HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes változata |
Legfrissebb Archívum Lexikon Antológia Repertórium Előfizetés Impresszum


Mihent az Írók nyomtatásba egy egész nemzet elöt el kezdenek egymással vetélkedni, azonnal meg indul a szép elmélkedés...

„HOGYAN HASZNÁLJUK AZ ÚTIKÖNYVET?”:BÍRÁLAT AZ IDEGENNYELVŰ BUDAPEST ÚTIKÖNYVEKRŐL

„A Marslakó egy szép nap szerencsésen megérkezett Pestre, szobát vett ki a Bristolban, lekefélte ruhájáról a csillagok porát, és telefonált nekem, hogy megbeszélésünk értelmében mutassam meg neki a Várost.”
(Szerb Antal: Budapesti kalauz Marslakók számára, 1935)

„Erdélyi múmiapor, cseroki bibliák és tömény szennyvíz – hol máshol remélhetsz ilyen látnivalókat?”
(Szalagcím a TimeOut Budapest Guide Múzeum-fejezetében, 1996)

„A Dunának két partja van, mint a folyóknak általában. Azt hiszem, az is normális, hogy a két part itt is két más világ. Mint Párizsban. A pesti parton zenés kávéházak nyitnak és csuknak, a budai parton gesztenyefák.”
(Szerb Antal: Budapesti kalauz Marslakók számára)

Patriotizmus, lokálpatriotizmus és szelektív látásmód
A Pestről és Budáról szóló első útikönyvekből Pest növekvő Bildungsbürgertumjának lokálpatriotizmusa árad, és természetesen német nyelven íródtak. E XIX. századi kiadványok előtt igen kevés olyan akad, amelyet egyértelműen útikönyvnek nevezhetnénk. Az első munka, amely megfelel a definíciónak, Vanossy Ferenc kihívó című – Neu aus seinem Stein-Hauffen Wiederum aufwachsendes Ofen (A kőhalomból újra fölépülő új Buda) – műve, amely már mutatja azt a polgári büszkeséget, amely 1848 előtt és után is afféle leitmotivvá válik. A könyv 1733ban jelent meg, amikor turistalátványosságban még nemigen tobzódott a város, hogy finoman fogalmazzunk; és máris a két leginkább pénzforgató lehetőségre koncentrál: a hőforrásokra és a gyógyfürdőkre.
A honpolgári büszkeség mindazonáltal nem nyomta el a kritikus szellemet. A legtöbb útikönyvszerző azt akarta, hogy városa utolérje – és remélhetőleg túl is szárnyalja – riválisait (különösen Bécset); de azért tisztában voltak a hiányosságokkal, amelyeket pótolni, és a hézagokkal, amelyeket kitölteni kell ahhoz, hogy e boldog állapot bekövetkezzék. A kritika hangneme éppen ezért inkább szomorú, semmint mérges – egyik korai jele ez az ún. Nachholkomplexnek – utolérési komplexusnak –, amely a XIX. századi Budapest-éthosz egyik jellemzője. Lehetséges, hogy e megjegyzések nem mindig jólértesültségből fakadnak, de ritkán oly nyájasak, mint a mai írások az újságok „utazás” rovatában, melyeknek alján az apró betűs tájékoztatásból kiderül, hogy a szerző valamely utazási iroda vendégeként ingyen járt Budapesten. Ráth Pál Wegweiser durch Pest (Pesti útmuta) (1804) című könyvében fölpanaszolja a rétek, parkok, kertek, allék és szép kilátások hiányát, hozzátéve, hogy az egyetlen kivétel Orczy báró parkja, az Üllöer Linién, amely nyitva álla nyilvánosság előtt; viszont a hozzá vezető út „langweilig”, unalmas, nyáron nagyon meleg, és a homokos sétányokon poros lesz az ember lába. Ugyanez a hangvétel jellemzi G. L. Feldmann Wegweiser durch Pest und Ofen und deren Umgebungentmutató: Pest, Buda és környéke) (1844) című könyvét, mely nemcsak népszerűsége miatt fontos munka (több kiadása is volt), hanem mert az 1845-ben megjelent első magyar nyelvű útikönyv erre épült.
Különös könyv Johann Tobold Die Stadt Pest und ihre Gegend aus Briefen eines Fremden an seinem Freund (Pest városa és környéke egy idegennek a barátjához írt levelei tükrében) (1802) című munkája. Az előszóban olvasható megjegyzésekből úgy tűnik, mintha ez lenne Török András mai, Budapestről szóló „kultuszkönyvének”1 előfutára. Mindenesetre a szerző előrebocsátja, hogy könyve „nem elsősorban a város tudósoknak szóló topográfiai leírása, hanem inkább a nagyközönségnek szóló általános megállapítások halmaza”. Valójában rokonszenves lokálpatriotizmus és a Habsburgok iránti lojális propaganda keveredik benne. Példáula Dunán szolgáló pontonhíd használóinak és működtetőinek „kellemes és kölcsönösségre épülő együttműködését” a „Császár igazságos rendelkezésének” tulajdonítja, miáltal a tömegek jó szándékúan együttműködnek a közjó érdekében. Az ilyesféle fordulatok meglehetős bájt kölcsönöznek a Tobold-féle kanyargós fejtegetéseknek bizonyos témákban; ilyen például a színes és válogatott sértések terepén mutatott kiemelkedő tehetség az európai népek között. (A magyar emberben, értesülünk megkönynyebbülten, nyoma sincs a widerliche Pöbelhaftigkeitnek [visszás közönségességnek], amely oly sajnálatosan jellemzi az angolokat, dánokat, hollandokat, poroszokat, minden olyan népet, amely nem élvezhette a jó Ferenc császár uralkodásának fölbecsülhetetlen előnyeit.) Tobold könyve a napóleoni háború idején jelent meg, és semmi okunk föltételezni, hogy érzelmei nem őszinték. Mindazonáltal abbéli igyekezete, hogy a megfelelő dolgokat mondja (például csapongó beszámolója a vallási türelemről, a vállalkozás jótékony szelleméről és a vernünftige sajtószabadságról, amely szerinte Pestet jellemzi), egyértelmű labanc érzelemvilágról árulkodik, amely talán a Bécsből érkező látogatók, valamint a hatóságok kegyének elnyerését célozta.
A XIX. századi útikönyvek naiv önkritikus hangvétele a XX. századra a kifinomult öniróniába csomagolt mély elragadtatássá alakult. Nem ok nélkül viseli Török András könyvea „critical guide” alcímet, fölélesztvén ezzel a Szerb Antal-féle Kalauz gyöngéd csipkelődésének hagyományát vagy Karinthy Frigyes vicces kalandjáét, az Egy külföldi Budapesten-t, amikor is véletlenül belecsöppen egy buszos városnézésbe, és három nyelven záporoznak rá a kommentárok. Miután elhatározza, hogy a túra idejére külföldi turistává válik, döbbenten, olykor szégyenkezve hallgatja azokat az információkat, amelyekről addig fogalma sem volt, például, hogy mit ábrázolnak az Andrássy-emlékmű domborművei. Szárazon jegyzi meg, hogy ötéves kora óta legalább ezerszer sétált el az emlékmű mellett, anélkül, hogy észrevette volna. De azután, amikor a városnézés a lutheránus templomhoz érkezik, a hozzá nem értő idegenvezető arcátlansága odáig terjed, hogy meg sem említi, hogy Karinthyt itt keresztelték; az író megsértve közli, hogy eszerint ebben az országban csak emlékműnek érdemes lenni... A novella igen találó szatíra a meglehetősen különböző Budapestekről (vagy Magyarországokról); mármint a külföldi által látott és a „bennszülött” által ismert városról. Látván egy angol turista izgatott, csodálkozó tekintetét, miközben az idegenvezető a Tisza elleni drámai merényletet ecseteli a Parlamentben, Karinthy elképzeli az ország egzotikus és romantikus közhelyein edzett turistában felötlő képeket – ahogy a képzeletbeli merénylő, a puszta, a vad lovak és a cigányzene levegőjétől erőre kapva a Parlament elé vágtat bő ujjú ingében, tollas kalapjában; ahogy lováról leugorva meglóbálja karabélyát; ahogy egyetlen ugrással a Parlament asztalán terem, és azt kiáltja: „lelőlek, mint egy kutyát” – épp, amikor Tisza kiveri a pipáját...

Budapest fölkerül a turistatérképre
Csöppet sem meglepő, hogy a Budapest-útikönyvek szempontjából 1873 a legfontosabb év. Ebben az évben a magyar származású leendő bécsi műkritikus, Ludwig Hevesi megjelentette az egyesített városról szóló első útikönyvet,2 amely útikönyvként ugyan alig használható (magyar és német nyelven jelent meg), és akad benne néhány igen furcsa hiba, például az az állítás, hogy Clark Ádám William Tierney Clark testvére lenne. Noha Hevesi gyakran kevéssé hízelgő véleményt tett közzé Budapest építészetéről a lapokban publikált tárcáiban, kifogásai inkább afféle frusztrált lokálpatriotizmusból, semmint valódi ártó szándékból fakadtak. Ebben a kis könyvben megelégszik anynyival, hogy felsorolja azokat a fontosabb épületeket, amelyek egy pesti séta alkalmával megnézhetők. Szándékosan bánik mostohán Budával, amelyet főként azért a két csodás panorámáért értékel, amely a Gellérthegyről és a Jánoshegyről nyílik a városra. Hevesi végtére is modernista volt, később a bécsi szecesszió bajnoka, akinek Pest volt a természetes közege.
Ugyanebben az évben (1873) jelent meg a városról szóló átfogó Baedeker,3 tehát az egyesítés határozottan a turistatérképre rakta Budapestet. Már láthatók egy tipikus turistaútvonal körvonalai, noha persze a millenniumi emlékművek és Lechner „nemzeti stílusú” épületei (hogy csak néhány példát említsünk) tették ki az útvonal tetemes részét. És ami pedig a „gyakorlati információkat” illeti, a XIX. század végi útikönyvek ugyanazokat a problémákat emlegetik, amelyekkel százhúsz évvel később is küzdünk: a borravalóra ácsingózók sokaságát és a bérkocsisok szélhámosságát. Minden kortárs útikönyv figyelmezteti olvasóit a bérkocsisok csalásaira, akárcsak az Illustrierter Führer durch Budapest und Umgebungen szerzője 1882-ben, aki azt tanácsolta az utazóknak, hogy ragaszkodjanak ahhoz, hogy a fiákeres elindítsa az órát, akkor is, ha netán agresszívan vonakodnék ezt megtenni. (Ugyanakkor óva intette őket attól, hogy a rendőrségen jelentsék föl a csalókat, hiszen a rendőrség alighanem sápot húzott tőlük!) Plus ça change. Török (i. m. 31–32.) életteli részletekkel szolgál a nem működő órákról, a kerülő utakról, a „hiénákról”, akik a repülőtéren és máshol vadásznak áldozataikra. Míg a legtöbb útikönyv szintén tájékoztat a taxisokról, s mindegyik azt tanácsolja, hogy ugyanahhoz a négy társasághoz ragaszkodjanak, csak Török árulja el, miért tartott olyan sokáig az áthatolhatatlan tarifarendszer reformja: „A Városháza úgy akart rendet vágni ebben a dzsungelben [ti. a tarifák között], hogy maximálja [sic!] az árakat, de az Alkotmánybíróság hatályon kívül helyezte a döntést.” Apró villanás abból, ami az útikönyvét oly ellenállhatatlanná teszi, ahogy szárazon leírja a taxisofőrök „dicsőségjelvényét” az autó műszerfalán, amely megnyugtatóan tájékoztat arról, hogy gazdája hány kilométer óta „űzi az ipart” balesetmentesen...
Az Illustrierter Führer durch Budapest, amely a Hartleben-sorozat egyik kötete volt egy bizonyos Alexander F. Heksch tollából, alaposabb szemügyrevételt érdemel mind bedekkerszerű alapossága, mind pedig a nyilvánvalóan magyar szerző hazafias tónusa miatt. Ő aztán nem keresi a szép szavakat az 1849 utáni „sötét korszakra”, sem Haynau kegyetlenkedésére, aki, meséli, hazafias asszonyokat vitetett a Neugebäudéba (ami akkor még állt), és megkorbácsoltatta őket. A Neugebäude valóban a kegyetlenség és az elnyomás szimbóluma, az a hely, ahol gróf Batthyányt agyonlőtték, mert „fölakasztani nem lehetett, ugyanis elvágta a torkát, és súlyosan megsérült”. Ezenfelül még a hatalmas kaszárnya is komolyan hátráltatta a Lipótváros fejlődését; a lebontására készített tervekből nem lett semmi, mert sokba került volna (legalábbis a könyv megjelenésekor). Végül 1900 körül bontották le, hogy helyébe felépüljön a banknegyed. Mintegy ellenpéldaként József nádort ünnepli a könyv, kivált az 1838-as árvíz idején végzett mentési munkákban való részvételéért. A történelemről szóló fejezet a citadella lerombolásának lelkes éljenzésével ér véget, melynek első ásónyoma egyben legyen az utolsó is „Magyarország ellenségeinek sírján, dessen Haupstadt wir zurufen: Vivat, crescat, florescat”.
Heksch lépést tart a várostervezéssel – megemlíti, hogy Schulek éppen a Mária mennybemenetele templomának (azaz a Mátyás-templomnak) a felújításán dolgozik a „Corvin Mátyás idejéből származó tervek alapján”, és hogy díszlépcsőt terveznek a templomtól a Vízivárosba. Némi bepillantást enged a városépítészet körüli ideológiai disputákba az, ahogy ellátja a baját az új városháza Steindl-féle homlokzatának (1870–75) a Lipót utcában (maa Váci utca déli része, 62–64.), amelyről ezt mondja: „Bűn a gótika ellen... messzire kell utazni, hogy ilyen barokkal találkozzunk.” Heksch ezek szerint nem tudta, hogy szegény Steindl kénytelen volt a városháza neogótikus terveit neoreneszánszra cserélni, hiszen erről állították, hogy az igazi polgári stílus, míg a gótika a feudalizmusra emlékeztetett. A helyzet iróniáját az adja, hogy Steindl Friedrich Schmidt tanítványa volt, aki a nagy bécsi Rathaust építette, gótikus stílusban, pontosan azért, mert ez emlékeztette a középkori Hollandia szabad polgárvárosaira, modellje pedig a brüsszeli városháza volt. A legtöbb mai útikönyv meg sem említi Steindl érdekes épületét – tiszteletre méltó kivétel a Blue Guide Budapest,4 ámbár a Steindl-féle ellentmondásról szóló beszámolója kissé zavaros, és éppen az ellenkezőjét állítja, mint ami történt. Török, noha ír az épületről, meglepő módon erről nem tesz említést.
Valószínűleg Baedeker gyakorlatának hatására Heksch városnéző túrája kifogyhatatlan a templomok tekintetében (tízet említ Budán és hatot Pesten, köztük Förster új zsinagógáját és a befejezetlen Bazilikát; szerencsére hozzáfűzi, hogy a számos külvárosi templomot nem érdemes megnézni). A világi épületek sorában ott a Redoute (Vigadó), a Ludovika, a Karlskaserne (Károly-kaszárnya), a Neugebäude, a Nemzeti Színház, a Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti Múzeum, valamint a fürdők és a temetők. A talán legérdekesebb fejezet az „új, nyilvános épületekről” szóló (1872–
1882), amely elsősorban az új ipari építészettel foglalkozik (vasútállomások, hidak, Ybl vámháza és a vízvezeték – de említésre kerül Ybl operája is, amely még nem volt készen). Ez a témaválasztás ismét Baedekert idézi, azt a szándékot, hogy a város infrastruktúráját is esztétikai élményként kezeljék, nem csak a művészetét és építészetét.5
Heksch könyve ilyenformán legalább részben a felvilágosodás európai útikönyveinek szellemében gyökerezik, amely pedig az ars apodemica reneszánsz hagyományát örökölte, amikor az útikönyv a társadalomkutatás korai változata is volt.6 Könyve a pillanatnyilag hivatalban lévő miniszterek listájával zárul, a minisztériumok címével, a bíróság, az egyetemi tanszékek címével, valamint a már hagyományosnak tekinthető közérdekű információkkal a postahivatalokról, bankokról és hasonlókról. Ez, valamint a függelék – Ajánlott cégek és bevásárlóhelyekarra utal, hogy az útikönyv célközönsége a külföldi üzletemberek, akik Pestet, ezt a fejlődő kereskedelmi központot fölkeresték. Hartleben ezzel az alcímmel látta el sorozatát: Kézikönyvek turisták és üzleti útra indulók számára.

Budapest-útikönyvek a XX. században
A megelőző évszázadban a legtöbb fontos modern útikönyv általában tárgyalta Magyarországot és konkrétan Budapestet, egészen a kommunizmus alkonyáig. Akkor viszont annyira visszaesett a kereslet, hogy a legtöbb nyugati útikönyvkiadó számára csöppet sem volt kifizetődő útikönyvet kiadni. Az egyetlen kivétel Nyugat-Németország volt, noha még az ő legtöbb könyvük is a késő Kádár-korban jelent meg (például a Prestel Kiadó Magyarország című könyve 1985-ben). A DuMont külön említést érdemel, amiért szembefeszült az általános trenddel, és kiadta Erika Bollweg mozgalmas Budapest-jét már 1983-ban, mintegy aláhúzva a tényt, hogy Magyarország – kissé nyugodtabb belső helyzete révén – mind a kelet-, mind a nyugatnémetek körében kedvelt utazási célpont lett, gyakran az egyetlen hely, ahol a szétszakított családok találkozhattak. Ezenkívül a nyugati turistáknak szinte kizárólag csak az amerikai „sűrítmények” szóltak, amelyek az egész Kelet-Európát összefogták(a Fodor-könyvek, például); ez a megközelítés szükségképpen homogenizálta a különböző országokat és kultúrájukat. Bollweg könnyed, fecsegő és lényegében nosztalgikus képet fest a városról; néhány tiszteletteljes klisét vett elő a kelléktárból, és leporolta őket (például: „a Kelet Párizsa”, „a Duna gyöngye”, „a hidak királynője”). Ugyanakkor a könyv egyike ama kevés, Budapestről szóló beszámolónak, melynek szerzője külföldi, és megtanult magyarul, ez pedig képessé tette őt arra, hogy többet meglásson, mint mások (például az idős Seress Rezsőt egy kopott pesti bárban, amint a Szomorú vasárnap-ot játssza).
Magyarország hatvanas-hetvenes évekbeli általános mellőzöttségében figyelemre méltó kivétel egy angol útikönyv – Alan Rayall írta, s az Alvin Redman nevű kis kiadó jelentette meg 1967-ben. Ez az egyetlen olyan, általam ismert útikönyv, amely lelkes, rajongó hangnemben számol be Magyarországról, amelyet az uralkodó rezsim „szája íze” szerint próbál „eladni”. Talán ezért büszkélkedik a Nemzeti Idegenforgalmi Hivatal elnökének előszavával; és kifejezett erőfeszítéssel próbál mindvégig felülkerekedni a turista lehetséges gátlásain, alig több mint egy évtizeddel az 1956-os forradalom után. A szerző – kivált a könyv lírai bevezetője alapján – alighanem az őszinte és idealista angol baloldal sátorozós-tábortüzes változatához tartozik, aki némileg romantikus képet fest az átlagos magyarokról, olyant, amelyből az ellentmondásos témák hiányoznak, vagy megnyugtató lakkréteg fedi őket. Túlfűtött rajongása, miközben nem szükségképpen ragályos, bizonyos naiv bájjal bír, mint például ebben a bekezdésben: „Magyarországon a forgalomirányító rendőrök csodálatosak. Töltsünk csak el egy kevés időt Budapest egyik forgalmas útkereszteződésében állva, csúcsforgalom idején. Valószínűleg két rendőr irányítja a forgalmat, tökéletes harmóniában. Ez a tökéletes harmónia engem a zenekari karmesterekre emlékeztet, miközben a balettban is határozott jártasságot mutatnak. Életemben nem láttam ilyen pazar karokat és gumibot-mozdulatokat... Mesteri, ahogy irányítják a forgalmat és a gyalogosokat, miközben ők a legbarátságosabb és legsegítőkészebb rendőrök, akikkel valaha volt szerencsém találkozni. Ne feledjük, ha fölemelik a kezüket, ez azt jelenti, hogy a velük szemben jövő és a hátuk mögött közeledő forgalomnak meg kell állnia.”7
Általában véve az útikönyv túlnyomórészt a gyakorlati tájékoztatásra koncentrál, s ez érthető, hiszen sok nyugati turista gondolkodóba esett, mielőtt fölvette volna a harcot a föltételezett félelmetes tömegű és karakterű bürokráciával, amely egy kommunista országba irányuló utazásnál fölmerült. A Gyakorlati információk 100 oldalra rúgnak a 237-ből, igen megnyugtató tónusban sok valóban hasznos információt tartalmaz, minden eshetőségre tekintettel. Ugyanakkor jócskán meg van fűszerezve a magyarok segítőkészségére utaló lelkes anekdotákkal, valamint a szolgáltatásokról szóló dicshimnuszokkal. Az útikönyvben 43 oldal szól Budapestről, s ennek mintegy a fele gyakorlati tanácsokat tartalmaz, például éttermek és gyógyfürdők listáját. Magyarország többi részének leírása 52 oldalra rúg. Tipikus, hogy Veszprémnek például három rövid bekezdés jut, amely egyáltalán nem tartalmaz kulturális információt, leszámítva egy „XII. századi templomra” és a Bakony Múzeumra („bútorzata autentikus és nagyon érdekes”) vonatkozó utalást. Esztergomról egy nyolcsoros bekezdés tudósít, halvány utalással a „nagy bazilikára” s egy még halványabbal a kastélyban látható „freskókra és szobrokra”, valamint a Keresztény Múzeumban látható festményekre. Majd folytatjuk utunkat, és két bekezdéssel később máris Vácra érünk („nagy cementmű látható a háttérben, ahogy dél felé, Vácra tartunk, a város előtt pedig egy kemping van”). Vácon „a tér megér egy látogatást és egy fotót”. Hát nem esztétáknak íródott, annyi szent.
Ideológiai kontextusát tekintve Ryall könyvét akár Magyarországon is kiadhatták volna, és információinak forrása természetesen a helyi hivatalok voltak – mindazonáltal a szerző rajongása Magyarország iránt kétségbevonhatatlanul őszinte. A történelmére szánt tíz oldal nagyrészt kifogástalan – érdekessé azon a ponton válik, ahol az 1956-os felkelésről szóló hivatalos álláspontot teszi közzé. A „személyi kultuszt” és a „szocialista rend megdöntését” jámborul kárhoztatja, akárcsak Magyarország „régebbi urait” és a „nyugati hatalmakat”, amelyek 1956-ban nyilvánvalóan azt remélték, hogy lehetőség nyílott „visszaforgatni az idő kerekét”. De szerencsére minden megoldódott a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetésével és a különféle három- és ötéves tervekkel. A „Magyar Népköztársaság”, mint megtudjuk, „határozott és szilárd békepolitikát folytat, hogy megvédje eredményeit, és támogatja a népek békés egymás mellett élését és együttműködését”. S ha ez netán úgy hangoznék, mint „a gazda hangja”, a szerző önként hozzáfűzi saját meglátását, miszerint: „a britek és az amerikaiak alaposan kifaggattak, vajon a Magyarországon állomásozó »szovjet csapatok hordái« befolyásolták-e ottlétemet bármi módon. Őszintén mondhatom, hogy szerte az országban tett utazásaim során sosem botlottam bele ezekbe a »szovjet hordákba«, noha olykor láttam egy-két katonát az utcán sétálni, szemmel láthatóan teljes békében a körülöttük lévő magyarokkal”. A bekezdés végén a szerző arra ösztönzi olvasóját, hogy „menjen és nézze meg a saját szemével”, milyen Magyarország. És amit talál, hasonlítsa össze az elnyomás, zsarnokság és harc fentebb vázolt történelmi múltjával, és vonja le saját következtetését. Amely – mint a szerző gondolja – általában kedvező lesz.
Ryall könyvéről általánosságban elmondható, hogy miközben kétségtelenül propagandamunka, hűségesen tükrözi azt a Magyarország-képet és diplomáciai üzenetet, amelyet a rezsim magáról láttatni akart. Láthatjuk úgy is, mint megtestesülését Kádár híres váltásának; a kommunizmus kemény proklamációjától („aki nincs velünk, az ellenünk van”) a lefegyverző és racionálisan hangzó másik frázisig: „aki nincs ellenünk, az velünk van”. És miközben nincs okunk kételkedni a szerző Magyarország és a magyarok iránti rajongásának őszinteségében, az a benyomásunk támad, hogy ugyanilyen mértékben célja volt az is, hogy ezt az üzenetet közvetítse, amelyben ugyanúgy hitt, mint maga a rezsim.
A kommunizmus bukása óta robbanásszerűen megnőtt a Magyarországról és Budapestről szóló útikönyvek száma; mind az egyedi, mind a sorozatban megjelenő publikációké (Frommer, Fodor, Blue Guide, Baedeker, DuMont, Rough Guide, Lonely Planet, Eyewitness és Insight, az olasz, spanyol és francia kínálat mellett). Hosszadalmas lenne akár csak ábrázolni is a különféle sorozatok megközelítési módját; ezek többnyire közismertek, és néhány közülük (például az Eyewitness/Szemtanú) több nyelven is létezik. Közönségük általában jól behatárolható (a hátizsákosok többnyire a Lonely Planet-tel vagy a Rough Guide-dal fölszerelkezve érkeznek, az alkotószabadságos professzorok a Blue Guide-dal). Manapság a kiadók marketingje (vagy annak hiánya), akárcsakaz olvasók elvárásai, megpecsételték az egyedi útikönyvek sorsát: közülük csak kevés éri meg a második kiadást – ez a tény pedig csak fokozza Török András Budapest. A Critical Guide-ja sikerének jelentőségét. Talán Szerb Antal gyönyörűséges könyve, a Budapesti kalauz Marslakók számára 1935-ös megjelenése óta (új kiadását az Officina Nova jelentette meg 1991-ben) nem jelent meg ennyire egyéni útikönyv a piacon. Szerb eredetileg a Nyugatnak írta azt az esszét, amelyre a könyve épült, amely mulatságos és gyöngéden ironikus szerelmi vallomás Budapestről – s ebben osztozik vele Török majd’ fél évszázaddal későbbi könyve. Mindketten élnek a lokálpatrióták kiváltságával, a gúny eszközével; a Kalauz a Halászbástyáról azt mondja, „giccs, de gyönyörű”, Török pedig megjegyzi, hogy a másolata, amely a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum cukrászati kiállításán látható, „alig valamivel cukrosabb, mint az eredeti”.
A legtöbb útikönyvet kívülállók írták kívülállóknak, bármit állítanak is a kiadók a hátsó borítókon. Török könyve a ritka kivételek egyike; bennfentes írta bennfenteseknek és kívülállóknak egyaránt. Ugyanakkor – ahogy valaki egyszer Margaret Thatcherről mondta – erejének megvannak a gyöngéi is. A szerző nyilvánvalóan a Margit hidat tartja a budapesti intellektuelek világa északi határának – egyetlen túra sem merészkedik ennél északabbra, noha van négy langyos és jellegtelenül nehézkes bekezdés a Margitszigetről, említés tétetik a Lukács fürdő falán lévő hálatáblákról, s egy-két ötlet elrejtőzik a Thermal Hotel Aquincumról szóló leírásban is. De Török igazi közege a kávéház, a fürdők, az előadóterem, a meghitt kis étkezde, ahol igazi magyar konyha van,és az összes egyéb városi értelmiségi törzshely. Óbuda, annak a három városnak az egyike, amelyekből 1872–73-ban Budapest létrejött, mintha nem is létezne; akárcsak az Aquincumban látható római maradványok és környezetük, melyekről viszont szerencsére hosszas leírás olvasható egy elég jó, de rosszul terjesztett kis útikönyvben, amely a kilencvenes években jelent meg.8 Bizonyos városrészekre persze nem terjed ki az útikönyv szerzőjének érdeklődése, míg másokra igen, amelyeket viszont a „bennfentes” kerül el nagy ívben. Ismét Karinthy írásának elmés szolipszizmusa jut eszünkbe, amikor amerikai társai a Budapest-túrán azt mondják neki, hogy ha az ember bármit beledob a Margitsziget kénes vizébe, az azonnal kővé válik: „Nahát! – tör ki belőle tettetett meglepetéssel –, sosem tudtam, és háromszor nyaraltam már a szigeten!”
Mindazonáltal azok a helyek, amelyekről Török ír, az ő szokásos csevegő modorában, bőven kárpótolnak azért, ami a könyvéből kimaradt. Az én kedvencem a „világhírű nyilvános vécéről” szóló beszámolója a Batthyány téri metróállomáson – ez egy Vespasianus-idézettel kezdődik („egy kis pénz bármilyen szagot elűz”), és egy, a privatizációra irányuló jól célzott döféssel zárul. Ez az a gondolkodásmód, a szellemesség és a társadalmi-politikai éleslátás keveréke, amely Török könyvét is annak a kultúrának jellegzetes példájává teszi, amelyet ábrázol. „Ez a könyv – írja az első kiadás bevezetőjében – három különböző típusú útikönyv előnyeit próbálja egyesíteni: a Baedekerét, a kritikus és az alternatív útikönyvét. Nyilván nem lesz mindegyik szempontból teljes.”9 Nyilván. De vajon mit jelent a „kritikai” és az „alternatív”? Ezek a jelzők szükségképpen nézőpontfüggők, ami azt jelenti, hogy a szerző személyiségének dominanciája meghatározó, ellentétben a hagyományos útikönyvek keresett személytelenségével. Maga a személytelenség valójában retorikai stílus, melynek célja, hogy a cáfolhatatlan hitelesség objektív konszenzusának benyomását keltse. Török könyve viszont alig említ tényt anélkül, hogy szubjektív véleményt vagy kommentárt ne társítana mellé. Határozottan nem Baedeker, és ez a nagy előnye.

Helyi „születésű” speciális útikönyvek
Ebbe a kategóriába rendszerint rövidebb könyvek tartoznak, melyek vagy a budapesti kultúra kisebbségi szempontjaira, vagy valamely speciális témára összpontosítanak (építészetre, vendéglátásra, vásárlásra stb.). Sellyei Anna The Jewish Face of Budapest (Budapest zsidó arca) című könyve természetesen a zsidó kultúra iránti érdeklődés megújulását tükrözi az 1989-es rendszerváltást követően. Ez a téma többnyire tabu volt a kommunizmus idején, amikor a hivatalos felfogás „meghaladta” az etnikai különbségeket, felülemelkedett rajtuk. Szélesebb kitekintésű (noha valójában nem útikönyvigényű, bár vannak ilyen elemei) a Komoróczy Géza szerkesztette 1999-es Jewish Budapest: Monuments, Rites, History (A zsidó Budapest: emlékművek, rítusok, történelem).10 Miként a szerkesztő megjegyzi, a könyv kiadása – legalábbis a címe – nem volt ellentmondás nélküli; többen állították, hogy már a „zsidó Budapest” eszméje mint olyan is történelmietlen egy ennyire asszimilálódott réteg esetében. Válaszul Komoróczy rámutatott, hogy ekkoriban számos könyv jelent meg hasonló címen, például a Zsidó Róma (de említhette volna a pontosan ekkor megjelent különösenjó útikönyvet, a Zsidó Prágá-t is), vagy a Suhrkamp által kiadott Jüdisches Städtebild című német sorozatot. „A zsidó Budapest – teszi hozzá – egyrészt a magyar társadalom egyik megkülönböztetett elemét jelenti, másrészt a diaszpórában megjelenő egyetemes zsidó kultúra magyar változatát.”
Valamely kultúra kiemelése egy tágabb kultúrán belül noha olykor ellentmondásos, általában mégis üdvözlendő eltávolodás a „totális” útikönyv monolitikus szemléletétől. Ez utóbbi olvasói ugyanis elkerülhetetlenül különféle tételek halmazának tekintik az adott várost (egy barokk templom itt, egy szecessziós bank amott), melyben ezek a „tételek” kiszakadnak korszak- és kulturális kontextusukból, hogy „látványossággá” legyenek. Ezt rendre elkerüli a Városháza támogatásával megjelenő kiváló sorozat (Our Budapest), melyben Budapest egyedi építészeti, környezeti, kulturális, társadalmi és vallási vetületeiről szakemberek – de nem szakbarbárok – írnak rövid útikönyveket. Az intelligens érdeklődő nézőpontja ugyanis meglehetősen eltér az igyekvő szorgalmasétól, aki szépen teljesíti az útikönyv „kötelező látnivalóinak listáját”, és persze többre is vezet. Ugyan kit nem lelkesítene Zádor Anna beszámolója imádott klasszicizmusáról, vagy a fantasztikus és önzetlen Gerle Jánosé a város századfordulós építészeti örökségéről, hosszas kitérőkkel kedvenc szecessziós építészeiről? Amennyire én tudom, ez egyedi eset a hivatalosan támogatott, de szellemileg független útikönyvkiadásban.
Az Our Budapest olcsó, alig kerül többe, mint egy külföldi újság, magyarul, németül és angolul jelenik meg, és mostanában megújították: legújabb darabjai igen tetszetős illusztrációkkal (köztük archív képekkel) jelennek meg, szebb formátumban és tördeléssel. Eltekintve attól, hogy szerkesztői osztják a magyar kiadók beteges irtózását a függelékektől, név- és helymutatóktól, nehéz hibát találni bennük. Egy-egy cím ugyan kissé szokatlan (Night Lights, Shopfronts), de alaposabban szemügyre véve kiderül, hogy összességében a város mozaikját adják ki, specifikusan és dokumentálva, ami szöges ellentéte a szervezett társasutak idegenvezetői által favorizált homogén kliséknek. Egy város, amely „valódi” és „időtálló” (hogy Barthes kritériumait említsük), szükségképpen palimpszeszt, rend és rendetlenség keveréke, ellentmondások és párhuzamok halmaza. Ezt tükrözi a sorozat azzal, hogy alkotóelemeire bontja a Budapest-imázst: külön könyv szól a római katolikus templomokról, a protestáns templomokról és a szerbekről Pest-Budán; a lovas szobrokról szólót kiegészíti a (kommunista) szoborparkról szóló; a Dunakorzóról vagy a Parkok és erdők-ről szóló kötetek ellenpontjai az Ipari műemlékek vagy a Városi közlekedés. Ami közvetve átüt a szövegekből, az Krúdy nosztalgiájának vizuális kontextusa és periodizációja, Szerb Antal szokatlan és Karinthy kávéházi kultúrája; de nem kevésbé a Kosztolányi-féle rideg valóság, melyben a Pénzpaloták (ahogy a bankokkal foglalkozó füzet címe nevezi ezeket az épületeket) valójában támadásként értelmezhetők a szegénynegyedek lakói ellen. Az Our Budapest szövegei ugyanazt az infrastrukturális és kronológiai életszerűséget közvetítik, amely a város történeti és fiktív leírásaiból is árad.
Ugyanakkor a sorozat egésze a potenciális olvasónak a város afféle pot-pourriját kínálja – posztmodern módon a különféle narratívák és a számos, egymást átfedő leírások keverékét.A fősodorba tartozó útikönyvek – tudatosan vagy öntudatlanul követve a műfaj történelmi és irodalmi előképeit – többnyire ragaszkodnak a tanulás és szórakozás ikermegközelítéséhez. Egyrészt szállítaniuk kell a világi zarándokok számára előírt előmenetelt korunk materiális kultúrájának „húsosfazeka” felé; másrészt igyekvően hódolniuk kell egy olyan civilizáció előtt, amely az átlagos utazó számára többnyire kiragadott, kontextusát vesztett „látnivalókban” testesül meg. A Török-féle „eredeti” útikönyv kivált ebben tud sokat: demisztifikálja és dekonstruálja a fősodorba tartozó útikönyvek hagyományában létrehozott ikonokat. Ha ezt a könyvet az Our Budapest-tel együtt használja valaki, fel fogja fedezni velük azt a Budapestet is, amelyet szeretne megismerni, nem csak azt, ami kötelező. Az igen művelt és tudásszomjjal teli utazóknak is kellemes a kötelező penzumok alóli időnkénti felszabadulás, ami nekem azt a jelenetet juttatja az eszembe, amikor Prágában együtt reggeliztem a néhai Sir Ernst Gombrichhal. Felületes kávéházi fecsegésünket egy helyi művészettörténész érkezése szakította meg, aki alighogy mellénk zuhant, rögvest hosszas ditirambust kezdett zengeni egy cseh festő, Kubista kiállításáról, amelyet szerinte Gombrichnak semmiképp sem szabad elmulasztania, a professzornak feltétlenül meg kell ismernie ezt a nagy cseh mestert... Miután az öreg bölcs néhány percig megadással hallgatta az ömlengést, fölemelte borús tekintetét félig elfogyasztott reggelijéből, és nagyon szelíden megjegyezte: „Igen, szeretném megismerni Kubistát. De nem túlságosan.”
Az Our Budapest sorozat köteteinek egyik legfőbb erénye belső hitelességük: a szerzőknek nincs más kötelességük, mint a város különféle aspektusáról informálni az olvasókat – nem kell eladniuk a turistalátványosságok szokásos étlapját. A hitelesség persze ambivalens fogalom, amely hatalmas tudományos irodalmat hívott életre. Dean MacCannell egy nagy hatású munkájában a turistalátványosságokat a „primitív népek vallási szimbolizmusához” hasonlítja. A városnézést modern, kvázi-vallásos rituálénak tartja, ez a meglátás pedig újra felidézi azt a szakrális elemet, amely az első fennmaradt európai útikönyvet, a görög Pauszaniasz Hadrianus császár korabeli (II. század) munkáját is jellemzi.11 MacCannell továbbá fölhívja a figyelmet arra is, hogy „a turizmus retorikája telis-tele van a hitelesség fontosságának manifesztációjával: ez egy tipikus helyi épület, ez az a hely, ahol a vezér elesett... ez az igazi töviskorona eredeti darabja”.12 Pauszaniasz pontosan így járta végig Görögországot, hogy megtalálja azokat a szentélyeket, amelyek rituáléja elevenen őrizte a görög identitást a római megszállás alatt. Lehetséges olyan Magyarország- és Budapest-túra, amely összeszövi a magyar lieux de mémoire-t a magyar identitás komplex fogalmának kereteivel.
Voltaképpen minden útikönyv ezt teszi – tudatosan vagy öntudatlanul. A Mátyás-templom, a Hősök tere, a Parlament, a Szent Jobb és a magyar korona emez identitás legkézenfekvőbb látványpontja, noha a Magyar Nemzeti Galéria, a Gül Baba türbéje, a kálvinista templom, a Mátyás-pince, a sokat siratott New York kávéház, a Szabadság-szobor és a Szoborpark is szólam vagy ellenpont lehet a főtémához képest. A magyar identitás nem monolitikus, de sokszálú, olykor ellentmondásos, alkalmanként kifejezetten skizofrén. És összes eleme föllelhető a Janus-arcú Budapesten, melynek önmagának is megvan a maga diszkrét identitása vagy „szelleme”, noha vita folyik akörül, miben is áll ez, és hol is leledzik. Az útikönyvek mindazonáltal vizuális megnyilvánulásait keresik folyamatosan.

Az „autentikus” élmény megalkotásaés eladása
Egy lengyel tudós számba vette a „turizmus vezérelt” kíváncsiság kielégítésének veszélyeités következményeit, ha és amennyiben annak tárgyait puszta spektákulummá fokozzák le: „A vizuális imázsnak számos értéke van, melyeket okosan hasznosítani, értékesíteni lehet; de az emlékezet és a vizuális érzékenység elkoptatásával, még ha az érzékek jóllaknak is a formával és a mozgással, homály borul a fogalom mélyebb jelentésére, amely több időt és szellemi erőfeszítést igényel. Fontosabbá válik a látás és a tapasztalás, mint a megértés. A kommunikáció mind könnyebbé válása és a tartalom és hely hitelességének kultusza, amely különösen a nyugati kultúrákra jellemző (és a szentek ereklyéinek kultuszából ered), megteremti a »kézzelfogható« élmény iránti szükségletet. Ez pedig a tömeges »kulturális« turizmus robbanásszerű növekedéséhez vezetett, amely felszínes, sietős és szellemi fölkészülés nélküli.”13
Az ilyen hajthatatlan és sarkos észrevételek, mint a lengyelországi köztéri emlékművek fő felelőséé, nem arra valók, hogy megkedveltessék az illetőt a túraszervezőkkel (még kevésbé a DVD-gyártókkal); de azt a széles körű érzést reprezentálják, hogy a modern turizmus – még ha a nemzeti gazdaságok segítségére siet is – az autentikus kultúrák halálát sietteti; nemcsak tárgyai kifosztásához vezet, de meghamisítja a vásárlói várakozást is. A tudás és megértés fölhalmozása helyett (így szól a vád) a turizmus manapság előre csomagolt „pótlék”-élményt kínál, amelyet piacképes ikonokból és kétes „örökség”-fogalomból fabrikált össze. És valóban: a turizmus meglehetősen homályos fogalma ma mindent átölel: a gondolkodó egyén ismeretgyarapításának felvilágosult kísérletétől a szexturizmus legmélyebb bugyraiig, beleértve a leggazdagabb országokból jövő turisták elkeserítően szegény országokban véghezvitt ökológiai pusztításait is.
Az útikönyvíró valahol a két véglet közt áll – legjobb esetben liberális szellem, aki új kulturális perspektívákra nyitja rá olvasói szemét; legrosszabb esetben igénytelen és szellemtelen fogaskereke egy iparnak, amelyet így jellemeznek: „a szórakozás és pénz nevében kifosztja a kultúrákat... megsemmisíti egyéniségüket... a kereskedelem kapzsi paródiája”.14 A modern útikönyvekben érzékelhető a feszültség a látnivalók normatív megközelítése – amit korábban a legfontosabb látványosságok elé tett „csillagokkal” jelöltek (egy John Murray- vagy Karl Baedeker-könyvben) – és a posztmodern, nem normatív, „ahogy esik, úgy puffan”-szerű megközelítés között. E második típus végletes példáját illusztrálja MacCannell megjegyzése, miszerint „...potenciálisan bármi vonzó. Mindössze egy emberre vár, aki veszi a fáradságot, és úgy mutatja meg egy másik embernek, mint valami fontos, megnézésre érdemes látnivalót”.15 Valójában persze az útikönyvírók (legalábbis azok, akik tájékozatlan tömegeknek dolgoznak) nem engedhetik meg maguknak, hogy szem elől tévesszék a „kodifikált” látnivalók sorát, nem térhetnek le a hallgatólagosan elfogadott látványosságok ökörcsapásáról, hiszen olvasóik elsősorban ezt várják tőlük. Többnyire kompromisszum születik; a Blue Guides például az utolsó évtizedben elhagyta a csillagrendszert, nyilván úgy érezték, hogy ez lekezelő bánásmód az olvasókkal. A másik oldalon viszont a tömegturizmus útikönyvei „ezt látni kell”-felsorolásokat, „a legfontosabb tíz látványosság”-felsorolásokat közölnek egy-egy városról, vagy más, hasonló formulával könnyítik meg olvasóik dolgát.

Vajon Budapest és az útikönyvei hogyan boldogulnak ebben a telhetetlen és mohó környezetben, és vajon a „hitelesség”, autenticitás miféle normáit kell számon kérni rajtuk? Ahhoz, hogy válaszoljunk erre a kérdésre, „helyből” el kell fogadnunk, hogy „a hely és hitelesség kultusza” nagyon széles sávban interpretálható,a száraz és tudományos megközelítéstől egészen a szubjektívig és szokatlanig. Például Török András, amikor The Budapest of the Imagination című könyvében a „hely szelleméről” ír, egy építészírót idéz, aki szerint „Budapest városának szelleme 1960-ra a történelmi budai Várnegyedbe vonult vissza”. Akkoriban igaza is volt, mondja Török, „de a város szelleme úgy viszonyul a turistákhoz, mint ördög a szenteltvízhez: menekül tőle... Tehát a hatvanas években... a Gozsdu udvarba [VII. kerület, Király utca] menekült, ahol száz évvel korábban tíz lakosból hét zsidó volt. De gyorsan nyilvánvaló lett, hogy a hongkongi üzletemberek terve – hogy kereskedelmi központot építsenek ezen a telken – ismét menekülésre késztetné a szellemet”. (Hozzá kell tenni, hogy az üzletemberek állítólagos szándéka szerint itt egy új promenád jött volna létre, hozzá egy új közösség az ő sajátos stílusjegyeivel, ekként a helynek új szelleme született volna.) Ennek az olvasatnak az alapján „Budapest szelleme” konzervatív,a túléléséhez a megismerés, nosztalgia, folyamatosság és nyugalom keverékére van szükség. Török úgy írja le, mint olyan valamit, melynek identitását az határozza meg, hogy mi elől kell menekülnie. „Marad-e még hely, ahová mehet?”, kérdi egy délibábot kergető ember keserűségével.16
A válasz: valószínűleg nem. A mi korunk már nem megfelelő terep annak a „helyszellemnek”, amelyet olyan késő romantikus írók ünnepeltek, mint Lawrence Durrell vagy Henry Miller, már csak azért sem, mert a „hiteles” hely azonnal hiteltelenné válik, mihelyt a legnagyobb példányszámú útikönyvek fölhívják rá a figyelmet. Éppen úgy, ahogy a tévéreklámok is gyakran jobbak és vonzóbbak, mint azok a termékek, amelyeket reklámoznak, a „helyettes” élmények, amelyeket szakszerűen csomagolnak és dobnak piacra, a vásárlót azzal kecsegtetik, hogy gyorsan hozzáférhetők és látványosan kielégítők. Ami Magyarországot illeti, a föltételezett „hitelesség” egyes elemeit – a cigányzenétől a pusztai betyárokig – az a veszély fenyegeti, hogy az amerikai rezervátumok lakóinak sorsára jutnak; a legrosszabb esetben ezek az emberek szerepjátszásra kényszerülnek, ami leginkább lealacsonyítja azt a kultúrát, amelyet pedig megőrizni és fönntartani akar. Míg az indiánok és a bennszülöttek visszavonulnak vagy erőszakkal visszakényszeríttetnek a kulturális gettókba, a közép-európai nemzeti kultúrák látványos, népi aspektusait sztereotípiák piacképes együtteseként kínálják a turistacsoportoknak. Már a szocializmus idején is ezt tették. A nagyvárosokban viszont egy ettől kissé eltérő folyamat zajlik.A vidék naiv „népi” világának helyét a „helyettes” kifinomultság veszi át: „a bennfentesek útikönyve” annyira elterjedt, hogy már mindannyian „bennfentesek” vagyunk, ha egyszer magunkba szívtuk ravasz útikönyvünk fura prózáját.
A hitelesség kérdését bonyolítja az útikönyvírók növekvő felelőssége, hogy elkerüljék az etnikai vagy vallási érzékenységek fölösleges vádját. Ebben a világias korban (legalábbis ha Nyugat-Európáról beszélünk) némiképp ironikus, ha a tömeges fogyasztásra szánt szövegek egyre nagyobb tisztelettel kezelik a különféle vallásos tárgyakat, nem azért, mert annyira tiszteletet érdemlők, hanem mert követőik annyira hisznek bennük – bizonyos esetekben megtorlással fenyegetőznek, ha a tisztelet nem látható eléggé. A helyzet Budapesten nyilvánvalóan nem ez, de érdekes látni, hogyan kezelik az útikönyvek mostanában a Szent Jobbot; különösen, ha arra gondolunk, hogy a középkorban a relikviák és a hozzájuk kötődő búcsúk a zarándokok számára készült útikönyvek legfőbb elemei voltak. Mint turistalátványosságok, a relikviák a legmaradandóbb elemek a IV. századtól napjainkig, még akkor is, ha a mai tudós cicerone az ő világi elméjével némi zavarodottságot érez.
A kortárs útikönyvszerzőnek némi nehézségbe ütközik eltalálni a megfelelő hangnemet az ünnepelt Szent Jobbal kapcsolatban. A legbiztonságosabb taktika, amely sem a hívőket, sem a patriótákat nem sérti, ha kommentár nélkül idézi a különféle állításokat; ilyenkor kézre állnak az olyan formulák, mint az „úgy hiszik” (Blue Guide), „úgy mondják” (Insight Guide) vagy „állítólag” (Prestel). Viszont a TimeOut útikönyv, föltehetően laza és fiatal olvasótáborára gondolva, tiszteletlenebb, mint a legtöbb társa: „Szent István mumifikált ökle egy Mátyás-templom alakú díszdobozban fekszik... Ha egy húszast dobunk a nyílásba, megvilágosodik ez a rémes relikvia.”17 Az Eyewitness Guide hasonló tónusban ír a Szent Jobbról: „a legbizarrabb ereklye egész Magyarországon”. Talán azért, hogy elkerüljék a relikvia eredetisége kommentálásának veszélyeit, az útikönyvszerzőket legkivált a megvilágító apparátus látszik érdekelni. Frank Strzyzewski elmondja olvasóinak, hogy dobjanak húsz forintot a dobozba, és ezért 118 másodperc fényárt kapnak. Török azt írja, hogy „dobjon egy húszast a nyílásba, és a relikvia fénybe borul. Ha nem rögtön, az őr megkocogtatja a dobozt, és íme, tényleg”. Az Insight Guide szinte az egyetlen, amely közvetlenül kétségbe vonja a Szent Jobb eredetiségét, szárazon megjegyezve, hogy ugyan „állítólag Szent István jobb keze, de valószínűleg a XIV. vagy még inkább a XV. századból származik”.
Az útikönyvek hallgatólagosan arra a pragmatikus álláspontra helyezkedtek, hogy a relikvia eredetisége nem kérdés; az számít, hogy sok ember hitt vagy még mindig hisz benne. Ez teszi turistalátványossággá; ez lehet szent azoknak, akik így akarják, a többieknek egyszerűen érdekesség. Tágabb értelemben, ahogy MacCannell és mások is rámutattak, minden „látnivaló” – az emlékművek, épületek, panorámák és ereklyék – részévé válik a turistarituálénak, és ebben az értelemben mind szakrális. Ez teszi őket emblematikussá egy adott kultúrában; az, hogy birtokolják azt, amit Walter Benjamin aurának nevezett, de ugyanez (mint a turizmus kritikusai állítják) elválasztja őket az adott kultúra „valódi természetétől”. Hitelességüket nem az határozza meg, amik, hanem az, ahogy használják őket. Alighanem ez fáj a már idézett Tomaszewski professzornak, hogy inkább a turisztikai „rátét” látszik az „aurán”, mint a lényeg.

Turizmus és a látnivalók kisajátítása
Mindazonáltal, noha Tomaszewski vagy Török panaszai nem új keletűek, és könnyű egyetérteni velük, valószínűleg éppoly óvatosnak kell lennünk a turizmusellenes klisékkel, mint magának a turizmusnak a kliséivel. Érdekes, hogy a turizmus kárhoztatása egyként jellemzi a reakciós írókat és azokat, akik magukat épp az ellenkező oldalhoz sorolják – például Roland Barthes-ot. A Guide Bleu-ről írott híres kritikájában azt állítja, hogy a sorozat „fölöslegesnek tart minden elemző leírást; a magyarázatot éppúgy elveti, mint a jelenség ismertetését; egyetlen olyan kérdésre sem ad választ, amely felötlik a modern utazóban, amikor egy valódi és időtálló tájon halad keresztül. A műemlékek egyedüli kiemelése megfosztja a vidéket és lakóit realitásuktól...”.18 Ez az ellenvetés ironikusan fejtetőre áll Thomas Pynchon V. című regényében, melyben egy „anarchista beütésű” pincér keserű gúnnyal figyeli egyik turistavendégét. Elképzeli, amint az azt az illúziót táplálja, hogy a város kínál neki bármit az útikönyvlistán kívül: a világítótornyot, amely már csak az emlékezetben létezik (Alexandriában vagyunk), a „látványos vagy arctalan” arabokat, emlékműveket, sírokat, modern szállodákat.19 Az anarchista pincér számára a „valóság”, amely elől Barthes panaszai szerint a Guide Bleu kitér, nem több, mint egy egzisztencialista fekete lyuk. Mindazonáltal Pynchon még tárgyai felől szemléli a turizmust, míg a reakciósok panaszai szinte mindig a felsőbbrendű „utazók” (azaz önmaguk) szempontjából indulnak ki, akik sznobisztikusan szembefordulnak a tömegturizmussal. Ahogy Hans Magnus Enzensberger szikáran megállapítja: „A luxus, amit gondolkodás nélkül kisajátítanak, bűnnek minősül, ha a tömeg is magáévá teszi.”20 
A „kisajátít” ige a turizmus középponti paradoxonához lendít bennünket, amelyet az útikönyvek is alkalmaznak a látnivalók válogatásában és leírásában. Számos tudós fölhívta a figyelmet arra a módra, ahogy a turizmus „kisajátítja” tárgyait, a kulturális imperializmus e tettére, de arra is, hogy egyszersmind virtuális világpárhuzamot alkot azzal a társadalommal, melynek kultúráját „kisajátítja”. Hogy ismét Enzensbergert idézzük: „ma a látnivalók iránti kereslet meghaladja a kínálatot”,21 aminek elkerülhetetlen eredménye, hogy új látnivalókat kell létrehozni; feltalálni vagy átalakítani olyan tárgyakat, melyeknek van ugyan valamilyen elsődleges funkciójuk, de használhatók turistalátványosságként is. A látnivalók megsokszorozásának e második módszere oly régi, akár a turizmus maga – az embernek eszébe jut például a párizsi hullaház: a XIX. században hátborzongató látványosságként szerepelt, még a viszonylag komoly John Murray kézikönyveiben is, melyek szerkesztői azért figyelmesen distanciálták magukat a morbid és vulgáris furcsaságtól, amely azonban kétségtelenül látogatásra késztette a legtöbb olvasót. („A fájdalmas helyszín – szipog Baedeker – sok nézőt vonz, főként az alacsonyabb osztályokból.”) A másik megoldás, az új turistalátványosságok „feltalálása” gyakran ellentmondásos „örökségkiállítást” eredményez, tipikusan a „témaparkokat”. A fizikai relikvia nem enged utat a „tapasztalásnak”, viszont gyakran elszakad attól a (feltételezett) történelmi realitástól, amelyet mímel. A budapesti Szoborpark merész kísérlet arra, hogy miként lehet ezzel a problémával integritásunkat megőrizve szembesülni – ideológiai „témapark”, de azért mégsem a „kommunizmus Disneylandje”, annak ellenére, hogy a büfében giccses-vicces dolgokat– például Molotov-koktélt – árulnak, amireaz útikönyvek elkerülhetetlenül fölhívják a figyelmet.
Ezzel ellentétben a budavári viaszfigura-kiállítás, a történelmi panoptikum (Budavári Labirintus) azt a gyakorlatot űzi, mely a szenzációnak megátalkodottan elsőbbséget biztosíta tudással szemben. Ez persze a kortárs útikönyvíróknál is így van – nagyon kevés olyan tárgyilagos szerző akad köztük, mint Frank Strzyzewski, aki a Reise Know-How-sorozatban annyival intézi el az egészet: „az egész nem más, mint turistacsalogatás”.22 Ebből kitűnik: elvárja olvasóitól, hogy megértsék, ő nem ilyen turistáknak írja a könyvét. A népszerű útikönyvek közül Frommeré még keményebb („érdektelen, giccses kiállítás Magyarország korai történelmének »legendáiról«”).23 Jellemző, hogy Török András hosszas magyarázatokkal szolgál, amelyek sokkal érdekesebbek, mint a lehangoló labirintus, és elvezetnek abba a „valóságba”, melynek hiányáról Barthes panaszkodik. Elmeséli, hogy a viaszmúzeum magánkezdeményezésből született, melynek óriási bankkölcsönre volt szüksége, ezért magasabb a belépődíj, mint az állami múzeumokban; hogy a látogatók eltévedhetnek a barlangokban (ezért a kötelező vezetett túrák); és hogy a páratartalom 90%, ezért a figurák ruhája képlékennyé válik. És azt is, hogy egy postás rendszeresen lejött a barlangokba, hogy kézbesítse a leveleket azoknak, akik idemenekültek a II. világháború idején.24 Miután ő ezt közzétette, a labirintus kiszélesítette programját: a panoptikum kiadványai inter alia „Európa legismertebb autentikus barlangfestményeit” ígérték a közönségnek, valamint „éjszakai útkereső túrát azoknak, akik nem félnek önmaguktól”, továbbá egy „civilizációnk sorsa” című kiállítást, mely negyvenmillió éves fosszíliákra épül. Ezek a kihagyható szenzációk mind aláhúzzák Török száraz kommentárját a labirintus központi kiállításáról, amely a magyar történelemről szól, s amelyről ezt írja: „semmi nincs benne az újabb és kevésbé dicsőséges időkről”.

Az ideológia és az útikönyv
Az egyik leginkább gondolatébresztő, viszonylag újonnan létrehozott látványosság a már említett nagytétényi Szoborpark. A posztkommunista országokban egyedülálló módon a városatyák úgy döntöttek, hogy kiállítják Budapest már nemkívánatos szocialista realista emlékműveit, mintegy annak szimbólumakéntis, hogy mekkora a demokrácia teherbírása a kényelmetlen múlt elviselésében, ellentétben a totalitárius rezsim kiirtási-eltüntetési szándékával. Ahogy az építész (Eleöd Ákos) mondta: „Ez a park a diktatúráról szól, és amint lehetségessé válik annak a diktatúrának a kifejezése, ábrázolása, bemutatása, abban a pillanatban a park már a demokráciáról is elmond valamit!”25
Ebben a megjegyzésben van valami finomság, amelynek közvetítésével az útikönyv, úgy tűnik, nehezen birkózik meg. Annak ellenére, hogy a Szoborpark az egyik legérdekesebb (és legkényesebb) példája annak, hogy egy győztes ideológia hogyan jelenít meg egy legyőzött ideológiát, számos útikönyv (Baedeker, 2000-es kiadás, Reise Know-How, 1998-as kiadás és mások) meg sem említi. A politikára érzékenyebb könyvek, különösen amelyek fiatalabb olvasóknak íródnak, fölismerni látszanak, hogy jelentőséggel bír, de hogy mi is az, abban már zavarosak („valóban döbbenetes élmény”, írja a Lonely Planet; „egyike Európa egyedülálló múzeumainak”, jelenti ki a TimeOut). A nemrég megjelent Budapest Bradt City Guide (2004), a kis útikönyvsorozatok közül az egyik legügyesebb, egy egész oldalt szentel a parknak, de úgy tűnik, némiképp félreérti a kiállítás genezisét: „Amikor a kommunizmus összeomlott, ez nem emlékműnek készült; ellenkezőleg: ez volt a szocializmus jelképeinek lerakóhelye; jelentéktelen terület, 15 kilométerre a város központjától, mintegy szimbolizálva, hogy az ország lezárja ezt a korszakot.” A „lerakóhely” kifejezés behatol a TimeOut leírásába is, míg egyéb kiadványok a „sírhely” asszociációival játszanak.
Bob Dent kitűnő Blue Guide-jára marad a park eredetének és tartalmának részletes és megfontolt leírása. Még fontosabb, hogy szenvedélymentesen hívja föl a figyelmet azokra az ellentmondásokra, hogy az egyik emlékműa Franco ellen harcoló Nemzetközi Brigádok magyar tagjaira, egy másik pedig azokra az önkéntesekre emlékeztet, akik a visszavonuló németek ellen harcoltak 1944–45-ben. Ez utóbbi fölingerli a Budapest Week Insiders Hungary szerzőjét, aki ennek az emlékműnek a parkban való szerepeltetését „nemcsak olcsónak, de egyenesen sértőnek” tartja. A megjegyzés neuralgikus pontot érint; valamint érzékelteti annak a nehézségét, hogy a szöveg a tudatlannal is megértesse azt a komplex harcot, amely a hivatalos ikonológiában kifejeződvén a nemzet lelkéért folyik. A látogatónak a Boros Géza által írt és a Városháza kiadásában 2002-ben megjelentetett füzetéhez kell fordulnia, ha jobban meg akarja érteni, miért kerültek ide ezek az emlékművek – akár egyetért a döntéssel, akár nem. Közelebb visz a lényeghez Dent eszes megjegyzése, miszerint a park negyven szobrának többsége „a hatvanas, hetvenes, sőt a nyolcvanas években, a Kádár-kor liberális szakaszában készült”. (Például a spanyol polgárháborúban harcoló magyarok emlékművét 1970-ben állították föl.)
Eltekintve az olyan nyilvánvaló történelmi ferdítésektől, mint Steinmetz és Osztapenko kapitány legendás mártírhalála (amelynek valódi körülményei a rendszer ideológusainak minden erőfeszítése ellenére bizonyos ismertségre tettek szert), a kommunista rezsim az antináci és antifasiszta harc igazi mártírjaitis mindenáron monopolizálni kívánta. A történelem kommunista kisajátítására adott tudatos viszonválasz rejlik a Szoborpark néhány ellentmondásos válasza mögött. Ezt nemigen lehet megérteni az útikönyvekből, amelyek pusztán „lerakóhelyről” és „sírokról” beszélnek, és szemmel láthatóan nem ragadják meg a mártíromság kommunista instrumentalizációjának mértékét. A látogató legjobban Boros útikönyvéből érti meg, mi történt, melyben elolvashatja, hogy Makrisz Agamemnonnak a Nemzetközi Brigádokban harcoló magyarokról készült emlékművét 1993-ban távolították el a városból, és tették a helyére a szovjet munkatáborok magyar áldozatainak emlékművét. Fölbecsülhetetlen érték, hogy Boros összefoglalja néhány szobornak a parkban való elhelyezéséről folytatott eszmecseréket, valamint rávilágít az egész projekt mögött húzódó gondolkodásmódra, különös tekintettel az építész elképzelésére a (még be nem fejezett) egészről.
A vértanúság kizsákmányolása a tömegmanipuláció politikai és ideológiai eszköze, melynek számos kontextusa van, Krisztus keresztre feszítésétől a mai iraki és palesztin öngyilkos merénylőkig. A hatalom, amely emlékművet állít a „hősöknek” és a „mártíroknak”, természetesen elvárja, hogy ezeket a műveket „névértéken” fogadják; az útikönyvek pedig hagyományosan hajlanak az engedelmességre (például tartózkodnak az ironikus kommentároktól, amikor tisztelettudóan fölsorolják a Közép-Európában föllelhető szovjet „felszabadítási emlékműveket”). A vitatott emlékművek emelése és ledöntése visszatérő jelenség Budapest viharos történelmében, és van köztük néhány ünnepelt (és hírhedt) példa. Itt van például Hentzi tábornok neogótikus emlékműve, amelyet Ferenc József állíttatott föl az abszolutizmus korában Budán, a Szent György téren. (Hentzi 1848-ban az osztrák helyőrség parancsnoka volt, aki Buda ostrománál esett el, így a Habsburg uralom mártírja lett.) Az emlékmű a Habsburg legitimációt volt hivatva hangsúlyozni – így a lehető legnagyobb erkölcsi támadást jelentette azoknak a magyaroknak a szemében, akik az 1848-as forradalmat törvényesnek tudták. Az 1899-es lebontása hosszú ideológiai harc eredménye volt, szimbolikus jelentőséggel bírt; kísérletet tett arra, hogy egy köztéren a megszállt Magyarország imázsát az egyenrangú partner-Magyarországgal helyettesítsék. (Csak mellékesen: egyetlen újabb útikönyvben – még Törökében sem – említik Hentzit.)
Jobban idevágó példa Görgey tábornok lovas szobra; Görgeyé, aki máig fontos törésvonal megtestesítője a magyar társadalomban és történettudományban. Ifjabb Vastagh György lovas szobrát 1935-ben, a Horthy-korszakban állították föl. Buda ostroma idején, 1945-ben bombatalálat érte, majd a kommunisták beolvasztották – a bronzot alighanem Sztálin szobrához használták föl 1951-ben. A hivatalos sztálinista kutatás a Kossuth-vonalat erősítette Görgeyvel kapcsolatban, aki ilyenformán ismét persona non grata lett, és kiretusálták a nemzeti panteonból. A kommunizmus bukása után Vastagh szobrának másolatát állították föl (1998-ban) a Korona kávéházzal szembeni bástyán, a Várhegyen. Alighanem a magyar történelem és társadalom rendkívül izgalmas kérdéseivel lehetne foglalkozni egy erről a szoborról, illetve tárgyának rendkívüli sorsáról folytatott diskurzus során, viszont az útikönyveket hiába forgatjuk az emlékművet vagy a személyt keresve. Az útikönyvkínálat ilyen hiányai – mi az, ami nem elégséges a látnivalók kánonába való bekerüléshez – fakadhatnak nemtörődömségből, a korszellemből vagy nyilvánvaló propagandisztikus okból (ebben az esetben valószínűleg nemtörődömségből). Csak a Prohászka László által írott Lovasszobrok című kötet (az Our Budapest sorozat 1997-es darabja) ad teljes körű beszámolót a Görgey-emlékműről, érdekes esztétikai kommentárral – de ez a sorozat Magyarországon kívül nem kapható.

Suppressio veri
A kortárs útikönyvírók természetesen gyakran találják szembe magukat nehéz etikai döntésekkel, amikor elnyomó országokról írnak – ez a probléma áll Roland Barthes támadásának középpontjában, amikor azt a nyájasságot kárhoztatja, amellyel a Guide Bleu egyszerűen említés nélkül hagyta Franco tábornok Spanyolországának politikai realitásait. A Budapestről és Magyarországról a kommunizmus idején kiadott útikönyvek gyakran elég jók, ami az előírásosságot illeti, de nem meglepő módon minden „érzékenynek” tartott aspektust messziről kerülnek. Mindazonáltal határozottan sokkal jobbak, mint az Intourist-féle kiadványok, amelyeket Why Come to Slaka? (Miért utazzunk Slakába?) (1986) című burleszkjében Malcolm Bradbury oly fantasztikusan szatirizált. A turistabrosúrák roncsolt angol nyelvét szellemesen parodizálva, a Slaka Népköztársaságról szóló útikönyv az ilyen típusú munkák karikatúrája, még az igazságot véletlenül leleplező nyelvbotlások is benne vannak. Például a Slaka „eredményeiről és politikai rendszeréről” szóló fejezetben, melyet nagyvonalúan maga a kulturális miniszter írt, ünnepli a „szülőföld nemzeti gyülekezetét”, amelyben „minden csoport képviselve van: az állambiztonsági bizottság, a miniszterek tanácsa, katonai vezetőink és még választott képviselők is. Ők adnak tanácsot a Legfelsőbb Tanácsnak (Politbüró), amely a megvalósításról határoz”. Az oldalt, amelyen ez a hasznos szöveg szerepel, jellegzetes, kopott, fekete-fehér fotó illusztrálja, melyen egy magyar „csikós” hajtja vadlovait egy villanyoszlop felé. A képaláírás szerint: „Slakai pásztor hajtja nyáját a jövőbe.”
Ez a szöveg alaposan eltúlzott paródiája a Kádár-rezsim alatt a külföldiek számára írott útikönyveknek, a diktatúra árnya rávetül azért a történelmi fejezetekre, például a Corvina 1967-ben kiadott, Budapestről szóló német útikönyvében. Utolsó három bekezdése az 1947-től a kiadásig terjedő időszakot úgy mutatja be, mint az ötéves tervek, a prosperitás és haladás diadalát, ami persze annak köszönhető, hogy „a nép” uralkodik az élet minden területén. 1956-ról ezt írja: „A főváros vezető szerepe az ország életében szolgál magyarázattal arra, hogy 1956 őszén az ellenforradalom a néphatalom elleni legélesebb támadását éppen Budapesten kezdte el.” Ez kitűnő példa a kormányzati mellébeszélésre, amelyet olyan oximoronok jellemeznek, mint a „szocialista legalitás”, de sokkal inkább tettetett bagatellizálásról tanúskodik, semmint egyértelmű hazugságról, amely akkoriban erős divat volt a Szovjetunióban vagy a maoista Kínában. A város turistatérképeit – leszámítva az alkalmi tiszteletteljes kalapemelést, mint amilyen a „Georgi Dimitrov, a bolgár és európai munkásmozgalom hőse”, vagy Tolbuhin marsall – inkább a látnivalók száraz felsorolása és határozott prózaiság jellemezte, mint a nyomuló propaganda. Mindazonáltal még a Corvina-útikönyv viszonylag visszafogott dicsekvésébenis („A ragyogó kirakatok már nemcsak a központi városrészeket élénkítik, hanem a külső kerületeket is”) Bradbury paródiájának tompa visszhangját halljuk: „A fejlett vízitorma-ipar a mezőgazdasági szervezés csodája. Nukleáris technológiánk a készleteire büszke, és RMBK Kijev-típusú reaktorunk, az ő fantasztikus kisugárzásával az egész nép felvillanyozására alkalmas.”
A legnagyobb útikönyvkiadók nagy ívben elkerülték a kommunista országokat 1989 előtt, nem is annyira etikai alapon, inkább azért, mert felismerték, hogy nem sok nyugati akart odamenni. Ez persze átengedte a terepet a szelíd helyi kiadóknak, amelyek olykor idegen nyelven is adtak ki könyvet. Eugene Fodoré (aki maga is magyar származású) az érdem, akinek Fodors Hungary (1987 – egy korábbi Fodors Eastern Europe-ból rövidítve) című kiadványában remek és őszinte A kortársi Kelet-Európá-t áttekintő fejezet van Schöpflin György tollából. A nyolcvanas évek közepének Magyarországáról szóló bekezdés nemcsak a korrektség példája, de szárazon cáfolja is „a legboldogabb barakk a szovjet táborban” kliséjét: „A magyarok... hiszik, hogy jobbak, mint szomszédaik – a rezsim hallgatólagosan erősíti is ezt a hitet, mint az elégedettség népszerűsítését –, de ugyanakkor keményen kell dolgozniuk a kiváltságért. A magyarok többségének két állása van: csak így tudnak megélni.”
Az „igazat” elmondani a mai Magyarországról (2005) – vagy bármely más szabad országról – bizonyos értelemben összetettebb és nehezebb feladat, mint olyan országról írni, amelyről tudjuk, hogy a hivatalos információk legtöbbje a félrevezetést szolgálja. A leghétköznapibb példát idézve: számos útikönyv megküzdött azért, hogy például a bűnözési rátát megfelelő perspektívába helyezze az aggodalmas csoportos turisták számára, akiknek tudatlansága az európai földrajz tekintetében, valamint „műveltségük” viszonylagossága is legendás. Nem vitás, hogy a bűnözés erősen emelkedett Budapesten 1989 után, hiszen a rendőrség fölkészületlenül és rosszul fölszerelten fogadta az új szabadság bűncselekményeit. Közvetve ezt tapasztalhatja a turista, amikor egy, a helyi maffia ellenőrzése alatt álló étterembe látogat, vagy az utcai zsebtolvajok áldozata lesz. A Rough Guide-nak mégis biztosan igaza van, amikor azt mondja, hogy bár a város „nem olyan biztonságos éjjel, de még mindig sokkal kevésbé veszélyes, mint bármely nyugati főváros”. A TimeOut, noha bőséges tájékoztatást ad arról, hogy mi és hol biztonságos, ugyanilyen egyértelműen összegzi véleményét: „Budapest az egyik legbiztonságosabb város.”
Ezt muszáj hangsúlyozni, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a Fieldings The Worlds Most Dangerous Places című kiadványban, amely az utazási brosúrák verbális iszapjának amerikai ellenpontja, a kiadó szülőföldjének (Oroszország és Zaire mellett) leginkább ijesztő „bűnözési pontjait” sorolja föl. Az első kiadásban ott volt az útikönyvtervezők által annyira kedvelt kis kockában a New York-i rendőrség statisztikája. Egyetlen év alatt (mondják) 928 alkalommal sütötték el fegyverüket a gyanús bűnözőkre – ebből, sajna, 755-ször nem találták el a célpontot. 155-ször kutyára lőttek, ebben valamivel jobb eredményt értek el, csak 44-szer hibázták el; az öngyilkosságok tekintetében még jobb az arány.26 És még az amerikaiak félnek Budapest belvárosától...?
A szókimondás kitörésének egy másik területe a török fürdők; ezek ugyanis homoszexuális ismerkedőhelyek, és korábban az útikönyvírók körében ez is teljes tabu volt. Egészen mostanáig egyetlen szó sem esett erről, mégaz egyetlen túlélő angol nyelvű lapban, a Budapest Sunban sem. Újra és újra felbukkanó cikkei a fürdők architektúrájáról – rendszerint egy komoly művészettörténész hölgy tollából – állandó mulatság forrásai voltak a melegek körében. Végül egy olvasó levélben javasolta, hogy csatoljanak egészségügyi figyelmeztetést ezekhez az esztétikai fejtegetésekhez, annak fényében, hogy a két leghíresebb fürdő törzsközönsége egyértelműen „inkább egymás architektúráját veszi szemügyre, mint az épületét...” Ma több útikönyv is utal a Király fürdő melegkarakterére, de ártalmatlannak minősíti azt („valójában nem sok minden történik, kivéve némi intenzív szemügyrevételt” – Lonely Planet, „ártalmatlan páváskodás a férfinapokon” – Bradt).
Miközben a város ilyesfajta aspektusait tekintve nagyobb az őszinteség a rendszerváltás óta, vitatható újdonság, hogy több, Budapestre látogató turistáknak írott útikönyvben éppoly kritikátlan ujjongás övezi a kapitalista átalakulás örömeit, mint annak idején a kommunizmusét. Az általában kitűnő Visible Cities Budapest (harmadik kiadás, 2004) szerzői például nem tartják feladatuknak, hogy tájékoztassanak az átmenet társadalmi és gazdasági veszteseiről, noha mindkét réteg főként Budapesten él. A szöveg történelmi része kemény felütésű – „A jövőbe” – bekezdéssel végződik, amely gyakorlatilag zökkenőmentes átmenetről tudósít a Kádár-korból a piacgazdaságba. Ez a kép a győztesek szemszögéből igaz ugyan, de kereknek nemigen nevezhetjük. A tisztesség kedvéért hozzá kell tennünk, hogy föltehetően igaz, hogy az átlagos turista, akinek az ő nagyon olvasmányos könyvük szól, menekülni akar a valóság elől, nem pedig konfrontálódni vele, tehát olyan útikönyv, amelyben azt olvashatják, hogy az a pincér, aki a nyaralás alatt kiszolgálja őket, a kizsákmányoló tulajdonosok rabszolgája, aligha fogyna el nagy példányszámban. Mindazonáltal (ahogy ez várható is) a radikálisabb útikönyvek, mint a TimeOut, rámutatnak arra, hogy „sokak életszínvonala – különösen a nyugdíjasoké – alacsonyabb, mint a Kádár-korban volt”, és hogy a rendszerváltás után várt rohamos fejlődésről „kiderült, hogy az MDF irányításával nagy csőd az egész” (1996-os kiadás).
Török egy mesével indítja ezt a témát („A tehén és a társadalmi szafari”): a nagy sötét Tehén legelészik a gyönyörű mezőn (Magyarország). A Tehén hirtelen lefeküdt a mezőn a sötét ötvenes években, és úgy látszott, sosem kel föl többé. De fölkelt, és „amikor a Tehén odébb ment, azt reméltük, a fű újra nő egyetlen éjszaka alatt. Hát nem. Új tehenek jöttek a saját karámjainkból. Néhány közülük megesküdött, hogy idegen teheneket látott jönni Nyugat felől. Néhány helyen mostanra szépen magához tért a gyep. Másutt rosszabb állapotban van, mint eddig bármikor” (1998-as kiadás). Ez a látszólag naiv kis történet markáns politikai élt takar: az új Tehenek mögé mindenki a saját új gonosztevőit képzelheti.

Etnikai általánosításokés politikai ferdítések
A felvilágosodás protoszociológiája és etnográfiája beszivárgott a XIX. századi útikönyvek általánosításaiba és a nemzeti sajátosságokat, valamint a „velencei”, „párizsi” emberek jellemzőit megragadó kliséibe. Szerb Antal Kalauz-ának elején humorosan csavarja ki ezt a tendenciát, amikor azt mondja a Marsról érkezett embernek: „Uram, igen tisztelt Idegen, mindenekelőtt arra kell nyomatékosan kérnem, ne hallgasson az újságírókra és a jeles megfigyelő tehetségekre, akik azt fogják Önnek mondani, hogy a pesti ember ilyen meg olyan. A pesti ember, akiről ők beszélnek, éppolyan, mint minden más kereskedő, ha nincsen pénze. Mit érdekel az egy Marslakót? Általában az emberek, hát fontosak az emberek a városban? Párizsban csak az emberek utálatosak és érdektelenek. Én a várossal akarom Önt megismertetni, azt hiszem, a házak az igazán lényegesek.” 
Szerb játékos, kifordított „sovinizmusa” ráirányítja a figyelmet a turizmus gyakorlatának egyik visszatérő ellentmondására, melyet az a vicces mondás fejez ki, miszerint „Párizs remek hely lenne a párizsiak nélkül”. Maga Karl Baedeker egyszer szinte ugyanezt mondta: „Nem hiszem, hogy [egy Franciaországról szóló kézikönyv] lelkes piacra találna Németországban”, és írta John Murray III.-nak 1844-ben.27 „Honfitársaim keveset utaznak Franciaországban, talán Párizs kivételével. Ami engem illet, semmi kedvem egy ilyen vállalkozáshoz. Nem szeretem Franciaországot. Párizsban ugyan még nem voltam, és egyelőre nem is hajlok rá.”28 A két ország közti politikai feszültségre való utalás mellett ezt a hozzáállást bízvást láthatjuk a „kultúra” bosszújának a „civilizáció” felett. És igaz, hogy mind a Svájcról (1844), mind a Németországról és az Osztrák Birodalomról (1842) szóló kézikönyv előbb jelent meg, mint hogy Baedeker nyugati szomszédjának is megadta volna, ami neki jár. Bécs ilyenformán tizenhárom évvel korábban jelent meg a sorozatban, mint Párizs (1855). (Viszont a Magyarországról szóló Baedeker csak a főváros egyesítésének évében [1873] jelent meg, nyilván azért, mert a Magyarországra irányuló turizmus nem volt számottevő, és nem etnikai vagy kulturális előítélet okán.)
Amint Magyarország egyértelműen rákerült a turisztikai térképre, rögvest jöttek a pszeudo-néprajzi általánosítások. A barackpálinka-ivó, paprikakedvelő, erősen patrióta magyar férfi romantikus imázsa, amint rejtélyes magyar szépségekkel vagy tüzes Piroskákkal cicázik. A XIX. század találmánya a „puszta, paprika és cigányzene” turistaikonológiája (mely még mindig létező fejezet a Baedekers Hungary-ban, a 2000-es kiadásban), míg a metropolis kifejlesztette a saját operettes mitológiáját: fantasztikus kávéházi kultúra és egy prousti nagyváros-nosztalgia, melynek forrása elsődlegesen Krúdy Gyula ínyenc-világfias hőstettei. Ugyanakkor sok minden épült bele a magyarok „elidegeníthetetlen” melankóliájából, amely a több évszázados elnyomatásból fakad. E két elem ötvözéséből született a „sírva vigadni”, ahogy a magyarok szeretik jellemezni magukat. Trianon után erre az imázsra erősített rá a „hárommillió koldus országa”, valamint a régi nagyság és elveszített területek feletti komor, össznépi gyász.
Mindazonáltal néhány útikönyv megmaradt a „belle époque”-nál: erre példa a Was nicht im „Baedeker steht: Ungarn und Budapest (Ami nincs a Bédekkerben: Magyarország és Budapest), Herczeg Géza könyve, ez a pletykákkal teli városi idegenvezetés, amely 1928-ban jelent meg, és középpontjában a szórakozás áll. Csak a könyv két utolsó oldalán – ahol az a néhány magyar szó áll, amelyek megtanulásával a turistának boldogulnia kellene – bukkan elő, operás kitörésben, a szlogen magyarázata: „Nem, nem, soha!” „S ha megvizsgáljuk, mit jelentenek e szavak, akkor kiderül, hogy az egész nemzet egyöntetű és lángoló tiltakozását az ezeréves ország erőszakos megcsonkítása ellen.” A csipetnyi öniróniát, amellyel ezt fogadni kell, erősíti az a javaslat, mely szerint a másik kifejezés, amit ismerni muszáj, a „Szeretlek!”. Úgy tűnik, még mindig inkább az operett világában járunk, mint az operáéban. Talán van némi jelentősége annak, hogy ez az útikönyv éppen a Wall Street-i összeomlás előtti évben jelent meg, mely után a belle époque-ra való hajlam meglehetősen inadekvátnak tűnt, Magyarországon éppúgy, mint másutt.
Meglepő, hogy a mai útikönyvek még mindig eléggé idejétmúlt imázst terjesztenek Magyarországról, noha ez természetesen hozzájárul az eladhatósághoz. A Budapest. The Bradt City Guide (2004) Emberek című fejezetét egy H. Ellen Browningtól (1897) származó szórakoztató idézettel kezdi: „Amikor egy magyar mulat, ledobja magát egy padra, karját kinyújtja az asztalon, üvegek és poharak közé, fejét ráhajtja, és hangosan zokog... De csak akkor teszi ezt, ha jól érzi magát, és igazán mulat.” A szöveg ebben a tónusban fogalmaz, hozzátéve, hogy a magyarok fogékonyak a borúra, de vakok a derűre. Ezután a különbségeket tárgyalja a „tüzesen patrióta” magyarok – akik közül néhányan „nyugat felé fordulva nézik az európaiakat” – és a többi közt, akik „lelkes nacionalisták, és Nagy-Magyarországban hisznek”. Végül, miután néhányat elősorol, a szerző megjegyzi, hogy „a magyar jellem kerüli a szimpla sztereotípiákat”.
Bradt élénk és mozgalmas szövege érdekes különbségre mutat a mai Budapest-útikönyvek és a második világháború előtt írottak között: nevezetesen, hogy a maiak szinte kivétel nélkül liberális vagy balliberális szemszögből íródnak. Még a magyarországi Blue Guide-ról is (amely ugyanannak a szerzőnek a műve, mint a budapesti) azt írta egy kritikusa, hogy alighanem az első, amely a politikai középtől balra lévő nézőpontból íródott, noha ez valójában mindössze annyit jelent, hogy a szöveg nem oly nyilvánvalóan és tanárosan konzervatív, mint a sorozat többi darabjáé. Ez a tendencia kétségkívül a fiatal(abb) hátizsákosok (akiknek a Lonely Planet szól, amely a köztudatban úgy él, hogy alaposan leszólja a hanyatló turistaközpontokat) rugalmas, laza szemléletmódjában és a TimeOut sorozat „anyalapjának”, a divatos londoniak bibliájának fiatalos radikalizmusában gyökerezik. Gyakran úgy tűnik, hogy az útikönyvszerzők balliberális irányultsága teljességgel öntudatlan, és talán az informátoroktól származik, akikkel ott találkoztak, ahol a legjobban érezték magukat az utazás során (természetesen ugyanez mondható el a régebbi, konzervatív útikönyvírókról).
Bradt útikönyve például fájdalommal rögzíti a Fidesz jobbratolódását; a párt számos összeszólalkozását látva Demszky főpolgármesterrel, megjegyzi, hogy a Fidesz Budapestet „a kozmopolitizmus és liberalizmus veszélyes, nem magyar erőinek megtestesítőjeként” látja és láttatja. És ha ez netán nem lenne elég világos, néhány oldallal később megmagyarázza, hogy „a liberális kozmopolitizmus... rendszerint »zsidóságot« jelent”. Megjegyzi azt is, hogy a Fidesz „nem volt hajlandó elfogadni” a 2002-es választások végeredményét. Igaz ugyan, hogy ezek a megjegyzések (vagy egy részük) sértik a Fidesz-hívők szemét, ahhoz mégis eléggé széles körben találnak egyetértésre, hogy érdemes legyen megemlíteni őket. Az útikönyv szerzői viszont – miközben bátran dekonstruálják a jelenlegi ellenzéket – hirtelen nagyon diszkrétté válnak, amikor a Fidesz halálos ellenségeiről kerül szó. Medgyessy Péterről lakonikusan annyit mondanak, hogy „bankár és korábban pénzügyminiszter volt”, anélkül, hogy hozzátennék, hogy a kommunista rezsim idején volt pénzügyminiszter, valamint hogy saját maga által is bevallottan külföldi országokról szolgáltatott információkat, azaz hírszerző volt. Lehetséges, hogy a szerzők úgy gondolták, ahogyan dr. Waldheim, amikor kihagyta emlékirataiból náci múltját, hogy olvasóikat „nem érdekelné” az ilyesmi?
A politikai általánosítások egyeseknek kedvére valók, másokat elidegenítenek, ki-ki egyéni meggyőződése szerint. Vitatható, hogy egy markáns véleményt tartalmazó útikönyv érdekesebb, mint egy objektív, noha a legobjektívebb fajtáról is gyakran derül ki, hogy meglehetősen hasonlít arra az angolra, aki hangosan állítja magáról, hogy apolitikus, de valahogy mindig éppen a konzervatívokra szavaz. De ha a politika gondoskodik magáról, a nemzeti karakterről szóló általánosítások a jövő zálogai, legalábbis ha a szokásos banalitásokon túlmerészkednek. Még a legalaposabb és legjobban megírt útikönyveket is elragadhatják az események, amelyek láttán a szerző azt kívánja, bárcsak másképp fogalmazta volna meg véleményét. J. A. Cuddon remek Companion Guide to Jugoslavia (javított kiadás, 1974, amerikai kiadás, 1984) című könyve romantikus képet fest a délszlávokról, akik, mondja a szerző, „intelligensek, szenvedélyesek, individualisták, kérlelhetetlenül ragaszkodnak elveikhez, robbanékonyak, tudnak nagyon vidámak és nagyon szomorúak lenni, és megfontoltak is. Néha valósággal komorak. Néha csavaros eszűek és kifürkészhetetlenek, máskor könyörtelenül vérszomjasak. Morálisan és szexuálisan egészségesek, és rendszerint csodásan laza modoruk van”.29
Még az összes helyreigazító megjegyzéssel együtt is ez a leírás aligha fér össze olyan jelenségekkel, mint az etnikai tisztogatás és az ezt kísérő atrocitások. És ami azt a kijelentést illeti, hogy a délszlávok morálisan és szexuálisan egészségesek – az ember eltűnődik, vajon milyen helyszíni kutatásból szűrhette le ezt a szerző. Ezek az excesszusok a romantikus konzervatívok válaszai a balliberálisok „politikai korrektségére” – mindkettő lekezeli azt az oldalt, amelyről azt hiszi, támogatja. A Companion Guides akkori főszerkesztője ragaszkodott hozzá, hogy szerzői teljességgel tartsák távol magukat a (halványan meghatározott) „politikától”, az ilyen parancs pedig leginkább azt erősíti, amiről Roland Barthes panaszkodotta Guide Bleu kapcsán. Ha valaki ehhez tartva magát írna egy útikönyvet Budapestről, meg sem említhetné például az erősen ellentmondásos Terror Házát. Nem meglepő, hogy Bradt Budapest-je alapos tájékoztatást ad róla, ezúttal inkább a kommunista terrort hangsúlyozva, mint horthysta és nyilaskeresztes elődeiét. Tartózkodik viszont a politikai viták kommentálásától, amelyek a múzeum körül kavarognak, pusztán megjegyzi, hogy a kiállítás „inkább az atmoszféráról, mint a tárgyakról szól”. Hogy legalább egy csipetnyit érzékelhessen az ellentmondásokból, az olvasónak ismét Törökhöz kell fordulnia, aki kiemeli a tényt, hogy néhányan azok közül a baloldali aktivisták közül, akiket a kommunisták itt kínoztak, már szenvedtek ugyanezekben a cellákban, amikor uraik „a két háború közti rezsim szélsőjobboldali titkosrendőrei voltak”. „Vannak olyanok – jegyzi meg keserűen –, akik a sztálinizmus múzeumává szeretnék átalakítani.”

Epilógus: a jövőbe nézve
A könyvkiadás tekintélyes része az információk frissítéséből és „újracsomagolásából” áll: új bort töltenek a régi üvegbe – és ez inkább igaz az útikönyvekre, mint a legtöbb más műfajra. Nagy találékonysággal igyekeznek azon, hogy új, remélhetőleg kelendőbb formulákkal mutassák be, amit már százszor bemutattak, csak ezúttal hatékonyabban és látványosabban. Az Eyewitness-sorozat (angol és a legfőbb európai nyelveken is) mozdította előre legnyilvánvalóbban a műfajt azzal, hogy az információkat erősen szemiotikai, jelekre támaszkodó formában közli, valamint bonyolult axonometrikus alaprajzokat tartalmaz a legfőbb épületekről. A szerzőknek voltaképpen már semmi terjedelem nem áll a rendelkezésükre – leginkább „hangalámondásokat” írnak az illusztrációkhoz. Ez a forma nagyon sikeres, de némiképp sterilnek tűnhet az olvasónak, aki tán még mindig kedveli az egyéni gondolkodásmóddal fűszerezett szöveget.
A nagy sorozatok – mint az Eyewitness, Insight, Rough Guide, TimeOut és Lonely Planet, melyek többsége megérdemelten húzott hasznot ama képességéből, hogy mind rövidebb időközönként frissítette kiadásait, és ügyesen tálalta átfogó gyakorlati információit – hatalmas piaci erőfölénye ellenére biztató jelenség, hogy a kisebb útikönyvek is jelen vannak a piacon. Bradt és Török könyve üdítő színfolt tiszteletlensége és olykori vakmerősége okán. Bradt ekként jellemzi Petőfit: „korának ékesszóló James Deanje”, s ez meglehetősen hajmeresztő párhuzam, ha összehasonlítjuk Dean és Petőfi pályafutását, de legalábbis fölkavarja a legtöbb útikönyvben olvasható ünnepélyes és száraz minősítéseket „Magyarország nemzeti költőjéről”. Török pedig elérte a majdnem lehetetlent: sikeres „magányos” útikönyvet írt a hazájából; olyan könyvet, amelyet nem ejtett túszul a „formulák” sorozata. Nemrégiben került a piacra egy hagyományosabb Budapest-könyv, a Visible Cities-sorozat budai székhelyű kiadójától. Ez az Eyewitness-sorozat példáját követi kiváló illusztrációival és térképeivel. Ereje a szöveg tisztaságában, valamint a szöveg és illusztráció jól tervezett integritásában rejlik.
Mark Twain híres megjegyzése volt, hogy a haláláról szóló híresztelések „erősen túlzók” – és ugyanezt mondhatjuk el a könyv halálát terjesztő szóbeszédekről is. Valójában a „könyvtermelés” is megnőtt, miközben alternatívái megsokszorozódtak. Ez arra utal, hogy a könyvolvasás élménye kielégítően nem helyettesíthető, valamint hogy még egy mérhető kisebbség sem óhajtja feladni. Ugyanebből az okból aligha hihető, hogy az útikönyv ideje lejárt, az egyre erősebben jelen lévő DVD-k és a hamarosan (egészen biztosan) megjelenő műholdas idegenvezetés (szöveges üzenetek segítségével a mobiltelefonra) ellenére sem. Kétlem, hogy bármely ilyesféle találmány pótolja vagy fokozza azt az élményt, amit az okoz, ha kényelembe helyezzük magunkat egy patinás pesti kávéházban Török útikönyvével.
Nicholas Parsons
(Csáki Judit fordítása)


Jegyzetek


1 Török András: Budapest: A Critical Guide. (Bővített kiadás: 1998, Budapest, London.)
2 Lásd Budapesti negyed, XII. évfolyam, 3. szám, 2004. ősz, 24 útikönyv kivonatának antológiája 1803-tól máig. 57–75. Hevesi Lajos: Budapest és környéke (1873). A legkorábbi útikönyv jellegű kiadványok levélformában íródtak, az európai „Grand Tour”-ról írott útikönyvek mintájára, míg a XIX. század második felében John Murray és Karl Baedeker létrehozták a modern átfogó és rendszeres útikönyv modelljét.
3 Itt kell megjegyezni, hogy John Murray Budát és Pestet belevette egy kézikönyvbe, amely már 1837-ben megjelent, majd új anyaggal bővítve 1858-ban is.
4 Bob Dent: Blue Guide Budapest. (London, első kiadás, 1996. 96.)
5 Baedeker párizsi útikönyve például inter alia foglalkozott a hullaházzal, a vágóhíddal és a csatornákkal. Utóbbiért különösen lelkesedett, megjegyezte, hogy a hölgyeknek sem kell tartaniuk egy ilyen túrától, hiszen „a látogatók részben kényelmes elektromos kocsikban, részben hajókon közlekednek, tehát semmi kimerítő nincsen benne”. (Karl Baedeker: Paris and Environs. 14. kiadás. Lipcse, 1900. 64.)
6 Erről lásd: Justin Stagl: A History of Curiosity: The Theory of Travel 1550–1800. (Chur, 1995.)
7 Alan Ryalls: Your Guide to Hungary. (London, 1967.) 36. k. Lásd még: Bevezető. 15–19. Tükrözi az egész általánosan lelkesült és kritikátlan megközelítését.
8 Pannonia Hungaria Antiquaszerkesztette Hajnóczy Gyula, Mezős Tamás, Nagy Mihály, Visy Zsolt, 41–70.; az Itinerarium Hungaricum sorozatban, Archaeolingua Alapítvány, Budapest, 1998. Ennek a remek sorozatnak az „elérhetetlensége” szomorú tükrét mutatja a magyar könyvterjesztés tekervényeinek.
9 Török: i. m. 6.
10 Először magyarul jelent meg A zsidó Budapest címen 1995-ben (Városháza és MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest). Az angol fordítás az „Atlantic Studies on Society in Change” sorozatban jelent meg (no. 101), a CEU Press kiadásában 1999-ben.
11 Dean MacCannell: The Tourist: A New Theory of the Leisure Class. (New York, 1976. 2.)
12 MacCannell: i. m. 6.
13 Ezek a gondolatmenetek Andrzej Tomaszewski professzor előadásában szerepelnek, amelyet a Mémoire et Citoyenneté című Európa Tanács-konferencián tartottak Delhiben 1998. szeptember 26-án, valamint elhangzott a Krakkói Nemzetközi Kulturális Központban tartott Örökség és turizmus című konferencián is (1998. szeptember 17–20.). Megjelent a Krakkói Nemzetközi Kulturális Központ Jegyzőkönyvei 1997. június–1998. decemberi számában. Éves periodika, No. 7. Krakkó, 1998. 23.
14 Michael Bywater: Millennial Bestiary: Things We Could Have Done Without in the Past 1000 Years. 12. Tourism. The Observer, 1999. április 18. 14.
15 MacCannell: i. m. Második kiadás. (N. Y., 1999.) 192.
16 Matrix 34. szám, 1991. nyári szám. 64–65. A folyóirat e számának teljes egésze a The Budapest of Imagination, szerkesztette Linda Leith; 100, St-Anne-de-Bellevue, Quebec H9X 3 L4, Canada. Érdekes, hogy Török a Budapest-útikönyvének harmadik, átdolgozott kiadásában, amely hét évvel később jelent meg, nem mondja el ezt a Gozsdu udvarról (Budapest: A Critical Guide. Corvina, 1998. 169–170.), csak megjegyzi, hogy „a terület a korábbi zsidónegyed központja, és megőrzött valamit annak atmoszférájából”. Az ellentmondásra mutat rá remek cikkében Szegő György a The New Hungarian Quarterlyben. (45. évfolyam, 176. szám, 2004. tél – The Gozsdu Court in the Jewish Triangle, 108–116.)
17 TimeOut Budapest Guide, több szerző, Penguin Books, London, 1996. 46.
18 Roland Barthes: Az útikalauz. In: Mitológiák. Európa, 1983. 108. Ádám Péter fordítása.
19 Thomas Pynchon: V. (London, 1995.) Lásd inter alia 408–409.
20 Hans Magnus Enzensberger: A Theory of Tourism. New German Critique, 68. szám. Különkiadás az irodalomról. (Tavasz–nyár, 1996.) 121.
21 Enzensberger: i. m. 127. és 130.
22 Frank Strzyzewski: Budapest und Umgebung. Reise Know-How Verlag Peter Rump GmbH, Bielefeld/
Brackwede. Második, javított kiadás, 1998. 223.
23 Frommers Budapest and the Best of Hungary. Második kiadás. New York, 1998. 139.
24 András Török: Budapest, A Critical Guide. Harmadik kiadás, 1998. Corvina. 63.
25 Idézi: Boros Géza: Szoborpark – A mi Budapestünk útikönyvsorozat. Budapest, 2002. 6.
26 Idézi: Jeremy Harding: Best Remain Seated. London Review of Books, 20. évfolyam, 1. szám, 1998. január 1. 29–30. A korrektség kedvéért hozzá kell tennünk, hogy a helyzet New Yorkban jelentősen javult, amióta Giuliani polgármester kézbe vette a várost.
27 John Murray III. volt az alapítója – és első szerzője – a Baedeker híres angol riválisának, a John Murrays Handbook-nak.
28 Idézi: Roger Clark: Threading the Maze: Nineteenth Century Guides for British Travellers in Paris. In: Michael Sheringham (szerk.): Parisian Fields. (London, 1996.) 21. Ironikus fordulata a sorsnak, hogy mind Baedeker, mind egyik utóda egy Párizsról szóló Baedeker-útikönyvön dolgozott, amikor meghalt. A „civilizáció” bosszúja a „kultúrán”?
29 J. A. Cuddon: The Companion Guide to Jugoslavia. Prentice Hall edition, Englewood Cliffs, N. J. 1984. 120.
© Holmi 2005 | Tervezte a pejk
Valid CSS! Valid HTML 4.01!