HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes változata |
Legfrissebb Archívum Lexikon Antológia Repertórium Előfizetés Impresszum


Mihent az Írók nyomtatásba egy egész nemzet elöt el kezdenek egymással vetélkedni, azonnal meg indul a szép elmélkedés...

VÁLASZ KIESELBACH TAMÁS
VÁLASZÁRA

Köszönöm Kieselbach Tamásnak a részletes és alapos válaszcikket. Ebből látom, hogy a köztünk lévő kölcsönös félreértések részben a különböző funkciókból adódnak, amelyeket betöltünk – Kieselbach Tamás mint a magyar képzőművészet területének egyik gyakorlati szakembere, én pedig mint történész – részben az általa szerkesztett és kiadott könyv címéből, amely az 1892 és 1964 közötti Modern magyar festészet-et ígéri az olvasónak, illetve nézőnek, megszorítások nélkül, mint érvényes kánont – részben abból, hogy egyes dolgokat valóban különbözőképpen látunk.
Ez utóbbi kérdésekben azonban – egyes festők, egyes műkapcsolatok vagy éppen a Csontváry nevével jelezhető problematika kérdése – nem nagyon tudunk előrejutni, mert válaszában Kieselbach elzárkózik észrevételeim érdemi megvitatásától, és lényegében a saját álláspontját erősíti meg: Kunffy Lajos nagyon jó festő, ami az írásaiból is kiderül, a tisztán képekből összeálló modern magyar festészeti narratíva úgy jó, ahogyan az a könyvben van, Csontváry, Vajda, Moholy-Nagy és Derkovits egymás mellé rendelhető, mert kiválasztott képeik együtt egy fényről szóló „képszonett” lezárását alkotják. Ahol én tematikus rokonságot látok a virágcsendéletek között, ott valójában emberi minőségek és lelki alkatok közösségéről van szó, Csernust a Kondor utáni korszakhoz kell rendelni, akkor is, ha előtte alkotott jelentős képeket itthon, a magyar és az európai festészet „döccenők nélkül” összefűzhető, Csontváry pedig „a legfontosabb művész a magyar festészet történetében”.
A könyv recenziójában felvetett kérdéseim és észrevételeim elmozdulást javasoltak ezekről a pontokról. Kérdéseket tettem fel, többek között a magyar kultúra egyik kevéssé tárgyalt, de lényeges kettősségének a problémájáról, azt hiszem, lényegretörően, talán kellemetlenül is, de nem „félénken idolt döntögetve” – annál is kevésbé, mert én a legkevésbé sem látom Csontváryt bálványnak, a magyar festészetben betöltött szerepét pedig lényegesen bonyolultabbnak és kérdésesebbnek tartom, mint Kieselbach.
Egyetértek a szerzővel abban, hogy sokféle képet, sokféle művet kell látni ahhoz, hogy jobban tudjuk megítélni a festői teljesítményeket. Kétségtelenül nagyon finom és nagyon fontos részleteket tanul meg értékelni, aki egymással összevetve, egymás mellett látja a különböző műveket. Ezért eredendően jónak és érdekesnek találtam a könyv módszerét és a sok alig ismert, különböző kvalitású festő beemelését, akkor is, ha szóvá tettem a vizuális történetszövés hiányait is. Azt azonban nem tartom üdvözlendőnek, hogy Frank Frigyes, akiről Kieselbach azt írja, hogy „egy jó adag késői Matisse, kevés Chagall, egy kis Soutine és Utrillo, felöntve jó sok szódával”, „az egyik sikeres festőnk lehet külföldön”. Pontosan itt húzódnak a határok a műkereskedelem és a művészettörténet szempontjai között: én nem szeretném, ha egy szódával felöntött művész reprezentálná a magyar művészetet a világban, ha mégoly ügyes kezű is, ugyanakkor örülök neki, ha sikert hoz egy magyar galériának. Itt ugyanis felvetődik az a kérdés, hogy kinek mi a sikerszó jelentése. Amikor azt írtam, hogy a magyar festészet nemzetközi jelenléte a műkereskedelem szférájában a leghalványabb, arra gondoltam, hogy legjobb művészeinknek kellene aukciós sikereket is elérniük, mert ez megalapozhatná múzeumi jelenlétüket és kritikai elismerésüket. Nem arra gondoltam, amit ügyes kezű, harmadrangú festőink esetleges aukciós sikere jelenthet az őket képviselő galériáknak, mert az rám mint történészre nem tartozik.
Végül a copyrightok kérdéséről: fel sem merült bennem, hogy bármilyen illusztráció engedély nélkül került a kötetbe, az pedig, hogy ezekért a szerző fizetett-e, végképp nem tartozik sem rám, sem a nyilvánosságra. Amit hiányoltam és hiányolok, az a minden művészeti kiadvány utolsó oldalain található apró betűs jegyzék, ahol minden egyes reprodukció copyrightja megtalálható, hogy ha valakinek szüksége van rá, tudja, hová forduljon. A művek őrzési helye, ezt Kieselbach tudja a legjobban, nem feltétlenül ad útbaigazítást a jogtulajdonosról, mert vannak letéti anyagok, kilétüket nem felfedő tulajdonosok, akik a műtárgyfotóst jelölik meg stb. Egyszerűen sajnáltam, hogy egy ilyen kivételes és igényes kiadvány ezen a ponton nem felel meg a nemzetközi szabványoknak és szokásoknak, holott éppen nemzetközi sikerre törekszik.
A két kötet, minden olyan aspektusával, amely a jövőben még egészen biztosan termékeny eszmecserék és viták tárgya lesz, hiszen szinte kiapadhatatlan forrása ezeknek, nagy örömöt jelent minden olvasójának, és jelentős eseménye a magyar képzőművészetnek. Erről a biztos és szilárd talajról szerzője nyugodtan vállalhatja, hogy egyes részletekben más elgondolások jogosultságát is figyelembe vegye.

Forgács Éva
© Holmi 2005 | Tervezte a pejk
Valid CSS! Valid HTML 4.01!