HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes változata |
Legfrissebb Archívum Lexikon Antológia Repertórium Előfizetés Impresszum


Mihent az Írók nyomtatásba egy egész nemzet elöt el kezdenek egymással vetélkedni, azonnal meg indul a szép elmélkedés...

A NEHEZE

Hamvai Kornél: Hóhérok hava. Hat színdarab
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2005. 403 oldal, 3480 Ft

Volt egy kert évekkel ezelőtt, szeptember végén: az Áldássy-ház belső udvara a Krisztina körúton,1 ahol egy bensőséges és reményteli délutánon Hamvai Kornél „megkoszorúzására”2 került sor. Mert íme felbukkant egy drámai tehetség, ennek minden hagyományos nehézkessége nélkül, frappáns látással és éles hanggal, akinek műveiben tragikus és groteszk merészen cserebomlik; és így tovább – soroltam akkor az öröm indokait, laudációban és a bizakodás alkalmaként. Aminek a konklúziója mégis az volt: „tudod, öregem, most jön a neheze”.
Hát eljött. Évekkel később, de itt van – és persze ez a dolga, a neheze az így mozog, folyamatos előrehaladásban és többnyire kíméletlenül, ezt pedig a magyar drámaírás – „játékszíni költőmesterség”-kora óta3 eddig az őszig, amikor ezeket a sorokat írom, nem csak hogy leküzdeni nem tudta, átlépni és meghaladni – de sokszor még tudomásul venni sem. És ennek talán nem – legalábbis nem csak – az volna az oka, hogy maguk a „költőmesterek” találtatnának túlzottan könnyűnek, vagy hogy erő, tehetség, netán figyelem volna híján – hanem a „játékszín” maga, amely az évek során alapvetően változtatta meg viszonyát mindazokhoz a szövegekhez, amelyek egykor feltétlenek és autonómak voltak, súlyosak és hatalmasak; akkor persze meg az volt a baj.
Pedig mintha Hamvaival éppen ez változhatott volna. Kötetbe rendezett színműveinek többsége nem csak színre került, de megtalálta az utat azokra a színpadokra, ahol tehetséggel és érzékenyen oldhatták fel az imént kissé könnyelműen általánosított ellentmondásokat: mások mellett Ascher Tamás, Babarczy László, Jordán Tamás érzett rá ezekre a páratlan érzékenységgel és könnyed tehetséggel megformált szövegekben rejlő lehetőségekre, és előadások lettek belőlük: emlékezetesek, fontosak, sikeresek; Kaposváron, a Katonában, a Merlinben és így tovább.
De hát akkor mi a baj? Egyáltalán: baj van-e vagy csak helyzet, s a mindenkori nehézség ennek éppen nem problémája, hanem velejárója? Csakhogy miért tűnik úgy, hogy ez a kötet, az Ulpius-ház örvendetesen piros, Upor László által szerkesztett Hóhérok hava inkább egy rezignált történet dokumentuma lenne – mely bár megidézi annak az őszi kertnek és a reménykedésnek minden indokát, de talán csak azért, hogy ráébresszen arra, ami a reményekből lenni tud: realitás. Hét év alatt, 1996 és 2003 között – és ide persze az a közhely kívánkozik, hogy ennyi idő elegendő lehet a személyiség átalakulásához, teljes kicserélődéséhez és megújulásához akár; és hogy kapcsolatok ilyenkor radikálisan képesek változni, s miért lenne kivétel ez alól a szerző és színpad viszonya? De hát nem.
Előre kell bocsátanom: többszörösen elfogult vagyok Hamvaival, talán azóta, hogy Upor László megmutatta az akkor még csaknem ismeretlen fiatal író – nem túlzás itt a jelző – zseniális Caryl Churchill-fordítását, Az iglic-et, s csaknem ugyanakkor ütött át a Márton partjelző fázik prózájának ereje, különös beszéd- és látásmódja. És persze elfogult vagyok a „játékszíni költőmesterség” – általában is halaszthatatlan – „lábrakapása” érdekében is, mert ha ez bedől, mint Pesten mondják, úgy előbb-utóbb vele dől a színház, és ki tudja, mi még. De hát az elfogultság nem homályosíthatja el a tekintetet, éppen nem.
A reményekkel szinte egyidős a Körvadászat, a korai dráma – ihletvidékén pedig az újra életre keltett történelemmel, melynek megidézésére az 1956-os forradalom negyvenedik évfordulója adta az alkalmat – és az akkor elképzelhetetlenül magas pályadíj: a kaposvári színház hét számjegyű jutalma. És akkor egy huszonéves fiatalember tekintett erre a színpadon konokul ellenálló és korszerű drámában aligha elmondható történetre, ami a forradalom és annak sorsa volt, s ezt olyan virtuóz könnyedséggel és ugyanakkor mégis felemelő humorral tette, hogy egyszeriben visszaigazolta a reményteli várakozókat: ezzel a múlttal színpadon szembenézni majd ezek a huszonévesek fognak, mert tudnak.
A három metszetből komponált darab, amely 1949–1952–1956 drámai intermezzóiban vetíti egymásra hajtók és hajtottak történelmi helycseréinek groteszk szappanoperáját, illetve a mögötte érvényesülő históriai „szükségszerűség” kínos véletleneit, pontosan feltárta Hamvai tehetségének fényes oldalát: a szerkesztés könnyed pontosságát, a karakterek megmutatásának és megmutatkozásának színpadszerűségét és virtuóz formálódását, a színpadi helyzetek teremtésének és megoldásának remek logikáját és frappáns ritmusát, valamint a mindezeket átható – szemléleti súlyú – humort, ami nála nem a kedély epizódja vagy a figyelem megtartásának alkalma, hanem világlátásának egyik legkövetkezetesebb és – furcsa ez a szó itt – legheroikusabb vonása. Hogy hát még mindig a mosoly a legemberibb mindabban, ami egyébként embertelen, és ha rémületessé válik is, akkor majd a rémület sem lesz idegen a mosolytól.
Hogy ennek során az empátia olykor hontalanná válik, persze elkerülhetetlen – és míg például az anya-fiú kapcsolatban pontosan és szépen formálódik meg a letűnt világ iránti részvét, addig megértésről vagy együttérzésről a történet más szereplői esetében szó sem lehet. A színre kerülő nómenklatúrafigurák – a gyáva és karrierista elvtársak – között a vakmerőség legfeljebb balesetszerű lehet, vagy éppen ostobaságból adódhat; ennyiben pedig inkább egy korszak diagnózisát adta saját – kétségbeejtő – múltjának, és nem feltétlenül mélyebb ellentmondásain keresztül mutatta meg a korszakot és annak sokféle hősét. Bár ez talán feladata sem volt, hiszen a körvadászat résztvevői sem céloznak minden állatra – noha egymás meglövése a drámában táguló horizontokra utal.
És ebben is megmutatkozott az a – Hamvaira jellemző – szinte ibseni erejű, különös „szimbolizáló” hajlam, amely bár vitathatatlanul a drámaírás egyik legszebb vonulatához tartozik, ám egy vadkacsával, egy toronnyal, egy jelképes erejű betegséggel a – különben jól célzó – szerző ismételten a publikum tudomására hozza mondandója lényegét. Mintha hasonló szándék ihletné Hamvai másik, fontos, a távolabbi történelemtől inspirált művét is, a Hóhérok havá-t, ahol a gyermekeit közmondásosan felfaló forradalom ábrázolásában éppen maga a „falás” alkalma és alkalmazottja: az ítéletvégrehajtó hozza mozgásba ennek a történetnek a logikáját. Az aspektus – a főhős megválasztásával – tagadhatatlanul kitűnő, amit Hamvai másik erénye egészít ki: a kisemberek világának és világlátásának meghitt ismerete, ábrázolásának „totalitása”. Az írástudatlan, vidéki hóhér botladozik itt a történelem kulisszái között, és mindez a színműben nem más, mint energikus kóválygás a csakugyan tartalmukat vesztett díszletek terében – szerző és hőse szemszögéből adódóan így a hóhérok munkája és megannyi dilemmája lesz az eseménysor lényege, nem pedig ennek a tevékenységnek az indítéka és következménye, mindaz tehát, amit voltaképpen történelemnek ismertünk.
Persze Dantonról, Marat-ról, Robespierre-ről már megszülettek a jelentős drámák – Roch hóhérról azonban még nem, és hát aligha vitatható, hogy a történelem hosszú távon a kisembereké, s az ő részvételük ezekben a – számukra többnyire áttekinthetetlen – folyamatokban inkább a végrehajtóé; míg persze sodródásuk, botladozásuk is a történelem maga. Roch esetében mindezt példaszerűen kifejezi individualitásának „megrendülése” – analfabetizmusa, elveszett levele, vidékisége nyomán –, és számos szép, fanyar, komikus epizód révén végül szinte teljesen szertefoszlik társadalmi „determináltsága” – míg ugyanennek a folyamatnak a másik oldalán személyisége mind rétegzettebbé és plasztikusabbá válik. Csakhogy a meghatározottságokkal operáló társadalmi működés számára ő mind kevésbé létezik – eltűnése így szinte csak vetülete lesz ennek a szociális „hiátus”-nak: a darab végén így ő valószínűleg egyenesen az égbe emelkedik a kísérleti légballon kosarából, míg útitársai holttestét megtalálják a zuhanás után.
A főhős kedvesen bunkó, színesen földszintes alakját persze tarka és virtuózan megformált figurák veszik körül, szinte minden epizódban egy újabb meglepetés, villanás, ötlet – és mindezekkel továbbmozdított esemény – záporozik, és Lavoisier vagy maga Napóleon éppúgy része lesz ennek a zabolátlan, drámai mozgásnak, mint a feltalálókat „vásároló” Patalin vagy az önmagának jósoló cigánylány. És míg folyamatosan peregnek az események, ugyanígy mosódik el a különbség a nagy- és kisvilág között – egyetlen világ van itt csupán, s ez saját mértékére szabja a legmagasztosabb ambíciókat is.
Amelyekről azonban mégiscsak szólt a francia forradalom.
A borzongatóan ironikus történetszemlélet két további következménnyel jár: egy – üdítő – színházival és egy – elgondolkodtató – személyessel. Az előbbi abból a különös kompozícióból fakad, amely apró képekből, villanásokból, egymásra felelő epizódokból rajzolja fel egy sors ívét; a kollázsszerű szerkezet fölött elborzadó rendezőnek a szerző pedig – mint egy beszélgetésben felidézte – egykori kiképző őrmesterének szavaival felelt: „oldják meg, honvédek”. És ezt a sajátos dramaturgiát akkor, ott csakugyan erőteljes előadás igazolta. A másik következmény rezignáltabb felismeréshez vezet: a színműírói látásmód iróniája és kisvilági totalitása nemcsak a történelemben, de az emberi viszonyokban – például a szerelemben – sem szívesen ismeri a magasztosat vagy elementárisat. Roch hóhér számára emberileg – és dramaturgiailag – is döntő az asszony, a nő, a másik; a vágy és viszony azonban a darabban többnyire szinonimájává és ekként áldozatává válik a „dugás”-nak; megkívánástól orgazmusig pedig sokszor oly rövid az út, hogy a résztvevőkön kívül másban nemigen kelt izgalmat, míg a kapcsolatrendszer sejthető terjedelme és lehetséges krízise lehetne gazdag is.
Pedig Hamvai ennek pazar és pusztító teljességéről sokat tud, és ezt a Márton partjelző fázik különös tudatfolyamában szinte kompozíciós elvvé avatta; bár ott éppen a szerelemmel és a „szeretés”-sel szemben érzett agresszív zavar volt az események egyik legfőbb mozgatója. Ha mozgásról egyáltalán beszélni lehet: az idős partjelző alkoholos visszatekintése az események irányát, jellegét, sőt: olykor megesését is megkérdőjelezi; mintha a pálya szélére sodródott, jelentés nélküli létezése tükröződhetne élete emlékezetes és jelképes gesztusában: az általa lefújt – mert el sem kezdett – meccsben; s majd ezt a három sípszót szeretné elfújatni sírhantja fölött is. Hamvai itt nem csak a szűk, öregemberes, természetesen groteszk kisvilág ábrázolásában van elemében – ennek életre keltésében tehát: kocsmai beszélgetésekkel, villanásnyi epizódokkal, a különös osztálytárs látogatásával „inkarnálódott” múlttal stb. –, de ezt két további dimenzió mentén még plasztikusabban mutatja meg. Az egyik a transzcendenciára utal: „Ha lett volna Isten, talán minden másként alakul” – vallja meg a partjelző, majd a túlvilág hiányát azonnal megis hosszabbítja a konkrét, történeti létezés felé: Isten hiányában nem lehetett sem szerzetes, sem próféta – lett hát besúgó. „Nyitva tartottam a szememet” – utal züllött megbízatására, amelynek elviselhetetlenségével indul a drámai eseménysor: azért mászik öregen a Nyugati pályaudvar tetejére, hogy felhívja a figyelmet magára és kérésére – mentsék fel végre súlyos kötelezettsége alól. Ugyanakkor éppen a nyitva tartott szem előtt pergett le olyan emlékezetesen az egyébként nosztalgiára – sőt: talán még emlékezésre – sem érdemes létezés.
Hasonló paradoxonok jelentős szerepben fogalmazódnak meg másutt is a darabban: „káosz van” – kezd bele például egy eszmefuttatásába Márton –, „hibátlanul és mindenre kiterjedő, pontos terv szerint működő káosz van”. És mert nem hátrálhat innen a transzcendencia logikája felé, hát a történelemébe próbál visszakozni: ám feladata és alkata nyomán a „kisvilág” is jelentéktelenné válik – szürkévé, üressé, halottá –, mint azok a lepkék, melyek rég megfakult hímporral szoronganak gyűjteményében. Jelentőséget és jelentést végül halottnak – sőt: általa meggyilkoltnak – vélt felesége látogatása vihetne a történetbe, akár végső és drámai fordulópontként, de hát ennek a sorsnak a legmélyebb és legfeltétlenebb vonása éppen az, hogy semmi nem fordul benne, egyáltalán – drámának így esélye sem marad, és talán éppen ez a legrezignáltabb felismerés. Minden marad tehát elviselhetetlen, változatlan, kisvilági, sors. Ennyiben persze „dráma”.
Amiről rengeteget tud Hamvai. Olyan sokat, hogy azt is tudja talán: abban a világban, amely számára színpadon megformálható, nincs helye. Ez a tudás pedig abból az „alkalmazott” ismeretből és gyakorlatból fakadhat, ami indulásától fogva kiemeli kortársai és pályatársai közül: elementáris fordítói tehetségéből. Ha Az iglic egyelőre nem ismételhető is – no meg Caryl Churchill is más hangon fogalmaz azóta –, éppen a mai angol, amerikai és ír darabok magyarra ültetőjeként formálja újra az itthoni színpadi konvenciók és nyelvi meghatározottság logikája szerint ezeket a műveket. Amelyek éppen ott születtek, ahol aktuálisan és folyamatosan is érdekessé tud válni mindaz, ami kortárs és ami drámai – így, együtt. Ezért talán, hogy a történelmi események megidézése után két „angol” színművet ír Hamvai: egy könnyűt és egy komolyat – az utóbbinak a műfaja is az, hogy „angol”, mintha A kopasz énekesnő bevezető dialógusát idézné, vagyis mintha univerzális jelző lehetne az, ami szigetországi.
Hogy mi történt a Kitty Flynn ihletvidékén? Meg akarta próbálni Hamvai, hogy ő fergeteges bohózatra is képes: „szerelmes bulvárkrimi két felvonásban”, írja rögtön a cím alá, mert ezzel nyilván megindul minden színigazgató és számos könnyűvérű dramaturg esztétikai nyálelválasztása? Stílusparódiát akart, mely azért legyen csak kissé komoly? Pénzt kívánt keresni? Jutalomjátékot ígért egy színésznőnek, és akkor semmi sem drága? Vagy csak írni akart egy ilyet is, és kész?
Létrejött tehát: remekül, gördülékenyen és frappánsan a két felvonás – finom iróniával alkalmazott klisék olajozott újrafelhasználásával. Így tehát korosodó szállodatulajdonosnő-orgazda, továbbá sóvárgó és ópiumfüggő vénlány, álruhás kasszafúrók, álneveivel bajlódó álomszuszék nyomozó, szado-mazóban örömét lelő, érdek vezérelte igazgató, illetve szerelmes és plebejus fiatalok hozzák mozgásba a csaknem feydeau-i gépezetet – mintha valamiféle, sikerre vivő színházi mozgólépcsőről volna szó, olyasmiről, amilyet a felsült szerelmes, Tobias Pecker találmányként vizionál. És míg sodró és magával ragadó az eseménysor – szerelem, gyilkosság, nyomozás, osztozás a rablott vagyonon, csábítás stb. –, folyamatos és sűrű a játék, sőt: remek és olykor szinte költői stíluskísérletekhez vezet a címszereplő elcsábítása, mégis, mintha az egész „angol” történet attól az ürességtől kongana, amely pedig Hamvai korábbi műveiben – legyen a tárgy mégoly parányi vagy mellékes – elgondolhatatlan volt. Ez azután a szerző legragyogóbb képességeit is saját képére tudja formálni: humora dekórummá válik, komponáló ereje rutinná, karakteralakító tehetsége legfeljebb a klisék harsány színévé; végül csak annyi marad a jobb sorsra érdemes szerzőből, amennyit művészi lelkiismerete sugallatára közbevet: „Tűnjünk el innen – ezek valami bohózatot játszanak itt” – mondja egy ponton Charley. No meg talán a színmű lezárásának kikacsintó meta-gesztusa is a korábbi szellemet idézi: „Mi ez a zsinór itt?” – kérdezi Short nyomozó, majd megrántja, s lehull a függöny.
Ennél többről nem lehet szó, mert akkor már a megteremtett, piacképes „varázs” foszlana szét, s éppen azzal kellene fizetni, amit Hamvai pedig és végre ízlelni akart: sikerrel.
A másik hazai eredetű import – „angol darab egy részben” – pedig a lélektani drámaírás konvencióit követi, s a Pokol sokatmondó címe mintha Sartre helymeghatározására utalna – az infernó mégiscsak „a másik ember”. Vagy talán ember sem kell bele: „a másik”„l’autre” –, fogalmazott egykor a francia bölcselő és drámaíró, és ebben az irányban bocsátkozik le egy viszony bugyraiba Hamvai. A magányos, szűkös, csakis munkára – írásra – berendezett legénylakásba az egykori feleség érkezik váratlanul, hogy a találkozás alkalmával egész dinamikus csapdarendszerében mutatkozzék meg az a kárhozat, amellyé egy szerelem – de legalábbis vonzalom vagy csak egy együttélés – változni tud, s a két szereplő között, csaknem pokoli szükségszerűséggel, változott is. Hamvai mesterien mutatja meg a magányos férfi – saját maga által teremtett – elviselhetetlen és nélkülözhetetlen univerzumát; majd a megrendelt pizza, illetve a jelentéktelen és kibírhatatlan zajokat okozó szomszéd epizódjaival kirajzolódik a dráma eseménymenete: két ember mélyülő és „körkörös” érzéki-érzelmi-szellemi küzdelmében. Ennek révén juthatnak fontos szerephez a felbukkanó epizodisták – a pizzás, aki lassú mozgása ellenére mégis felgyorsítja az eseményeket, míg a szomszéd váratlan megjelenése nyomán amolyan „action gratuite”-tel esik áldozatául annak a gyilkos ellentmondás-sorozatnak, amely férfi és nő között nem bizonyul feloldhatónak.
A dráma tétje ugyan csak egy hivatalosan kimondott válás volna: a nő mindenre hajlandó azért, hogy a férfi engedélyezze saját, külön életét – a mindenbe előbb egy fegyveres fenyegetés, majd egy felkínált és elfogadott, de be nem következő szeretkezés tartozik –, végül pedig egy kisebb vagyon. A férfi hajthatatlan – pontosabban: szerelmes –, és ebben a szenvedélyben mutatkozik meg a kárhozat a maga teljes terjedelmében: a pokol; ha számára ezen keresztül az üdvösség sejlik is fel. De hát az sem lehet egyéb, mint a másik ember. A dialógusban pedig mind mélyebben bomlik ki ennek a paradoxonnak az ereje és feloldhatatlansága – ez Eric számára szerelmük életképességének bizonyítéka, míg Carolyn ugyanebben azt a csillapíthatatlan destrukciót érzi, amire csaknem ráment.
És míg az egyetlen helyszínen és „egy részben” kibomló krízis sodró, súlyos és ekként drámai – addig eseményeiben főként verbális, olykor melodramatikus és sokszor monoton. Hamvai ellenállhatatlan humora ugyan nem csak ellenpontokat teremt, de valami különös, lélektani kiterjedést is ad a dialógusnak – ám a „poénok” olykor leperegnek az eseményekről, s így nem integrálják a színmű látás- és beszédmódjába ezt a különös szemléletet. A drámai konklúzió pedig nem lesz más, mint a pénzen vett – pontosabban: adott – szabadság, s ennek diszkomfortérzését a „pokolbeli” zajok örökre szóló kiiktatásával kezelné a hős: a szomszéd lepuffantásával.
Hogy mégiscsak lehetséges a „holtak földjén világra jönni újból”, az pedig a kötetzáró színmű, a Castel Felice kérdése és konklúziója lesz. Itt már összeér, ami történelmi és ami személyes: az 1958 őszén Brémából Sydneybe tartó hajón magyar emigránsok utaznak, akik délkörök, kikötők, jelenetek során át haladnak az emlékek, félelmek és tervek bugyrain keresztül. Nyolc ember sorsát szövi egybe az utazás véletleneivel Hamvai: az idős házaspárét, a kurvás szépségét, a valaha bűnökben otthonos ávósét, a fotográfusét és a többi kisemberét, akik azonban ettől kezdődően egyszerre saját – hirtelen léptéket váltó – sorsuk főhősei lesznek. A folyamatos jelenléttel komponált, más- és másféle helyszínen egymásba szövődő dialógusokból épülő drámaszerkezet egyszerre idézi meg a bizonytalanság végleteinek légkörét s a saját sors alakításának öntudatát – pontosabban: rémült eufóriáját. A történelemnek itt már csak egyetlen morzsáját görgetik magukkal – egy kivégzést, amelynek az egyik utas férje esett áldozatul, talán éppen útitársa kezétől –, s a kiutak a távolodó otthon ellenére a tengerbe vezetnek: de mégsem a gyilkosé, hanem a leleplezőé. A szereplők nem névvel, hanem karaktervonásokkal rendelkeznek, pontosabban ezekből annyival, amennyi belefér egy hosszan tartó, közös összezártság lélektani terébe. Gyűlöletek, zsörtölődés, szerelmek, fogadkozások és vezeklések változó intenzitásával halad előre a drámai cselekmény, amely azonban a hajóval együtt ér révbe, nem pedig saját logikája szerint – bár ez a rév, az „új világ”, a végső metafora szerint a holtak birodalma.
Mert mi is lehetne a sorsuk folytatása – Ausztráliában? És ami következik, az konklúzió vagy kitérő? A holtak birodalma – mint a darab zárásában olvasható – „ugyanígy van sok ezer éves kelta meg egyiptomi képeken”; még beszélni akarnának, de már nincsenek hozzá szavak. Mióta elindultak, éppen egy történelemnyi idő telt el – visszafelé talán, a történelem elé lépve – itt fognak majd újra világra jönni. De milyen világra? Sydneyre?
Ezzel zárul tehát a kötetnyi színmű – az eddigi életmű –, mely ígéretekkel gazdagon indult, és eljutott a nehezéig. Persze ez az ígéreteknek nem feltétlenül cáfolata, hanem része is lehet. Akarva-akaratlanul. És talán ezért kívánkozik ide egy másik beszélgetés emléke, másról persze, de mégis erre vonatkozó, fontos tanulsággal. Évekkel ezelőtt volt szó a Nemzeti Színházról a Merlinben, amikor gödör maradt a gödör, és egy asztal köré ültek mindazok, akik sokat tettek azért, hogy ez ne így legyen. És a hirtelen idézőjelbe kerülő szerepek és szereplők között Hamvai azt vállalta magára, hogy ő lesz a felelős. Ezért az egészért. Elviszi a balhét, okolják csak őt. Fanyar, szellemes, frappáns beszélgetés következett, amolyan élet által írt, pazarul realista, közép-európai abszurd.
Csakhogy a színház, a nemzeti, az nem feltétlenül intézmény és épület. Hanem „költőmesterség”, „játékszíni” és magyar. Megragadhatatlan és nélkülözhetetlen – hagyomány talán és feladat, amit onnan lehet megismerni, hogy él, hogy minden nemzedék cipeli tovább, ha tetszik, ha nem. Nehézségekkel, reményekkel, valamerre. És ennek a felelőssége nem vállalható és nem letehető. Voltaképpen: sors, aminek csak egyféle léptéke van.
Nagy András


Jegyzetek


1 Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet épülete.
2 A Magyar Dráma Napján kapott Szép Ernő-díjról van szó.
3 Lásd Katona József tanulmányát: Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni
© Holmi 2005 | Tervezte a pejk
Valid CSS! Valid HTML 4.01!