HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes változata |
Legfrissebb Archívum Lexikon Antológia Repertórium Előfizetés Impresszum


Mihent az Írók nyomtatásba egy egész nemzet elöt el kezdenek egymással vetélkedni, azonnal meg indul a szép elmélkedés...

MŰKRITIKÁK LÉTEZNEK

Kardos András: A véletlen tekintet
Gond-Cura Alapítvány, 2004. 591 oldal, 2001 Ft

Kardos András számára a kritika tágan értelmezve: világnézet, konkrétabban pedig: beszédmód. E sorok íróját némi hatástörténeti neurózis kerülgeti, ugyanis A véletlen tekintet olvasói tapasztalata éppen az, hogy ki lehet kerülni a formális és/vagy bombasztikus megfogalmazásokat, méghozzá éppen a kritizált tárgy minél tökéletesebb megismerése érdekében. A recenzens kíváncsi, hogyan indítaná ezt a bírálatot maga Kardos. Merthogy eza könyv, amely nem mellékesen a szerző első önálló kötete, különleges darab. Már az is izgalmassá teszi, hogy ez az első könyve: közel harminc év folyamatos (szamizdatos és nyilvános) publikálás után áll először könyvszerkezetbe megannyi egymáshoz képest összetartozó és egyben (éppen ugyanabban a reflexív mozzanatban) szét is tartó szöveg. És eza könyvszerkezet, talán éppen azért, mert első alkalommal áll össze könyvvé, szerkesztett struktúra, amely nem a hagyományos időrend és nem is a hagyományosan vett témarend szerint szerveződik, hanem a két szempont egymásba téréséből áll össze, és igazi szerkezetjellege, lényegi összefüggése valójában a kötet olvasása közben derül ki. A mellérendelés koherenciájának is nevezhető, hogy a kötetben szereplő tanulmányok nem időrendi, hanem másféle logika alapján követik egymást, azírások tömbökbe csoportosulnak. Így fordulhat elő, hogy 2004-es nekrológja barátjáról és kritikustársáról, Könczöl Csabáról a könyv közepén található; 1987-ben írt recenziója Könczöl egyetlen önálló könyvéről, a Tükörszobá-ról pedig a kötet legvégén áll. Ezzel Kardos a külső valósághoz képest aszimmetrikussá teszi, amikor átértelmezi a kronológiát, és kiemeli a könyv önálló és időtálló létét. Ilyen szöveg- és gondolatközi módon épül fel a könyv.
A „nem... nem..., hanem...” típusú szintagma nevezhető akár a Kardos-féle kritikai szintaxis egyik alappéldájának. Az elsődleges analógiák egymáshoz mért ellentéte teszi lehetővé lényegibb párhuzamok megfogalmazását. Például a könyv két mottója is ilyen párbeszédben áll egymással: Walter Benjamin, aki Franz Kafkáról ír (aki „egész életében azon töprengett, hogyan is néz ki ő, és úgy halt meg, hogy azt sem tudta, van a világon tükör”) és Karinthy Frigyes, aki szerint: „...az a fontos, hogy figyeljenek / Az emberek és jól érezzék magukat”, együtt szerepel. A két név és különösen a hozzájuk rendelhető jelentés – első ránézésre – távoli, idegen. Itt mégis egyfajta befejezhetetlen dialógusban állnak.A kritikák együttes tétje: belátni és megtalálni azokat a tükröket, amelyek vannak a világon; valamint ennek az önismereti cselekvésnek nyelvet adni, olyan nyelven megszólalni, amelyre lehet figyelni, és amelyet lehet élvezni is. (Persze az élvezet szó nem fedi azt, hogy jól érzi magát valaki. Amikor „jól érzi magát” valaki, akkor éppen azt érzi, hogy van. Ezt érzi jól.)

A fiatal, heidelbergi Lukács transzcendentális-radikális nyitókérdése („Műalkotások léteznek – hogyan lehetségesek?”), amelyet Kardos többször is idéz, az ő szempontjából így tehető fel: „kritikák léteznek, hogyan lehetségesek?” Egyfelől a (Kardos-)kritika morális, közéleti, referenciális jellegű, a mi életünkre (halálunkra), a mi szövegeinkre (hallgatásainkra) reflektál, amennyiben megmutatja, milyen is az (a fejezetcímek szintjén a rögzítés, a láttatás jelei: doku.hu, „tényfékezőgép”), másfelől pedig olyan nyelven szólal meg, amely miközben állít valamit, ironikusan felül is írja magát. Így a Kardos-bírálat mindig mozgásban van, gondolatilag sem rögzíti magát előítéletesen és retorikailag sem.
Kardos kerüli a középpontot, miközben folyamatosan szellem- és társadalomtudományi központokon megy keresztül (a Lét és idő egyik fordítója, a Budapesti Iskola tanulmánykötet szerkesztője), legszívesebben végtelen perifériák (gondolkodói Sinistra-körzetek) mentén halad. Kardost a lezáratlan vagy még inkább nyitva maradt helyzetek foglalkoztatják: a Schlegel fivérek esztétikája, Kierkegaard élete és az abból kiinduló gondolkodói életmű, az Ulpius-ház halálfenomenológiája, Micimackó és Róbert Gida erdeje és legfőképpen Lukács György útjai. Mindegyik kiragadott példa olyan szövegtérként képzelhető el, amely lényege szerint nem útvonalként, hanem közegként létezik, amely magába zár, de éppenséggel a minden oldalról tükröződő végtelenség érzetét kelti a kiúttalanság ténye. Ez a térélmény Micimackóék erdejében konkrétan, Ulpius Tamásék házában allegorikusan, a fentebb felsorolt esszéistáknál pedig áttételesen jelenik meg. Az Ulpius-ház elhagyhatatlan, ha kikerül is belőle az ember – mert el kell hagynia előbb vagy utóbb –, csak oda tud visszatérni, illetve a halálba, amely ugyanakkor maga az Ulpius-ház. És egy mondatnyi magyarázat, hogy miért neveztem a Schlegel fivéreket, Kierkegaard-t és Lukácsot együttesen esszéistának: Kardost a kísérlet (essay) foglalkoztatja, továbbgörgetve a Lukács-parafrázist, az, hogy a kísérletek hogyan lehetségesek, és az útvesztés-útkeresés kettősségében Lukács is esszéista. Különösképpen ezek eredőjeként a Kierkegaard-t olvasó Lukács nevezhető kísérletezőnek. Akárcsak a Lukácsot olvasó Kardos András. Ahogy írja: „Az essay – transzparencia. Kép és jelentőség között nincsen közvetítés: a kritika rendje a rend – egyetlen – kritikája.” (40.) Ebben az írásban az esszé és a kritika műfaja mintha egymás mellett állna. Ugyanakkor a dolgok mögötti transzparencia mellett gyakran jelen van a/egy kritikusi személyiség/személyesség is. Ezek az elmozdulások azonban mindig előkészítettek és sohasem durvák. A hangváltást akár egy betű megváltoztatása is jelölheti: Előszó (helyett) Vajda Mihálynak ír esszét a szerző Levél a kísértetről címmel. És ez a betűnyi átírás sokkal több, mint szellemes továbbalakítása a klasszikus Lukács-esszének. Egyetlen betű jelentéstranszparenciája ez. Ha az esszé a kísérlet, akkor a kritika a kísértet, amely a rendet kritizálja. Vagy éppen a rendszert és a rendetlenséget.
A kritika Kardos számára a szintézis – lehetséges – létmódja. Egymás mellett, mi több, kihallható belső párbeszédben szerepel a könyvben esztétikai traktátus, művészetfilozófiai esszé, szépirodalmi bírálat, szakkönyvről írott tudományos recenzió, nekrológ, szociológiai esettanulmány, polemikus pamflet társadalmi változásokról, politikai folyamatokra reagáló közírás.
És hogy a műfaji telítettség mennyire működőképes és szövegszervező: a különböző igényű és beszédmódú írások közötti szellemes átjárás. Kardos szépirodalmi elemzései során finoman játékba hoz elméleti, teoretikus szempontokat úgy, hogy az csakis a műalkotás tökéletesebb megvilágítását szolgálja; máskor pedig ennek ellentéteként egy váratlan mondat old valamelyest az ügy feszültségén. Az előbbieknél a teória remekül találkozik a praxissal, például ahogyan Parti Nagy Lajos novellái alapján Parti Nagy „nyelv”-tanáról, illetve Parti Nagy olvashatóságáról töpreng. Kikerüli a tudományos absztrakció elidegenítő csapdáját ugyanúgy, mint a parttalanná váló formátlan reflexiókat is. A másik helyzetre is, amikor az elméleti közegben jelenik meg a praktikus humor, találni példát: Almási Miklós Anti-esztétikájá-ról írott recenziójában Kardos a „dekonstruált Dzsoki Juing metafizikájáról” töpreng. És teszi mindezt kiváló módszertannal és terminológiaalkalmazással, így viszont nem a texasi olajmágnást, hanem a dekonstrukció ésa metafizika kétes intézményét teszi, ha nemis nevetségessé, de legalábbis problematikussá. Ugyanazzal az intellektuális indulattal és esszéista kalandvággyal kritizálja az adott politikai rendszert, mint mondjuk a szamizdat-folyóirat kultúráját vagy az egész mű kulcsfiguráját, a megkerülhetetlennek tűnő ifjú Lukács Györgyöt, akit a szerző vagy idéz, vagy önálló tárgyként kezel majd’ minden írásában. Lukács állandó kérdés és vonatkoztatási pont, személye és gondolatvilága körül pedig megjelennek elemzői távlatként egyfelől Balázs Béla és Popper Leó, másfelől a tanítványok (Heller Ágnes, Vajda Mihály) művei. A Lukács-hagyomány mellett Bretter György gondolkodói teljesítménye is motívumszerűen többször felbukkan. Bretterről manapság alig hallani (vagy csak a recenzens nem hall róla), így Kardos írásaiból valamelyest megismerhető a kolozsvári filozófus életműve is. (Teljesen más, mégis itt hozható szóba: Fodor Ákos költészetét hat darab szövegközeli kritikában mutatja be Kardos, az életmű mozgásait nyomon követve, kötetről kötetre halad – bevezet minket egy nem-(n)agyon-értelmezett, izgalmas poézisbe. (386–
412.)
Bretter „irodalmi esszéizmusa” (Vágvölgyi B. András) eltér a lukácsista Lukácstól. De a fiatal Lukács esszéfilozófiája remekül beszélget Bretter esszéisztikájával, amely egyben kritikaelmélet is. „A kritika mind Lukács, mind Bretter számára »állásfoglalás a telítettség nevében«. A kritika – magatartás.” S ha magatartás, akkor a kritikus az, aki kritizál. Idekapcsolható anekdota a Charta 77 idejéből: Kardos, miután aláírja a listát, neve után foglalkozásként azt írják, hogy kritikus, Kardos szerénykedik és bizonytalan, mire valaki megszólal: „Aláírtad? No látod, akkor kritizáltad őket, épp most váltál kritikussá.” (255.)
A kritikagyűjtemény olvasható önértelmező alakzatként is. Különböző elméleti belátások, módszertani megfontolások húzódnak meg az egyes bírálatok mögött, és ezek sajátosan rajzolódnak ki a könyv mélyszerkezetében, mintegy megmutatva egy értelmező olvasás lehetséges útvonalait. Mivel az első és az utolsó szöveg megírása között közel harminc év telt el, így a könyvnek kritikatörténeti íve is van: megmutatja, hogyan változott Kardos látás- és beszédmódja az elmúlt évtizedek paradigma- és szempontrendszerváltásai mellett. Valamint ennek ellentéteként: mennyire nem változott Kardos autonóm kritikusi alkata. Talán az utóbbiban rejlik több igazság. Kardos szerzőkhöz, gondolkodói teljesítményekhez viszonyul, a különböző iskolák közül egy érdekli kiemelten: a Budapesti iskolák, ahogyan az utolsó fejezetcímben is szerepel. Ami Kardosról ésa „paradigmákról” elmondható: Kardos már 1980-ban is idézte Martin Heideggert, és még ma is foglalkozik Lukács ellentmondásaival. Az elméleti és a történeti vonatkozás mellett nagyon sok minden kiderül a kritika gyakorlatáról is. A kritikának nyelve van, ezt a nyelvet meg kell alkotni, és szerkezete van, amelyet ki kell alakítani. Emellett Kardos számára fontos a stílus és még inkább a humor megléte is. A kelet-európai szocializmusról szóló tanulmányát például egy „Kohn és Grün-vicc” csattanójával zárja. Merthogy Kardos nemcsak hogy kritikákban ad számot saját kritikusi magatartásáról, hanem gyakran kritikák kritikáit olvashatjuk. Ezekben az esetekben az elméleti-történeti-gyakorlati megfontolások hatványozottan fontosak. Kardos egyik alapmetaforája a tükör. A tükrök a kritikákról szóló kritikák esetében egymással majdnem szemben állnak. És ennek a majdnemnek az ontológiai differenciálja, résnyi eltérése adja A véletlen tekintet talán legizgalmasabb fénytörését.
Megkockáztatom, pár évtized múlva ez a könyv kritikatörténeti dokumentum is lesz, hiszen az elmúlt két évtized kritikusairól (Bacsó Béla, Könczöl Csaba, Radnóti Sándor, Szilágyi Ákos, Balassa Péter, Angyalosi Gergely, Vajda Mihály, Almási Miklós – mint kritikus) kapunk tényképet és fényképet egyszerre. Üres tükör azonban nincs, a tükörbe valakinek bele kell néznie, és így láthat csak benne valamit, saját magával együttesen. Mindez abból a szempontból lényeges, hogy Kardos teljes személyiségével néz bele a tükörbe, vállalva saját ítéleteit, úgy, hogy véletlen tekintete szándékosan tekintettel van arra, hogy a kritika egyszerre nyelvi teljesítmény és fogalmi-gondolati alakzat. Kardos egyfajta előzetes tudással rendelkezik, amelyet a hermeneutika szókészletével a megértést előfeltételező, dologhoz fűződő életviszonyként írhatunk le. Ez az előzetes tudás a töredékesség, a lezárhatatlanság tudomásulvétele, a hiány radikális világtapasztalata. A Hiány, így, nagybetűvel utal Kardos egykori folyóiratának címére is, valamint a tapasztalat sokoldalúságára. (Orbán Ottó-kritikájának címe: „A hiány körüljárása”.)
Kardos azonban nemcsak filozófusokkal, ideológiákkal, politikával és kritikusokkal foglalkozik, hanem e dolgok esztétikai lecsapódásaként a szépirodalommal is. Ám ezek az elemzések is többszólamú, párbeszédszerű irodalomértelmezői szerkezetbe ágyazódhatnak. Pilinszky János Beszélgetések Sheryl Suttonnal című könyve után közvetlenül két Pilinszky-értelmezés (Fülöp László és Radnóti Sándor) kritikája olvasható. Kardos akkor van leginkább elemében, amikor a műnemi-műfaji határok elcsúsznak, illetve az azokhoz rendelhető elváráshorizontok összeolvadnak. Szépirodalom és bölcselet, a valós és a fiktív fogalompárja feloldódik abban a hatalmas, világszerű kontextusban, amelyben a Kardos-kritika mozog. Ilyen köztes metszetben tűnik fel Molière és Rousseau az apológia apropóján vagy Freud és Michelangelo Mózes vonatkozásában. A könyvön végigvonuló politikai motívum is, amelyet a baloldaliság huszadik századi útjaként lehet kibontani, több rétegben jelenik meg. Lukács moszkvai éveitől Eörsi István börtönévein át, egy remek Koestler-elemzésen (A Rubasov-elmélet) keresztül a demokratikus ellenzék fordulatáig, minden ponton a téma konkrétan, valóságszerűen (ha ezek megtörténtek, akkor hogyan?) és elvontan (mit jelenthet?) is értelmezésre szorul. A konkrét és az absztrakt együttese az, amelyet világszerű kontextusnak neveztem (remélem, nem hozom vele zavarba a szerzőt). Petri Györgyről szóló kritikájában (A por) Kardos a mindenkori szembenézést, annak morális dimenzióját emeli ki.
Kardos kritikáiban szintén egyfajta folyamatos szembenézés történik. Nemcsak morális értelemben, hanem esztétikailag is. Egyik kritikájából továbbkölcsönözve a fiatal Lukács Művészetfilozófiá-jának fogalmát: az élményvalóság szempontja az, amelyben a morális-esztétikai, más hangszerelésben a szubjektív-objektív dualizmusa nem szétszálazható, hanem kölcsönösen, belső párbeszédben épül fel. De nemcsak szembenéz, hanem egyúttal szembe is néz, gyakran, egy-egy zárójel mosolyában megszólítja az olvasót, bocsánatot kér, amikor gyanús terminusokkal operál. Személyes, önkritikus. Olyan kritikusi alkatot képzelek el, aki a zakó mellé nyugodtan felveszi a baseballsapkát is. S nem krakélerségből, hanem mert így is lehet.
Szegő János
© Holmi 2005 | Tervezte a pejk
Valid CSS! Valid HTML 4.01!