HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes változata |
Legfrissebb Archívum Lexikon Antológia Repertórium Előfizetés Impresszum


Mihent az Írók nyomtatásba egy egész nemzet elöt el kezdenek egymással vetélkedni, azonnal meg indul a szép elmélkedés...

OH! DIVINA SORPRESA, MAESTRO!
DIVINA SORPRESA!


Alejo Carpentier: Barokk zene
Fordította Tóth Éva
Magvető, 1977. 139 oldal, 21 Ft

Az olvasó, e recenzió, pontosabban recenzióálarcot öltött élménybeszámoló olvasójának meglepődése első pillanatban bizonyára alig csekélyebb, mint az Ospedale della Pietà kapusnővéréé volt – akinek bizalmatlan arca persze rögtön felderült, ahogy a váratlan éjszakai látogató, a Vereshajú barát képét megpillantotta, s vele barátait, a termetes szászt és az ifjú nápolyit, Gasparini tanítványát, meg a Montezuma maszkjába öltözött mexikói ezüstkereskedőt és annak szerecsen szolgáját; akik a velencei karnevál forgatagából, az üres fecsegéssé váló beszélgetés unalma elől, meg belefáradva abba, hogy túlkiabálják a piactérről beáradó zsivajt, azonnal tettre váltván a pirospozsgás szász ötletét, eljöttek e helyre, ahol végre kedvükre muzsikálhattak. A könyv olvasója is, mire idáig ér a kisregényben, bizonyára felhagy bizalmatlanságával, s hagyja sodortatni magát az anakronisztikus ötletekkel, s a következő lapokon egy olyan tudott-rögtönzött zenemű, vagy hogy a könyv más helyéről vegyünk ideillő kifejezést, happening megszületéséről, lefolyásáról értesülhet, ami valóban megérdemelte volna, hogy századok múltával is említés tétessék róla. Hiszen nem mindennapi zenélés lett volna az, amit az árva lányok zenekarával („A Maestro – így szólították mindnyájan – sorra bemutatta őket: Pierina hegedűs, Cattarina kornétás... Bettina brácsás... Bianca Maria orgonista... Margherita hárfás... Giuseppina gitáros... Claudia fuvolás... Lucieta harsonás...”) ezen az éjszakai órán Antonio Vivaldi, Domenico Scarlatti és Georg Friedrich Händel produkált; különösen, mikor György Frigyes keze alatt, „kiengedvén az orgona nagy regisztereit, felzendült a tutti, a klarinétok, trombiták és a basszusregiszter sípjainak olyan robajával, mintha eljött volna az utolsó ítélet ideje”. „Ez a hülye szász elcseszte az egészet! – ordított Antonio, dühödt fortissimókat csiholva ki a hegedűből... Ám eközben Filomeno [a mexikói szerecsen szolgája] kirohanta konyhába, és becipelt egy egész dzsessz-zenekarra való, mindenféle méretű rézüstöt, s elkezdte püfölni őket kanalakkal, habverőkkel, nyújtófával, piszkavassal, porolóval, olyan ötletes ritmusban, annyi szinkópával és annyi meghökkentő barbár hangsúlylyal, hogy harminckét ütemen át hagyták, hogy szólóban improvizáljon.” S azon már meg sem lepődünk, amikor valamennyien felkerekednek, s étellel, italokkal megpakolva San Michele szigetén kötnek ki, operatémákról fecsegnek („Az a helyzet, hogy már a könyökömön jönnek ki azok az elcsépelt szüzsék. Az örökös Orpheuszok, Apollók, Iphigéneiák, Didók és Galateák”), s teszik mindezt Stravinsky sírjánál („Jó muzsikus – mondta Antonio –, csak időnként kissé ódivatú ötletei vannak”); visszatérőben pedig egy temetési menettel találkoznak a Vendramin–Calergi-palota mellett („Egy német muzsikus, tegnap ütötte meg a guta... Azt mondják, hosszú operákat írt, amikben sárkányok jelennek meg, repülő lovak, törpék és óriások, sőt szirének is, akik a folyó mélyén dalolnak. Hát szóljanak hozzá! A víz alatt énekelni!”). S a karnevál múltával a mexikói ezüstkereskedő, miután meghallgatta már Vivaldi – azóta egyébként elveszett, csak librettóként ismert formában létező s ebben a formájában a könyv ihlető forrásául szolgáló – Montezumá-jának előadását is, háborogva a szüzsé valótlanságain (amit Vivaldi hogy is utasíthatna vissza másként, mint e szavakkal: „Tojok a történelemre, ha színházról van szó. Itt a költői hitel számít”), hazafelé készülődik, s ajándékba kottákat vásárol: néhány Scarlatti-szonátát természetesen, meg Vivaldi évszak-concertóit s végül Händel Messiás-át („No nézd csak! – kiáltott fel Filomeno. – Ez a szász csak nagyban dolgozik”). S a kereskedő Párizs felé indul, Velencében hagyva szerecsen szolgáját, aki azért marad ott, hogy meghallgassa Louis Armstrong koncertjét...
A könyv, melynek tartalmát idéztük, több mint negyedszázada jelent meg magyarul, szinte visszhangtalanul, s újraolvasása éppakkora élmény most, mint olvasása volt akkor: Alejo Carpentier Barokk concertó-ja (a magyar címválasztás, Barokk zene, meglehetősen szerencsétlenre sikeredett, hiszen mit sem mond így a könyv műfajáról, arról a barokk zenei műformáról, melynek mintájára íródott – arról nem is szólva, hogy az eredetihez is hűtlen).
Események, anakronisztikus ötletek és utalások mámorító kavalkádja, többnyire a forrás, a pontos hivatkozás megjelölése nélkül, számítva az olvasó cinkos elértéseire – hiszen e könyvecskét csak nagyon biztos műveltség feleslegének aranyfedezetével szabad olvasni s lehet megérteni. Nem ismeretlen ez a módszer a zenében egyébként felettébb jártas Carpentier más műveiben sem (ne feledjük: ő írta meg elsőként, monográfiában, a kubai zene történetét...), gondoljunk csak az Eltűnt nyomok népzenekutató hősére akár, akinek bohókás ötletei, kommentárjai felölelik a hangzó univerzum megannyi jelenségét: madárhangoktól műzenei formákról való elmélkedésekig, mágiától a zenei funkció nélküli ritmusokig,a keretbe foglalt csend zenéjéig, a preparált zongoráig...
Nem ismeretlen persze, magyar olvasónak meg különösen nem, ez a módszer, stiláris játék a különböző időszakokból származó rekvizitumoknak a mai olvasó érzékenységére számító vegyítésével. Szabolcsi Bence Európai virradat-ának velencei nyitóképe – ha lelkes áhítata ellentéte is Carpentier frivolitásra hajló karneváli játékának – valami hasonlót valósít meg a tudományosságra is igényt tartó esszé nyelvén. De nem esik messze ettől a Szentkuthy történelmi tablóiban hömpölygő asszociációk s szinte felfedhetetlen, de mindig pontos utalások tömege – annál szertelenebbül s szikrázóbb fénnyel, minél hitelesebb a korkép s a jelenet. S említsünk egy harmadik párhuzamot is: Braudel már-már prózaversnek tűnő leírását a Mediterráneumról: a szaktörténész biztonságával, de a költői megformálás virtuozitásával...
Alejo Carpentier számára a Barokk concerto: egyszeri játék, megismételhetetlen csoda. Ám ugyanakkor megvalósulása annak, amit módszertanilag, metaforikusan az Eltűnt nyomok talán ars poeticának is szánt, esszéisztikus stílusba is átcsapó fejtegetéseiben lehetőségként fölvetett. Hiszen ott mondja, hogy az őserdő egyfajta mimikri: mi más is lenne hát a Barokk concerto liánként burjánzó ezernyi kulturális utalása? Álarc és valódi arc megkülönböztethetetlenségéről szól itt minden, ugyanúgy, mint ahogy a velencei karneválon maskara nélkül megjelenő néger ábrázatáról is alig akarják elhinni a lányok, hogy valódi... – Mindez egy olyan jövendő világban, amelyben fasor váltja fel, persze, a bozótot, de amelyben ettől vagy épp ezért már semmi sem valódi... Vagy talán mégis; legalább a gondolatok szabad cikázása, váratlan összekapcsolódásaik – „mesékből táplálkozik a történelem is, ne feledd”.S ebben a mesevilágban, műveltségfoszlányaink furcsa, elalvás vagy ébredés előtti zsibbadt félálmában minden megtörténhetik – akár így is eshetett volna, ilyennek is láthattuk volna, visszatekintve az egyre pusztuló, ótvarosodó Velencéből az egykoriba, az 1709-es karnevált, amikor „Hogy vízre szállt a május – így meséled, ugyebár? – / éjszakától másnap délig fellángolt a maszkabál”...
Van-e remény viszontlátni bármit is? Velence nemcsak Browning, de Carpentier számára is e kérdésre segít latolgatni a választ. A Mexikóba visszainduló ezüstkereskedő e szavakkal fordul szolgájához: „Viszontlátásra, de mikor? – A holnapi viszontlátásra... – »Vagy tegnapira...« – mondta a néger, de szavai belevesztek a gőzmozdony sivításába...” Viszontlátás a tegnapban: erről szól a Barokk concerto, s erről Carpentier nagy regényei; egy bealkonyuló kultúrából csöppet sem rezignáltan visszanézve az anakronisztikusan egymásba játszatott virágkorok felé, meglátva bennük az életet, a hétköznapot, a közönségest és sajátos erkölcsűt, az életnek és a művészetnek élvezetét, a magasztostól a jegyszedőnő fantasztikus fenekéig; s persze a ritmusig, ami korokon át egyedüliként tart életben egy várost, s amelynek szakadatlan, állandó lüktetést, tagolást egyedül csak az óráról órára ismétlődő harangütések adnak, az Orologio-torony mórjainak bronzkalapácsa alatt...

Wilheim András
© Holmi 2005 | Tervezte a pejk
Valid CSS! Valid HTML 4.01!