HOLMI

Egyetemi tanítványaimnak

Majd beleszürkültök ti is

Az egyetemes szürkeségbe,

És néznétek föl, áthatón,

Az egyenletes-szürke égre,

Fürkészve halmaz-állagát,

Bomlasztva, ami bonthatatlan,

Két komponense megkötött,

És egybe-részbe így ragadtan

Ritkulhat vagy sűrűdhet épp:

Már mindig az a szürkeség.

Ha bennem is, máshol se más,

Ha bennetek, nincs más se máshol –

Javasolnám, vizsgálni azt

Hiába, ami behatárol;

Annyi ha van, épp valami,

Jó, ha megkülönböztető jegy:

Ki-ki szemlélheti magát,

így elválik az én a tőled:

Mást tehetvén mit egyebet,

Szűkül kétségben az egyed.

Színkép-elemezni minek,

Mily árnyalatot ölt a massza,

Amely elárad rajtatok,

S eltérésetek egybemossa;

Magatokkal törődjetek,

Legyetek mása magatoknak,

Minden más így maradhat így –

Immár én is én maradok csak:

Mire fölszív a szürke-mély,

Foglalt minden szám és személy.