk, sőt a romantika stílusjegyei is már annyira irodalomtörténetiek – kivált a Petri-versek alaphangjának eredendően jelenkori közegében –, hogy alkalmazásuk eleve ironikus-önironikus távolságtartást eredményez – a virtuális idézőjelek között utat nyitnak a valódi pátosznak is.”

Az értelmezés pontos, de azt is látni kell, hogy a vers utolsó szakaszának „valódi pátosza” mélyén, meglehet, nem „romantikus múltba vágyódás jegyében”, de immár iróniával nem ellenpontozott, ironikus-önironikus távolságtartás nélküli nosztalgia tárgyaként a szerelmi költészetnek olyan eszménye rejlik, amelyben a szerelem nem program ugyan, de nem is probléma. Mármost ez az eszmény „a szerelmi költészet nehézségeinek” a versben adott történelmi analíziséhez képest egy kicsit túl radikális. Végtére is a szerelem nemcsak „az alapok bonyolultsága” miatt probléma, hanem magában is meglehetősen az. Annak „az alapok bonyolultságától” független ellentmondásnak, amely a szerelmet programként megéneklő költészet és a szerelem mint probléma között feszül, egyébként megvan a remekmívű költői feldolgozása a magyar irodalomban: Vas István verse, az Elégia egy szerelmi antológia szerkesztése közben.

Ha meggondoljuk, hogy csak a magyar költészetben Ady és Szabó Lőrinc a szerelemnek micsoda problematikáját, mennyi problémáját, minő immanens bonyolultságát tette nagy szerelmi költészet tárgyává s művészi-esztétikai tapasztalatunkká, akkor aligha tagadhatjuk, hogy Petri követelményében, miszerint: „Érjen véget / a szerelem, ha már nem tiszta tett, / áttetsző lobogás, mint láng vagy forrás” – jelen van az anakronizmus mozzanata, vagy legalábbis a kamaszos naivitásé; ami olyan lucidus és szofisztikált elménél, mint Petri, egyáltalán nem magától értetődő. A magyar költészetben Ady, Szabó Lőrinc szerelmi lírája, Vas Elégiá-ja után, a hatvanas évek végén, mindezek fölött átnyúlva a szerelmi költészet trubadúrparadigmáját venni viszonyítási pontul (ráadásul aktuális történelmi-szociológiai magyarázattal összekötve) – ez megint annak az elvont radikalizmusnak a példája, amely csak a minden vagy semmi értelmében felfogott vagy-vagy alternatíváját tudja elfogadni („Ahogy ők – vagy sehogy” kezdődik a vers utolsó szakasza), s amelynek tiszta romantikája bizonyos fokig igenis anakronisztikus, de anakronizmusa nem a költő, hanem a közép-kelet-európai s benne a magyar történelem kortévesztése, pontosabban: a költő anakronizmusa történelmi anakronizmusunk terméke és reakciója, amely azonban alkalmasnak bizonyult arra, hogy súlyos és lényeges szavakat mondjon ki a korról.

 

II

 

Petri költészetében 1968 olyan cezúraként jelenik meg, ahonnan visszatekintve új rálátás nyílik az előző korszakra, utána pedig zuhanásszerű depraváció következik, s az egész nagy korszakot „az időérzék megbomlása” (Demi sec) jellemzi – történelmi dimenzióban; sőt magának az időnek az összezavarodása, egyáltalán: a tagoltság megszűnése. Újra meg újra megfogalmazódik – nemegyszer hatalmas költői erővel – ez az élmény: 1969 „uj karbonkorszak kezdete” (Három rövid vers) – „A jövő / porsivatagából ide / szabaduló szél / betömi szemem / szám” (Hölderlin-parafrázis) – „A kaktusz és homok kora elközeleg –” (Felirat) – „Senki arcára formált lények, / élünk, s kísérletezünk arccal, / egy világban, mely időtlen időkig / képes tengődni az ideiglenességben.” (A felismerés fokozatai) – „Ez nem ideje semminek.” (Zátony) – „Utánozza a történést / így fáraszt az idő” (Történet és elmélkedés) – „Görgőkön lohol a kerék: / egyhelyben pörög minden év –” (Dal). Még jóval később, visszapillantva is úgy jelenik meg a hatvanas-hetvenes évek fordulója, mint úgyszólván az időszámítás vége: „Az asztalomon semmi. / Csak a professzor úr / Fényképe (az, amelyiken két / Végsősoron közt mosolyogni tetszik). / Majdnem az utolsó évekből. / Meg egy (állítólag párizsi) / Utcából kiszaggatott utcakő, / Az ugyancsak majdnem / Utolsó évekből.” (Gyász 1971) Mert ekkor már, a visszapillantás idején az Örökhétfő groteszk apokalipszisa az idő totális összezavarodásának élményét adja.

Az időélménynek megfelel a térélmény: „A sivatagban ezer lépés annyi / mint egy / mert ott az embert körbeviszi lába” (Reggel) – „itt készülődsz, de nem mégy sehová, / itt lépdelsz, de mint hengeren a mókus” (Zátony).

A „durva semmit-hívés”, az „egyetemes kétely” (Reggel) könnyen vezethet az eleve hideg vagy kiégett intellektus destruktív, cinikus, virtuóz, önelégült gyakorlatoztatásához. De Petri „lírai hőse” elementárisan szenvedélyes, indulatos alkat, amelyben elfojtva, de kiirthatatlanul él az értékek utáni „sóvár vágy” mindezek következtében alapérzése az undor, az utálat: „Mint mosatlan száj íze / itt az ünnep […] itt vagyok / az ünnep hullamerev / állkapcsában […] Kirakhatják az ezer arcot / mely annyi csak mint / szem- száj-és orral / eléktelenített antropomorf Nap / gyermeki csúfsága / s a betelt szem / visszaokádja rángva” (Reggel). De a „durva semmit-hívés”, az „egyetemes kétely” nemcsak a világra terjed ki, hanem magára a „lírai hősre” is, az undor, az utálat őrá is irányul: „A csömör és az értelem marása / utakat nyitott bennem / mészkőben a víz / járatokat” (Reggel). Itt nehéz nem gondolni József Attilára: „Mert mi lenne, mi történhetne, / ha mindig magunkba marna / az értelem iszonyú karma?” (Magad emésztő…) Továbbá: „Csak rettegés zakatol fel-fel olykor: / mennyi időnk lehet, mennyi időnk, / halkulva zakatol, mennyi még, mennyi még, / míg semmivé likacsosít az / önutálat / – vagy szétvet, mint egy meggyűlt csillagot?” (Metaforák helyzetünkre) – „Én szeretnék kifordulni gyomormód, / mert harmincadik évem elközelgett, / és még mindig csak nyögök, forgolódok, // mint beinjekciózott halálraítélt, / mint zárkájukban a hülyére vertek. / – Az ideges hús baklövései, // erőlködött, huzavona szerelmek: / az elmúlásba ezt viszem magammal, / ha – pattanás, rohadt vér, meggyülemlett – // kifakadok majd: sárga gyűlölet, / s jelenlétem felisszák, mint a vatta: / tények. S kerülök én is a kosárba.” (Ave atque vale)

Könnyen megfogalmazódhat az ítélet, hogy Petri egyoldalúan látja a világot, s ezért nincs rálátása saját szemléletének elfogultságára. Csakhogy Petrinek van – kezdettől fogva van – rálátása. Az Egy öngyilkos naplója című vershez fűzött prózai jegyzetben írja: „A természetes érzés bizonyára gyakran tiltakozni fog e betegségtől átitatott sorokat olvasva, s eme belső ellenkezésben a közreadó is osztozik az épérzésű olvasóval. Mégis úgy véli, hogy e szerencsétlen léleknek a tépettségben is megnyilatkozó szellemi ereje folytán a napló megrendítő tanulsággal szolgál: milyen menthetetlenül zúzódik szét a társadalom rideg keménységén a legnemesebb és legszilárdabb lélek is, ha erkölcsi és szellemi nagysága nem párosul az állapotok iránti kellő türelemmel.” És magában a versnaplóban is ezt olvassuk: „így fajult el / erényem e kietlen időben, / ki gyenge voltam nem gondolni folyvást a szomjra, / gyenge kioltani túlzott képzeletem.” A felismerés fokozatai-ban pedig így ír Novalisról és Burke-ről: „lenyűgöz, bevallom, a metsző eszű rosszhiszeműség, / mellyel koruk figyelték. / És ezer okunk van szeretni őket, mert okunk van / a rokonérzésre mind az epés moralisták iránt, / a belátásból eredt elfogultság, tragikus egyoldalúság iránt.” A „belátásból eredt elfogultság” itt az ugrópont. A „belátás” egyszerre jelenti a valóság megértését, az igazság felismerését és azt a megítélést, hogy a tények jogossá teszik az elfogultságot. A „belátásból eredt elfogultság” a döntő feltétele, egyszerre objektív és szubjektív feltétele, erőforrása annak, hogy a költő széttépje maga körül egy korszak hazugságainak szövevényét, lerepessze a valóságról a „keményen, vastagon” lerakódott hazugságok burkát, és kimondja a korszak alapvető igazságait. A „természetes érzés”, „az állapotok iránti kellő türelem” sohasem juthatott volna el idáig, csak „a belátásból eredt elfogultság” megszenvedett tudása és indulati energiája vezethetett el az áttöréshez az igazság felé, tehette a „betegséget”, a „tépettséget”, a „türelmetlenséget”, az „elfajult edényt”, a „gyengeséget”, a „túlzó képzeletet”, a „metsző eszű rosszhiszeműséget”, az „epés moralizmust”, a „tragikus egyoldalúságot” termékennyé, az elhazudott vagy elhallgatott igazságok organonjává. Hogy egyoldalú szemlélettel nem lehet látni és láttatni a teljes igazságot? Csakhogy a költészet feladata nem a teljes igazság, hanem valamilyen lényeges igazság kimondása. S a totális hazudozás korában éppen az a „másik oldal” a lényeges igazság. Ennek éles meglátásához hatékony egyoldalúság kelletik – a „belátásból eredt elfogultságnak” bizonyos időkben történelmi küldetése van.

Azt az alapvetően negatív beállítottságot, azt az alapvetően negatív viszonyt a világhoz, mely Petrinek alkati sajátossága, a történelem sokszorosan igazolta, csak táplálta, megerősítette és kibontakoztatta, s az elvont radikalizmust váltotta ki belőle válaszul, amire azután vereséget mért, és erre az tragikus egyoldalúsággal reagált. De ez a tragikus egyoldalúság az adott történelmi pillanatban reprezentatívvá emelkedhetett, nemcsak mert szubjektíve hiteles volt, s nem is csak azért, mert lényeges igazságokat láttatott meg, hanem azért is, mert valóságos történelmi tragédiához kapcsolódott. Petri első kötetének, a Magyarázatok…-nak virtuális centruma 1968 mint katasztrófa, amelynek fényében az egész világ egyszerre más színben tűnik fel. A drámai-tragikus fordulat ténye és élménye az egész kötetre kisugárzik, s egyrészt tragikus pátoszt, másrészt kivételes egységet és zártságot ad neki (a kötet egyetlen jelentős verse, amellyel Petri mégiscsak „engedi bevillanni lírájába” az életörömnek egy olyan pillanatát, amely független a társadalmi rendszertől s a történelem fordulataitól, a Délelőtt, e kötet világában szervetlen, ami nem változtat azon, hogy remekmű). Pántragikus világ ez, ahol nemcsak a kielégületlenség, hanem a teljesülés is tragikus – Petri mestere e kétértelműségnek. Íme a telített édesség ambivalenciája: „körtehullából buggyant / mézcseppen dongó lakmározik” (A napon). Még a következő kötetben is, szinte rögeszmésen: „falon át eltévedt / beszédrészek nyomomban / a döglött oroszlán / melléből méz szivárog / oszló világból / édes emberi / hang hullaméze / aranylik” (Öt tétel). – ”Kihasadt, mézbelű / szilván halódó méh. / Együtt / pörkölődnek, rohadnak, / arannyá, feketévé / az elhagyatott kertben.” (Szeretők) Vagy a derű deliráló, eufórikus értelemváltása; „Eszelős, bosszúálló / mosollyá gyűrődnek / a Föld ráncai” (A büntetés). – „Derű remeg át / életemen, a megsemmisülőn: / tektonikus mosoly / kőzeteken a földrengés előtt.” (Megvilágosul) S még egyszer a következő kötetben: „a szórakozott sors kihez kegyes / nagyon hirtelen könnyű lesz / derűs üres / ujjahegyén megtartja a halál / tojáshéjat a vízsugár” (Kegy). A tragikumélmény, a tragikus pátosz olyan elementáris és feltétlen, hogy még kérdésességét és ellentétét is saját fokozására tudja felhasználni: „életünk nevetséges”, mondatja Petri az Egy öngyilkos naplója fiktív szerzőjével, s másutt ki is bontja a motívumot: „Kizsarolt / nevetséges életünket / a szégyennel szomszédos életünket / a De profundist tócsányi mélyből” (Kizsarolt nevetséges életünket). Megjegyzendő, hogy a Magyarázatok… után éppen ezen a ponton fordul korábbi költészete ellen, viszi véghez a nagy váltást: „mint lehúzott vécé, / zúg majd a Dies irae” (Mint levetett).

 

III

 

Petri irodalomtörténetileg eléggé önkényesen, de magas fokú tudatossággal fogalmazta meg indulásakor költői elképzeléseit, melyek abból a felismerésből születtek,

„hogy a József Attila-i hagyomány közvetlenül nem folytatható: ő volt az utolsó, akinek még sikerülhetett a lírai alapok egyszerűségének megőrzésével, a személyesség maximális intenzitásával nagy költészetet teremteni. Arra is rá kellett jönnöm, hogy hajlamaim is – egyre erősebb filozófiai érdeklődésemmel és tanulmányaimmal szoros összefüggésben – arra indítanak, hogy élményeimet ne a maguk közvetlenségében fogadjam el lírai témául, hanem a bennük megmutatkozó általánosabb életproblémák természetét és alapjait kutassam. Ez persze együtt jár a líra hagyományos kereteinek felbomlásával vagy legalábbis kitágításával: egyfelől epikus-dramatikus elemekkel telíti a verset, másfelől – bizonyos fokú – lemondást jelent a személyességről. A felszabadító példát ehhez végül is T. S. Eliot költészetében találtam meg. De semmiképpen sem tartom magam Eliot »követőjének«. A világnézeti különbségeken túl mindenekelőtt azért nem, mert számomra a személytelenség nem program, hanem probléma. Mert analitikusan szemlélni a versek életanyagát, ehhez távolságtartás és irónia szükségeltetik, viszont a személyiség éreztető jelenléte nélkül a vers elemei centrumukvesztett töredékekké válhatnak.

Ez a nyilatkozat valóban megvilágítja a Magyarázatok… lírájának néhány sajátosságát, de úgy vélem, önfélreértést is tartalmaz, s az jelentősen befolyásolta Petri költészetének értelmezését. Első elemzőinek egyike, Várady Szabolcs még fenntartással fogadta Petri önértelmezését, és mintegy testközelből jellemezte költészetét, Tandori Dezsőével összevetve:

„Tudvalevő persze, hogy költök nyilatkozatai nem mérvadóak költészetükre nézve. Petri programja és önmagáról alkotott képe sem fedi teljesen a megvalósulást. […] Megint csak paradoxonnal állunk szemben. De ez mintegy ellenparadoxonja a Tandoriénak. Tandorinál a maximális személyesség a személytelenség eszköze. Petri – szándéka szerint – túllép a személyességen: hogy megmentse azt. A kiindulópont, ismétlem, rokon: a lírai alapok bonyolultsága. A személyiség szétaprózódik a hétköznapokban; egyetemes szimbólumokba sűríthető kristályosodási pontjai – a beteljesedő forradalom (Ady, József Attila) vagy éppen a hagyományos értékek-életkeretek védelmezése (Babits) – az induló költők számára elvesztek. Tandori kiútkeresése – esztétikailag – a radikálisabb. Magát az alapok bonyolultságát teszi meg formáló elvvé. Petri a hagyományos költői kereteket bomlasztja-tágítja: a bonyolultságot – persze, megint idézőjelben mondva – inkább »tartalmi« oldaláról közelíti meg: beleássa magát a hétköznapokba – egyszersmind e hétköznapok kritikájába is. Tandori prózaisága látszólagos: a hagyományos költőiség szemszögéből kopár nyelvi alakzatai egy újszerű poétika eszköztárát alkotják. Petrinél a próza valódi, egyúttal azonban valódi pátosszal elegyedik.”

Később Radnóti Sándor már nem adja jelét fenntartásnak, és filozófiai-művészetfilozófiái szférába emeli Petri koncepcióját:

„József Attila költői hagyományából Petri számára az a legfontosabb, hogy a versek középpontjában ki nem kezdett személyiség áll […], akit öröm és kín telibe talál, és aki ezért közvetlenül artikulálhatja örömeit és kínjait. Szilárd s nagy intenzitású centrum ez, s ezért a költő biztonsággal indíthat a legegyszerűbb és legközvetlenebb élettényekből. […] Az anyag nem problematikus József Attila számára, s távol áll a kimondhatatlan költői dilemmájától. A lírai közvetlenség […] mindig egy evidenciával függ össze, s ez a líra szubjektuma: személyesség és személyiség között nem feszül ellentét, sem distancia. A hiányok – szabadság, boldogság, ártatlanság, világ-hiány – hálójában mindig egész embert, megragadható személyiséget látunk vergődni verseiben. S megfordítva, e konkrét személy hiányai éppoly konkrét közelségben idézik föl azt a világot, amely az elmétől s a szívtől megtagadta legigazibb szükségleteit. »Ím itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat.«

»Lények tárgyak / kagylózúgása / akar szavakká alakulni / egyszerre elősegítve és elnapolva / mit adnom kell / a magyarázatot« – írja Petri György (Reggel), és első kötetének címadó műfaji elnevezése is ez: magyarázatok, egy meghatározatlan, ám konkrét személy számára. Ezeknek kell meghatároznia és konkretizálnia azt, aki magyaráz, személyiségét nem pusztán kibontakoztatni, hanem fölépíteni a magyarázatokból. Élettények s reflexiók közvetlen felidézése állandóan szükségeli és kiváltja a magyarázatot, vagy eleve a magyarázat szolgálatában áll, önmagában és önmagának elégtelen. Az a hiány, amelynek üres űrje e versekben, versek mögött megnyílik, sokféleképpen kifejezhető, de összefoglalhatjuk így: az evidencia hiánya. E költészetnek egyetlen evidenciája maga a hiány. Az első evidencia a lírában a személyiség jelenléte volna, de a nyilvánvalóságot nem lehet utólag megkonstruálni […]. Hogyan születhet líra ott, ahol a személyiség megfoghatatlanná válik? A líra műfajának történetfilozófiai problémája ezzel egy lírai mű kibontakoztatásának programjává válik, méghozzá nem teoretikus elvontságban szürkéllő programmá, mert mégis, mégis egy személy az, aki e személy megfoghatóságával szembeni kételyét végigéli, szenvedi és magyarázza. E kétely azoknak a körvonalaknak az elbizonytalanodása nyomán támad, amelyeket mindennapi élet és gondolkodás, cselekedet, beszéd, szenvedély, érzelem kirajzolhatna, egységként, egyedülvalóként, mértékként. […] Az evidencia hiányát az elvesztés pillanatában érte tetten, s még – utoljára – ama veszendőbe menő rendezett el mindent.”

Hasonló felfogást és absztrakciós fokot képvisel Danyi Magdolna, aki szerint Petri tárgyias és intellektuális költészetet művel, melynek alapja „a személyiség megragadhatóságának a megkérdőjelezettsége”, „az önmagában egészként megragadható én megkérdőjelezettsége”:

„Az eltűnt személyiség nyomában indult Petri, költői beszédének tárgyiassága révén, mikor is a költői én a tárgyi világban, a maga tárgyiasítható viszonylataiban nem önmaga kivetítettségét, meghosszabbítódását, azonosulási lehetőségeit keresi (s leli meg), hanem – résznek ismervén fel azt, ami rész, s többé nem az egész szimbólumának – csupán létezésének tárgyias (anyagszerű) dokumentumait, bennük az értelmezés lehetőségével.”

Úgy vélem, Petri, részint önértelmezésével, részint első kötetének kulcsszavával – „magyarázat” –, részint számos versének témájával önkéntelenül lépre csalta legfilozofikusabb értelmezőit, akik radikálisan végiggondolták azt, ami nála még csak probléma. Mert kétségtelen, hogy számára a személyiség: probléma – mint minden a világon. De világosan szét kell választani és külön kell tartani két dolgot: a versek tárgyát-témáját és a versek esztétikai mivoltát, azokat a problémákat, amelyekről a versek szólnak és azokat az elementáris evidenciákat, amelyeket a versek közvetlenül felidéznek. Alapvető esztétikai tapasztalatom ellenében sohasem voltam képes belátni, hogy a Magyarázatok… verseit művészi/esztétikai tárgyiságukban miért az jellemezné, hogy hiányzik „a személyiség jelenlétének” evidenciája, hogy a személyiség itt megfoghatatlan, hogy „eltűnt”, és keresni kell. Végtére is az, hogy egy költő verseiből kibontakozik-e megfogható személyiség, elsődlegesen nem történetfilozófiai, hanem ténykérdés. A költői személyiség, bár történetfilozófiai dimenzióból nézve vannak történelmi feltételei, minden konkrét esetben abszolút elsődleges, vagy van, vagy nincs, akkora amekkora, függetlenül attól, hogy maga a költő miként vélekedik felőle. Márpedig a Magyarázatok… verseiből nem „csak egy személy”, hanem egy kivételesen erős, markáns, szuggesztív egyéniség, egy dinamikus, sokoldalú, mégis egységes, plasztikus, összetéveszthetetlen személyiség bontakozik ki – nemhogy megfoghatatlan volna, de konkrétabb és érzékletesebb „az alapok bonyolultsága” által még nem veszélyeztetett tradicionális líra számtalan költői személyiségénél, a modern „tárgyias” líra korszakában pedig éppenséggel párját ritkítja; olyan individuum, mint a klasszikus dráma és regény jelentős figurái. Ez nem abból keletkező, megtévesztő látszat, hogy Petri a mindennapi életnek, szituációknak, figuráknak, a „lírai hős” ténykedéseinek, gesztusainak, megnyilvánulásainak és a környezetnek hatalmas empíriáját emeli be verseibe, s ezzel az ismerősség érzését éri el – nem tévesztem össze a „személyességet” a „személyiséggel”, a mindennapi személyiséget a költői személyiséggel. Ahogy a leibnizi percepció egy olyan belső elv tevékenysége, amely folytán a monasz saját szempontja szerint jeleníti meg a világegyetemet, anélkül hogy ennek tudatában kellene lennie, úgy a Magyarázatok…-ból kibontakozó költői személyiség is saját szempontja szerint, belső elv tevékenysége folytán jeleníti meg a világot, s e szempont, e belső elv nem más, mint öntudatlanná-ösztönössé, spontán látásmóddá és indulattá vált világnézet, világkép, értékelés. S noha Petri számára alapvető probléma „kiléte“ (Reggel szoktál jönni – bár e vers esetében helyénvaló észrevenni a mindennapi ténykedések és a filozofikus kérdések összekapcsolásának a humorát is), alapvető probléma „tulajdon létünk miléte” (Reggel), a személyiség szétaprózódása a hétköznapokban, identitásvesztése a különböző életszerepek következtében, a problémázásban mindig ugyanaz az indulat – amely nemcsak temperamentum következménye, hanem spontaneitássá vált világértékelés is –, mindig ugyanaz a szenvedés nyilvánul meg, mindig ugyanazon a félreismerhetetlenül és összetéveszthetetlenül egyéni hangon – a személyiség jelenléte ebben a lírában: abszolút evidencia.

A versek középpontjában kikezdett, de nem szétesett személyiség áll, akit, ha az öröm nem is, de a kín annál inkább telibe talál, és aki ezért közvetlenül artikulálhatja kínjait. „Szilárd és nagy intenzitású centrum ez, s ezért a költő biztonsággal indíthat a legegyszerűbb és legközvetlenebb élettényekből.” Azt is teszi. S ezt azért is teheti biztonsággal, mert nem igaz az, hogy a személyiség „egyetemes szimbólumokba sűríthető kristályosodási pontjai […] számára elvesztek”. Nemcsak pozitívumok, mint pl. a beteljesedő forradalom vagy éppen a hagyományos értékek-életkeretek védelmezése, lehetnek ilyenek, hanem negatívumok is, mint pl. ezeknek az eszméknek a kudarca, a depraváció. Petri költészetének a Magyarázatok…-tól az Örökhétfő-ig éppen ez a kristályosodási pontja. De nem mint valami elvont általánosság, hanem valóságos, konkrét formáiban. Nem tudom osztani, hogy „e költészetnek egyetlen evidenciája maga a hiány”. Nem maga a hiány, hanem a hiány valóságos, konkrét formái. Ismét contradictio in adjectóval élve: a negativitás pozitív formái. Petri számára a mindennapi élet tényei, problémái: megannyi szimptómája világa depravációjának, s jellemző költői eljárása ennek jegyében éppen a tények szimptomatizálása. A költői személyiség életének személyes véletleneit mind spontánul, mind tudatosan a számára adott világállapot szimptómájának látja, tehát az általánosság egy adott konkrét fokára emeli; a személyiség magva abban áll, hogy egész belső világával igyekszik túljutni a közvetlenül adott véletlenen, és egyéni sorsát általánosságban, az általánossal való kapcsolódásában akarja átélni.

De a tények szimptomatizálása csak az egyik, bár az alapvető módja ennek. Gyakran ráépül egy másik eljárás is: az élményekben megmutatkozó általánosabb életproblémák természetének és alapjainak a kutatása, Petri kulcsszavával: a „magyarázat”„létünk, történéseink értelemmel telt megvilágítása” (Fogarassy Miklós). Ez a Magyarázatok… „intellektualizmusának”, a költőivel szemben állítólag túltengő intellektuális elemnek, a líraiság állítólagos visszaszorításának, a hagyományos költői keretek állítólagos bomlasztásának-tágításának a problémája. A kötetben csakugyan nagy és fontos szerepet játszik az intellektuális elem, ezeket az állítólagos következményeit azonban éppoly kevéssé tudom belátni, mint a személyiség eltűnését. A mindennapi élettények közvetlen felidézésének, szimptomatizálásának és magas fokú gondolati feldolgozásának egybeolvasztásával Petri valóban sajátos verstípust hozott létre, ezt azonban csak a költészet, a líra fogalmának tendenciózusan szűkös felfogásával lehet úgy értelmezni, hogy átlépte a műnem határait. Hol van Petri „magyarázatainak” absztrakciós szintje akár csak a hagyományosan gondolatinak nevezett költészetétől is! Nem is szólva a modern költészet számtalan, immár legitim típusáéról. Petri „magyarázatai” belül maradnak a tradicionális líraiság keretein. A „magyarázatok” lényege nem egyszerűen a gondolat mint eredmény, hanem legalább annyira a gondolkodás mint életfolyamat és gondolkodásmód. S mint ilyen, a gondolatok mellett egyidejűleg közvetlenül felidézi a személyiséget is. A tendenciózusan leegyszerűsített „lírai hőshöz” képest itt csak annyi a többlet, hogy a „magyarázatokat” adó költői személyiségnek az is a sajátja, amit Lukács György egy fontos tanulmányában „a művészi alakok szellemi arcának” nevezett. Petri „magyarázataiban” mindig világos, hogy a gondolkodás és a gondolat hogyan nő ki a költői személyiség személyes életéből és karakteréből, a gondolkodás stílusa a személyiség stílusából, hogy a lét mely élményei, mifajta alkat és sors, milyen látásmóddá és indulattá vált értékelés, emberi szenvedélyek határozzák meg. A „magyarázat” nemcsak gondolatokat, hanem élő, átélhető jellemet is közvetít hozzánk, sőt: mivel a költői személyiség emberi és egyéni sajátosságát nyilvánítja meg abban, ahogyan megpróbálja gondolatilag feldolgozni a problémáit, a „magyarázat” a költői személyiség gondolkodásmódját egy problémával kapcsolatban mint ennek az embernek személyes jellemvonását, legmélyebb és legelevenebb karakterisztikumát mutatja be, minden gondolat nemcsak valami lényegeset mond a tárgyról, hanem egyúttal és ettől elválaszthatatlanul valamely új és mély vonást is feltár a költői személyiség személyes jellemében, olyan vonást, amelyet e gondolat nélkül nem vehetnénk rajta észre – szellemi arcának ekképp létrejövő plaszticitása tökéletesíti és konkretizálja egész emberi és egyéni személyiségét. S noha a gondolati színvonal magasan fölötte áll minden hétköznapi-átlagos lehetőségnek, mivel a költői személyiségnek egész egyénisége összpontosul a gondolkodási folyamatban, problémája tisztázásában, végiggondolásában, mivel személyes tulajdonságai éppen szellemi arculatában tetőződnek be, és ez sehol sem veszti el személyes jellegét, sőt éppen elmélyíti azt, s az alak személyes élményei és azok gondolati feldolgozása és kifejezése között az eleven összefüggés szakadatlanul átélhető, ezért élő ember áll előttünk, plasztikusan és emberi mivoltában szuggesztívan és emlékezetesen – és ezt az embert egyebek között szellemi arca teszi egyénné, mégpedig olyan egyénné, aki ugyanakkor reprezentatív személyiség is.

Petri „magyarázatai” a költői személyiség és a világ lírai alapviszonya tekintetében nem különböznek elvileg a kötet vegytisztán lírai, szinte egysejtű, kristály-tökéletességű-verseitől (Csak egy személy, A büntetés, Hölderlin-parafrázis), belül vannak a tradicionális lírai alapviszonyon – akárcsak egész eddigi költészete. A „magyarázatokat” kihangsúlyozó kötetcím bizonyos fokig félrevezető, a versek, a kötet igazi karakterét külön-külön is, együtt is pontosabban érzékelteti két versének a címe: A felismerés fokozatai és Metaforák helyzetünkre. A versek esztétikai evidenciája, elementáris és spontán hatása nem igazolja azt az értelmezést, hogy a „magyarázatoknak” kell a költői személyiséget „nem pusztán kibontakoztatni, hanem fölépíteni a magyarázatokból” – a versek, „magyarázatok” és nem „magyarázatok” egyként, közvetlenül felidézik és kibontakoztatják azt. Petri alapjában véve tradicionális költő. Nem azért jelentős és korszerű számunkra, mert némi közép-kelet-európai késéssel ugyan, de végre mégiscsak megérkezett arra a soron következő állomásra, amelyet a költészet történetfilozófiai menetrendje előír a modern költőnek, hanem azért, mert közvetlen világunk lényeges emberi tapasztalatait magasrendű művészi-esztétikai tapasztalatunkká tudta és tudja tenni.

A Magyarázatok… fenti problémáival van kapcsolatban Petri költészetének egy olyan sajátossága, amelyet az egyoldalúságra hajlamos filozofikus megközelítés eddig alig tudatosított. Közhely, hogy Petri intellektuális költő – ám legalább annyira igaz az is, hogy költészete elementárisan érzéki költészet. Egészen az Azt hiszik-ig, tehát az első négy kötetben legfőbb poétikai eszköze a költői kép, különösen a metafora. Képei epikusokat megszégyenítő megfigyelőtehetségről és valóságismeretről tanúskodnak, döbbenetesen pontosak és tárgyszerűek, felfokozottan érzékiek-érzékletesek, szinte anyaguk, tömegük, fizikumuk van, csupa makulátlan telitalálat, élesen körvonalazott evidencia, s bár legegyénibb asszociációi esetében olykor sehova sem jutunk, ha azt várjuk, hogy valaki elmagyarázza jelentésüket, mégsem tagadhatjuk, hogy mindegyiknek van valami köze a tárgyhoz és hozzánk (pl. amikor Hajnóczy Péterről azt mondja: „selyembivaly” In memoriam Hajnóczy Péter). Petri beszél az ihletről, „mely néhány tömör képbe / koncentrálni kiküszöbölhetni / vélte a világot / negligálhatni / a szétszűrődő vagy csipkés határokat” (Reggel). Valójában ez nagyon is sikerül neki, az effajta sűrű képek nagyon is hatékony effektusai költészetének. Hogy az eleve testi valókból ilyen tömény képeket teremt, az szinte természetes: „ahol elferdült ajak / lesz éjszakai heveny lázból / izzadt párnák hideggé mint a kő / földbe temetett arca lesznek” (Reggel). – „Most újból a magányos uszodák. / A faágyak. A napzápor a fáradt / testre, testhosszú vízfolt / utánam, amit felkapkod a szél. / A zuhany. Hő és pára / önkívülete. / Nyakszirtemen dörögve / széttört sugár.” (Most újból) De az érzékietlennek ugyanilyen intenzitású megérzékítése már egyáltalán nem ilyen természetes: „Ki éjjel soká néz e homlokzatokra, mikor / a teljes Hold ellenfényében / feketéllnek, / azt gondolja: medencék e házak, / a Hold fénygyűjtői, / s ha megérinti ujja hegyével / a falat, érzi: holdnyirok.” (Az álmatlanság dalaiból) – „holdfénybe fagyasztott lézengés” (Szerelmek). A Séta egy ház körül egyetlen nagy példa erre, amely egészen „a negatív test megtestesítéséig” elmegy. Képeinek többségére érvényes az, amit a Reggel-ben mond: „Merő kockázat / megeleveníteni a képeket / melyekben mind jelenetek feszülnek” – ebből adódik robbanásig koncentrált és intenzív hatásuk. Az erős személyiség érzékletes jelenlétéhez, a gondolkodás életfolyamat voltához tehát egy harmadik sajátosság társul: a versek anyagának alapvetően érzéki-érzékletes, „vaskos, reális” jellege. Petri verseinek mindezek jóvoltából súlya van, s nemcsak a „jelentőség” távolabbi, hanem szinte a tömeg nehézkedésének közelebbi átvitt értelmében is.

Mindezzel összefügg e versek még egy tulajdonsága, amely éppoly ritka a mai költészetben, mint az előzők: a részlet sajátos hatáspotenciálja. A részleté, akár mint töredéké, akár mint a nagyobb kompozíción belüli kisebb, megsűrűsödő vagy felfénylő egységé, ami azonban nem töri meg az Egészt. A Petri-vers a mai költészetnek ama ritka tüneményei közé tartozik, amelyek esetében még érvényes Nemes Nagy Ágnes megfigyelése a vers és a verssel való együttélés természetéről:

„Mi marad meg a versből legtovább? Úgy hiszem, minden versolvasó memóriája nyílegyenesen válaszolja, hogy ami a versből a legtovább él, az a részlet. Mindnyájunk tudata tele van nem is tudjuk, honnan való versfoszlányokkal, nagyon messziről visszhangzó rímekkel, nagy költői művek széttördelt, szemcsés gondolatdarabjaival. És ez nemcsak azért van így, mert emlékezőtehetségünk korlátozott, hanem azért is, mert mindenki megtalálja a személyesen neki szólót, s leginkább azért, mert minden jó versben van valami még jobb, van egy félmondat, egy jelző, egy szókapcsolat, ami olyan, mint a görögdinnye szíve: szükségszerű és váratlan rész-az-egész-helyett. Mindenesetre, azt hiszem, nyugodtan felvázolhatnánk a költészet kvantumelméletét, hogy tudniillik a vers kvantumokban terjed, és kvantumokban is keletkezik. Nem az egészet ragadjuk meg egyszerre, és nem az egészet írjuk meg egyszerre; egymástól mintegy független versszemcsék gurulnak be a gondolataink közé, amelyeknek azonban megvan a meghatározott súlyuk és kiterjedésük. A vers részecske-természetű.”

Mindez megint csak azt jelenti, hogy Petri versei a tradicionális költészet manapság fogyó, jelentős példái közé tartoznak.

 

(Folytatása a következő számban.)

 
 

* A teljes tanulmányt folytatólagosan, három részben közöljük.