HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes változata |
Legfrissebb Archívum Lexikon Antológia Repertórium Előfizetés Impresszum


Mihent az Írók nyomtatásba egy egész nemzet elöt el kezdenek egymással vetélkedni, azonnal meg indul a szép elmélkedés...

Miskolczy Ambrus

MIÉRT ÉPPEN A CIGÁNYOK?


A magyar és román szépirodalomban van egy-egy nagy allegorikus költemény, amely a cigányok világában jeleníti meg a nemzeti sorskérdéseket. Ez a két mű A nagyidai cigányok és a Tiganiada, magyarítva: Cigányiász. A kérdésre, hogy miért éppen a cigányokat szerepeltetik az allegóriában, sokrétű magyarázat adható. Röviden, néhány szóval talán a következő a legtalálóbb: öngyűlölet, önmegvetés, öngúny. De nem csak azért, mert a cigányok világát egyfajta gyűlölet, megvetés és gúny övezte, hanem azért is, mert az efféle viszonyulások a velük való emberi együttérzésben is ott munkáltak. Önkép és cigánykép egymásba játszanak. Arany János remekművéből ismerhetjük ezt.
De hogyan állunk a Cigányiász című román költeménnyel?
A Cigányiász a száműzetés műve. Szerzője Ion Budai-Deleanu (1760–1820), a Hunyad megyei Csikmó görög katolikus lelkészének fia, aki – miután Bécsben is végzett teológiai tanulmányokat – a hazai erdélyi görög katolikus egyházi vezetés merevsége és provincializmusa elől még idejében, 1787-ben, Lembergbe ment, ahol bírósági titkár, majd ülnök lett. Itt, Galícia multikulturális jellegű központjában maga is vegyes nemzetiségű családot alapít, miután örmény származású lengyel nőt vesz feleségül. És bár családi élete harmonikusnak látszik, Lembergben mindvégig száműzöttnek tekinti magát, miközben keményen dolgozik – munkahelyén és otthon: az íróasztalfióknak. Személyében akár a román filológia és történetírás egyik alapító egyéniségét is tisztelhetnénk, ha Ion Budai-Deleanu román–német szótára, nyelvtani művei, történelmi vitairata és az erdélyi népek eredetéről szóló nagy műve még életében megjelent volna. Szótára kiadása érdekében többször folyamodott a kormányhivatalokhoz. Az azonban máig nem látott napvilágot. Filológiai írásaiból pedig – egy 1970-es bukaresti gyűjteményes kiadás révén – legfeljebb ízelítőt kaphattunk. Élete nagy szenvedélye a Cigányiász maradt. Fáradhatatlanul dolgozott rajta. Politikai érzelmeit és elkötelezettségeit ebben élte ki. A mű két nagyobb változatát is elkészítette az íróasztalfióknak. Az első 1875–77-ben látott először napvilágot; ezután még fél évszázadnak kellett eltelnie, míg a második változat 1925-ben megjelenhetett, pedig „a Tiganiada [mármint első változata] az egyedül sikerült és olvasott eposz a románságnál mind a mai napig: a későbbi eposzok gyönge alkotások, amelyeknek még a nevét se jegyzi meg a mai kor embere” – írja Bornemisa Sebestyén egy olyan kismonográfiában (Három hazai román költő a XIX. század elejéről. Szászváros, 1914), melyet mindmáig gondosan nem idéznek.
A Cigányiász-kiadások kronológiája jelzi a téma kényes mivoltát. A cigányokkal való párhuzam sokáig nem tetszett. Az eposz szerzője lassan foglalja el helyét a román szellemi panteonban. A kolozsvári egyetem előtt, a Farkas utcában az erdélyi román felvilágosodás literátorai közül csak három kapott szobrot: Samuil Micu-Klein, Gheorghe Sincai és Petru Maior. Ők alkotják az ún. triászt. Teljesítményük olyan könyvtárat tesz ki, amelyben a történelem, a teológia, a népfelvilágosítás foglalja el a főhelyet, és emellett némi szépirodalom. Micu-Klein lefordította a Bibliát, valamint Kempis hajdani bestsellerét. Román történelme viszont kéziratban maradt, akár Sincai annalista jellegű opusa. A korszak e meghatározó figurái a XIX. század elején egymás után a budai Egyetemi Nyomdánál vállaltak szerkesztői-cenzori állást. Igazában csak Maior tudta kihasználni a lehetőséget, és 1812-ben kiadta azt a történeti művét a románok római eredetéről, amely a román nemzeti ébredés kézikönyve lett, és Fénélon fordítása is megjelent. Mégis alighanem Budai-Deleanu a legjelentősebb alkotó valamennyiük közül. Nemcsak nacionalista próféta volt, hanem saját nacionalizmusát önreflexióval is meg tudta jeleníteni, ráadásul mindezt természetesen irodalmi formában.
A Cigányiász – szerzője szerint – „hősi-komikus-szatirikus költemény (poemation)”. Tizenkét énekből áll, mint az Aeneis, és akár annak paródiája is lehet – közelebbről: reflexió annak a kor magyar olvasói előtt oly népszerű Blumauer-féle travesztált változatára. A román cigányköltemény eposzparódia és hőseposz egyszerre.
De mi is történt a Cigányiász-ban? Lássuk a második – 1812-es – változat cselekményét. Karós Vlád vajda (Vlad Tepes) a török elleni harcra készülve megreformálta a cigányok életét: „szabadságot, fegyvert és birtokot” adott nekik, és megparancsolta, hogy menjenek a Bárbátesti (bárbat= férfi, mondjuk: Legényfalva) és Inimoasá (inimá=
szív; Inimoasá, mondjuk: Bátorfalva) közötti Spáteni-be (spate=hát; Hátfalva, vagy egy másik értelmezés szerint: Kardfalva, mert spadá=kard). A rostások, aranyművesek, üstfoltozók, kovácsok, kanalasok, sátorosok vajdáik vezetésével fel is vonultak Alba (albá=fehér) és Flámîndá (flámînd= éhség, azaz így: Éhségfalva) között. Menetükben azonban állandóan akadályozzák őket a túlvilági erők: a Sátán (Sátana) és lánya, a Gyűlölet (Urgia). A Sátán el is rabolta az egyik majdani hős, Parpangel menyasszonyát, és elvarázsolt kastélyba zárta. Megadta ugyan a lehetőséget az útra kerekedő vőlegénynek, hogy jegyesét láthassa, de amikor ez felfedte fátylát, újra eltűnt. Hosszas keresés után reggel együtt ébredtek fel az ágyban, de mielőtt bármi történhetett volna, a szűz leányok védőszentje, Szent Szpiridon a palotát pocsolyává változtatta. Parpangel, folytatva útját, a harcias Argineanullal találkozott, méghozzá két forrásnál. Két hősünk ivott is azokból, de egyikük sem abból, amelyikből kellett volna. Az egyébként békés Parpangel az élet vizéből merített, és vad harcossá változva készült a nagy küzdelemre, amíg az egyik bokorban észre nem vette szíve választottját, Romicát, aki ekkor megint csak eltűnt, a nekikeseredett ifjú öngyilkos akart lenni, ám anyja, a varázsló (Brândusa) sebezhetetlenné tette. Közben Vlád vajda próbára tette a cigányokat, amikor töröknek öltözve rájuk támadt, mire ezek megadva magukat, bocsánatért esedeztek, de amikor a vajda felfedte magát, újra hűséget fogadtak. Amikor eljött a valódi csata napja, derekasan harcoltak, és főleg az időközben odavetődött Parpangel, amíg le nem esett a lováról, és össze nem törte csontjait. A varázsló öregasszony azonban meggyógyította, és így hatalmas lagzit csaphatott újra megtalált jegyesével. Vlád megnyerte az első csatát. Argineanul, aki az ernyesztő forrásból ivott, mély álomba zuhant, és bár nem vehetett részt a küzdelemben, de miután török fogságba került, itt az ellenség táborában tett nagy kárt, míg a szultán, akire hatott a román harcos vitézsége, szabadon nem engedte. A győzelmi mámorban a cigányok nagy vitába kezdtek, hogy milyen is legyen majdani országukban a jövő államformája. A vita azonban hatalmas verekedéssé fajult, a cigányok szerteszóródtak. „Örök határozat” szerint azonban még nem ütött a török hatalom végének az órája. „Az örök császár” Gábor arkangyalt bízta meg: közölje, hogy „népének még hosszú ideig viselnie kell a török igát”. Vládot közben bojárai is elárulták. Elhatározta, hogy száműzetésbe vonul. Az „égi parancs” nyomán született döntése ellenében a román sereg harcra szólította vezérét: „Vezess minket bárhova, / Akár a szabadságba, akár a halálba!”
Így, ezzel a felhívással zárul a mű, illetve annak második változata. És kezdődik az exegézis és annak paródiája is. Pontosabban már maga a mű sem más, mint a paródia exegézise és az exegézis paródiája. Ion Budai-Deleanu mindkét változathoz írt egy-egy prológust és egy-egy „ajánlólevelet” Mitru Perea (aki nem más, mint régi barátja, Petru Maior) „híres énekes”-nek. Az első változat ajánlólevelében még felemlegette Voltaire eposzparódiáit is, és magyarázó jegyzeteket fűzött műve egyes részeihez. A második változatban Voltaire-t elhallgatta, a jegyzeteket már egy-egy „olvasó” jegyezte. Az értelmes magyarázatokat például maga Mitru Perea. A legnagyobb képtelenségeket az Onochephalos (=Szamárfej) nevű „olvasó” eszelte ki, de a leegyszerűsítő Simplitian (simplu=egyszerű) és a tudós, olykor tudálékos Eruditian (erudit= művelt) is kitettek magukért, nem is beszélve az egyszerű gondolkodású Idiotisról, míg a Filologos nevű „hozzászóló” helyesírási kérdéseket feszegetett. Voltaire szellemét megidézendő, kétszer közbeszól Micromegas is, amikor a szerzeteseket megkísérti a szerelem. A korabeli olvasóközönség „várakozási horizontja” jelenik meg ezekben az olvasói jegyzetekben, és az egész már-már groteszk hangzavar.
Nicolae Manulescu szerint a mű tiszta bohózat, öncélú irodalmi játék. A román irodalom történetéről 1997-ben megjelent átfogó munkájában ezt olvashatjuk: „Semmit sem kell komolyan venni ebben a fejezetben”, mármint az első énekben, amelyben Vlád vajda harcba szólítja a cigányokat, és kiváltságokat ígér nekik. „Maga a gondolat abszurd, nem is egyszerűen komikus, ismervén a cigányok hajlamát a nomád életre és a hadakozástól való idegenkedésüket.” 
Budai-Deleanu korában azonban összetettebb volt a cigányokról alkotott kép. Igaz, ő maga erről nem sokat írt, de érzékeltette, hogy a külső szemlélők alapvetően kaotikusnak látják a cigány világot. A Cigányiász egyszerre fogadja és utasítja el a leegyszerűsítő látásmódot. Amikor a cigányok a vajdai ajánlat nyomán vitatkozni kezdtek, az egyik „olvasó” a jegyzetben így jellemezte őket: „Látható, mire gondol a szerző, be akarja mutatni, hogy miként tanácskoznak a cigányok, egyik sem hagyja, hogy a másik befejezze mondókáját, és összevissza beszélnek. Ez igazi Cigányiász!” Ez az olvasó Simplitian, akinek neve – mint említettük – egyszerűségre és együgyűségre utal, és akiből olykor a balgák bölcsessége beszél. Idézett véleményét még Mitru Perea is megerősítette: „A cigányok ezen beszédjéből, mit eddig olvastam, eléggé meglátszik természetük, egyik sem várja meg, hogy a másik befejezze beszédét, hanem belebeszél.” Mire Coantres (contra=ellene): „Én azt hiszem, hogy nemcsak a cigányok beszélnek így, hanem minden egyszerű nép, amely tanulatlan és neveletlen.” Az írói üzenetnek ez utóbbi vélemény felelhetett meg a leginkább. Hiszen – mint jeleztük – már az ajánlólevélben hangsúlyozza az anagrammával élő író, hogy ő maga is cigány, akárcsak a levél címzettje, Petru Maior, akit mellesleg ugyanitt meg is dicsér, mert kemény kritikával illette Bob püspököt, akit csak vajdaként aposztrofált, és még hozzátette: „megrohasztja a világot”. Magát a művet is azért írta „cigányaink számára, hogy lássák, milyen őseik voltak, és ne kövessenek el hasonló bolondságokat, amilyenek megtörténnének, ha hasonló alkalom adódna”.
Jellemző, hogy a cigányokkal való ilyetén azonosulás és a velük való együttélés megjelenítése némileg ma is tabu. A Cigányiász első változatának ajánlóleveléből a szakirodalom pedig nem szokott idézni, hiszen itt a román folklór éltetőiként jelennek meg a cigányok: „Ami munkám, azaz a Cigányiász természetét illeti, emlékeztetlek, hogy én görögöt és latint, valamint más csiszoltabb nyelveket tanulván, csak kísérletet akartam tenni, lehetne-e románul is olyan emelkedettebb és finomabb költészetet művelni. És mivel a mi cigányaink voltak, sőt egyedül most is ők a román költők és zenészek, és ők írnak egyedül verseket ezen a nyelven, úgy véltem, hogy egy fokkal magasabb szintre emelem őket, más műveltebb nemzetek költészetéhez, hogy ezentúl ne csak kocsmai, utcai és paraszti nótákat csináljanak, hanem ezáltal olyan szintre emelkedjenek, hogy a bojárok is elfogadják, és a román költészet is új ékességet szerezzen, hogy örökké elmondják, ez nem másoktól, mint a cigányoktól származott, és így nevünk örökké dicső legyen a költészet terén.”
Mi ebben az idézett részben a kínos, amiért később nem hivatkoznak rá? A válasz egyszerű: a nacionalista szemléletbe nem illik bele a cigányok folklórfenntartó szerepe. Úgy vélhették sokan, hogy a cigányok a román nép szerepét bitorolják az ősi örökség átadásában. És ez a folklorisztikai cigánykomplexus – mint arra Hangszeres magyar népzene című könyvében Sárosi Bálint rámutat – ma is érvényesül még Kelet-Európában.
Manulescu szerint Budai-Deleanu tisztában volt azzal, hogy Petru Maioron kívül nem lehet olvasója, és ezért nem közölte művét. A fenti idézetből úgy látszik, hogy a román költő valójában azért számított a művelt bojárokra. Igaz, nem volt nagy véleménnyel kulturális színvonalukról. Azonban nemcsak az olvasók szerény műveltségszintje által behatárolt igényekkel volt tisztában, hanem ugyanakkor saját írói vállalkozásának eredetiségével is. Annál is inkább, mert mint ugyancsak műve első változatában – cigányköntösbe bújva – írta: „A cigányokról ugyanis nem olvastam semmilyen nyelven, és nem is olvashattam, mert a többi európai népnél nem ismerik a cigányokat. Ezért náluk egy ilyen munka nem is aratna sikert, de a mi bojáraink, akik a cigányokkal élnek, esznek, alszanak és múlatnak, ismerik a természetünket, egy ilyen művet el kell fogadjanak, annál is inkább, hogy én igyekeztem sok cigány szóval és szólással élni, úgy, ahogy egymás közt beszélnek a cigányok.”
A Cigányiász második változatából nemcsak a cigányok és a román folklór kapcsolatára való utalás maradt ki, hanem a bojárok említése is. A fenti idézett részt pedig – miután jelezte, hogy Tassoni La secchia rapita és Casti Li animali parlanti meséje „a miénkkel szemben nem épül történelmi alapra” – így módosította Budai-Deleanu: „Hogy valaki hasonlót írt volna a cigányokról, nem olvastam semmilyen más nyelven. Hiszen a többi európai népeknél kevéssé ismertek a cigányok, ezért náluk egy ilyen munka nem is aratna sikert. De országunkban azok az emberek, akik a cigányokkal élnek, és ismerik a természetüket, nem lehet, hogy egy ilyen művet el ne fogadjanak, annál is inkább, hogy amennyire lehetséges volt, igyekeztem sok, a cigányok ízlése szerinti szóval és szólással élni, különösképpen úgy, ahogy egymás közt beszélnek a cigányok.”
Valóban, cigány- vagy cigányokról szóló adomák és szólások elemei lépten-nyomon felbukkannak a műben, miközben nyelvezetében elsősorban a hátszegi tájszólás érvényesül. Megelevenednek a gyermekkorban hallott történetek egyes elemei is. Közmondásokra vagy azok nyomaira ismerünk. De mindenekelőtt a cigány templom közismert meséjének hatását érezzük. Eszerint a cigányok kolbászból akarnak templomot építeni, de közben felfalják a sok kolbászt, és így templom nélkül maradnak. E verses történet templomának analógiájára támadt a Cigányiász cigány államalapítási ötlete – hangsúlyozza O. Bîrlea, aki szerint a román folklorisztika előfutára is volt Budai-Deleanu.
A folklór jelenlétét többen is hangsúlyozták és hangsúlyozzák a Cigányiász-ban. Ugyanakkor másrészről meg azt tették szóvá, hogy Budai-Deleanu a folklórból átvett mozzanatokat a felismerhetetlenségig átdolgozta, és így nem is lelhetők fel a műben „helyi elemek” (ahogyan Al. Piru nevezi őket az 1974-ben kiadott Budai-Deleanu-válogatáshoz írott előszavában). Ez utóbbi érvelés szerint a Cigányiász szerzője a felvilágosodásnak ahhoz a vonulatához tartozott, amely nem tisztelte a népi kultúrát, babonák halmazát látta benne, és a folklór csak annyiban érdekelte, amennyiben a múlt nagyságának valamely emlékét őrizte.
Kétségtelen, hogy Budai-Deleanu ismerte a különböző hőstettekről szóló balladákat. Argineanu alakjának megformálásában hatottak rá. Egyik jegyzetben Eruditian szóvá is tette, hogy a tudós Talaláu, aki a csórai krónikát lapszéli megjegyzésekkel tarkította, gyermekkorában sok – azóta elfeledett – hősi éneket hallott. „Kár!... (teszi hozzá a tudós), hogy az ilyen énekeket nem jegyzik le a nép tanultabbjai, mert idővel mind feledésbe merülnek, hiszen sok olyan történelmi tényt tartalmaznak, amelyet meg lehetne óvni a feledéstől.” Ez bizonyosan nem a néplélek valamiféle lelkesült herderizmustól áthatott kultusza. Budai-Deleanu inkább afféle szellemi igénytelenségnek tartotta lehetséges olvasói folklórigényét. A mitológia paródiáját némileg még a folklór paródiájával is erősítette. Az első változatban szereplő Becskereki Istók nagyapját Becskereki Gruiának nevezte el. Gruia a hősi balladák jellegzetes alakja. A kis Istók pedig, miután megtanult egy csomó zsoltárt, olvasni kezdte az Alexandriá-t, Nagy Sándor hőstetteiről. De emellett még nagy előszeretettel hallgatta a vásárban a vak énekmondók hősi balladáit. Legjobban azonban az oroszlán- és sárkányölő hősökről szóló mesék tetszettek neki. – Mindent egybevetve, Budai-Deleanunál a folklór tehát azt a lovagirodalmat helyettesítette, melyből Don Quijote eszméit merítette, és anakronisztikusan hősi gerjedelmeit táplálta.
Ami pedig még ezt az ironikus látásmódot illeti, gondoljunk arra is, ahogy azt Mitru Perea az egyik jegyzetben maga is hangsúlyozza: az antik istenek az emberi szenvedélyek megszemélyesítései. És ehhez rögtön kapcsolódik Simplitian: „Azaz a mi parasztjaink is meséikben, mikor pestisről, erdő anyjáról stb. beszélnek.” Mire Idiotisanul: „Azaz locsi-fecsi, üres szavak, papírpazarlás. Jobb lenne, ha úgy énekelnének, mint a mi cigányaink és a megszokott versekkel. Én az egészet, amit eddig mondtak, röviden énekeltem volna meg: »Hej rozsnak a zöld levele / Lám a cigányok felfegyverkeztek / hogy vajdát állítsanak az országban, / magukhoz hasonlót, egy cigányt / de miután összevesztek egymással / odahagytak vajdát és földet / és idegen országokba mentek, / miként az nekik tetszett.« Íme, röviden ez minden, anélkül hogy káoszba és gonoszba [urgie=gonoszság, száműzetés] avagy mit tudom én, milyen zordon vidékekre mennénk.” A szerző maga viszont egyik jegyzetében kifejti, hogy „újfajta költészetet” akar meghonosítani az eddigi zöld levél-féle énekekkel” szemben.
Hogy a kétértelműség teljes legyen, a parodisztikus folklórszemlélet viszont már-már komolyba fordul, amikor az egyik „olvasói” kommentárban M. Perea „Szent Illés”-ről a következőket jegyzi meg: „A parasztok körében az a hiedelem él Illés prófétáról, hogy tüzes szekerével jár a felhők között, és ha megpillant egy ördögöt, rögtön villámait szórja. Innen merített a mi költőnk is, amikor mindenben a néphiedelmeket követi, úgy jár el, mint Homérosz. De ezekben a dolgokban nem is lehet másképpen eljárni, mert akkor nem lennének közmesék.”
Minden ironikus tartalma ellenére a Cigányiász folklorisztikus olvasata jogosult. A folklór Budai-Deleanu élő és éltető valósága volt. A folklór világában nőtt fel. A gyermekkort jelentette számára és a hazát.
Bár a műben a cigányok elsősorban az allegória kellékei, mégis, a keletkezéstörténet értelmezéséhez figyelembe kell vennünk a kor – cigány- – valóságát, azt, ami a cigányokkal történt, amit a cigányokról írtak, és amit feltehetően maga Budai-Deleanu is olvasott és tudott.
Először George Bogdan-Duicá figyelmeztetett erre, még a századfordulón. Úgy vélte, hogy Budai-Deleanu a cigányok hadra fogásának ötletét Blumauertől vehette, pontosabban az ő 1788-i Aeneis-paródiájából. (Ezt az akkor oly népszerű művet, illetve ennek egy részét az 1790-es években Szalkay Antal katonatiszt – utóbb a magyar jakobinus mozgalmat is denunciáló egyik besúgó – magyarra is átültette, de a cenzúra a katolikus vallást sértő kitételek miatt a fordítást nem engedte megjelenni. Így azután a mű magyarul csak 1833-ban látott napvilágot, Blumauer átöltöztetett Aeneise címmel, Vajai László fordításában.) Bogdan-Duicá ama rész ihlető hatására gondolt, melyben Tiberius, a Tiberis folyó istene jellemzi a meghódítandó földet, ahol országot fog alapítani. A kérdéses rész Vajai tolmácsolásában így szól: „Ne félj! segédbajnokokat / Turnus ellen te kaphatsz, / Vizemen túl tolvajokat / Milliókat fogadhatsz. / Mert kezdetben Romaiak, / Mind a vének, mind az ifjak / Tolvajokból állottak.
Régentén ott csak a vadak / Erdőn s mezőn legeltek. Azért elsők, kik ott laktak / mind vad nevet viseltek. / De most azon tolvajoknak, / Kik ott laknak mindazoknak / Evander a Királyok.”
A német eredetiben Blumauer nem említette a cigányokat. Nem is rájuk gondolt. Viszont Vajai éppen Evander cigány katonáival azonosította a római őslakókat. A strófa végéhez fűzött fordítói jegyzetben még külön meg is világította a maga átértelmezését, miután jelezte az eredeti Aeneis-nek azt a helyét, amelyet Blumauer parodizált: „Gensque virum truncis et duro robore nata / Queis neque mos neque cultus erat.” VIII. 315. Azaz: „Oly férfiak népe, mely tuskók és vad tölgyek között született / Nem volt nekik sem erkölcsük, sem vallásuk.” 
Miként a magyar fordítóknak, úgy Budai-Deleanunak is ötletet adhatott ez a rész a cigányok és „az igaz rómaiak”: a románok azonosításához, még akkor is, ha Blumauer maga az Aeneis-féle államalapítás előtti rómaiakat és a cigányokat nem azonosította.
A cigányok szerepeltetése Blumauer magyar fordításaiban valójában a befogadás lehetőségeire utal. Így nem zárhatjuk ki, hogy Blumauer költeménye nem csak abban a tekintetben volt ihlető hatással Budai-Deleanura, hogy kedvet csinált a parodizáláshoz, hanem talán az említett metaforikus átértelmezést illetően is.
G. Bogdan-Duicá jelezte azt is, hogy a cigányok kérdése birodalmi politikai szinten is napirendre került, ami szintén ihletően hathatott Budai-Deleanura. A cigányok katonáskodása egyébként a XVIII. század vége felé hétköznapi tapasztalat is lehetett, hiszen már II. József elrendelte katonakötelezettségüket, azt, hogy közülük is sorozhatnak. A hadra fogás ötletéhez nem feltétlenül kellett Blumauert olvasni. Az alapötlet viszont – hangsúlyozza a román irodalomtörténész – a cigányok templomáról szóló adoma, és Budai-Deleanu ezt „össze tudta hangolni társadalmi és politikai eszméivel”, és így a cigányok templom helyett nála államot akartak alapítani.
G. Bogdan-Duicá bár nagyon is fontos szempontokat vetett fel, mégis valamiféle céltáblája lett a különböző elmarasztaló észrevételeknek. Szemére vetették, hogy külső hatással magyarázza a Cigányiász születését, és így annak eredetiségét kérdőjelezi meg. George Cálinescu még megemlítette Blumauert, mint egyik lehetséges ihlető forrást, de aztán az újabb szakirodalomban az osztrák író helyét hamar elfoglalta Rabelais. Kétségtelen, hogy Blumauer a felvilágosodás obszcén és trágár frivolitását képviselte, és inkább a paródiák divatjának hódolva és azt éltetve ösztönözhette Budai-Deleanut, mintsem az alapötlet felkínálásával, bár nincs kizárva, hogy szikrát adhatott. Hiszen a Cigányiász maga is „travesztált történet”, magyarosan: átöltöztetett történet. Az inspiráció szempontjából azonban minden lehetséges olvasmánynál sokkal fontosabb lehetett a korabeli szellemi légkör és az, ahogy ebben a cigányok megjelentek. Erre Köllő Károly hívta fel a figyelmet Ion Budai-Deleanu magyar szemmel című kitűnő tanulmányában.
Tény és való: a Budai-Deleanuéhoz hasonló értékű és jellegű művet nem írtak cigányokról. De mint Bogdan-Duicá hangsúlyozta, a cigányok „napirenden voltak”. És nem is annyira Bécsben, mint inkább Magyarországon. A nemesi populáris irodalomban, sőt magában a szépirodalomban is ott vannak a cigányok, akiknek megjelenítése iskolapéldája lehetne az irodalmi szintek kölcsönhatásának és egybejátszásának. Az anyag egyszerre feltáratlan és gazdag. Nem lehet úgy kutatni benne, hogy ne bukkanna fel mindig valami újabb adat, adalék és szempont, amely az eddigi kijelentéseket megkérdőjelezi vagy viszonylagos jellegüket érzékeltetheti. (Egyetlen olyan szintetizáló munkát ismerünk, amely a kölcsönhatások említett jelenségét méltó súllyal tárgyalja: Fleischman Gyula: A cigány a magyar irodalomban című 1912-es könyvét.)
Először Mária Terézia a vándorcigányok megtelepítését célzó rendeletei keltették fel a cigányok iránti „irodalmi” érdeklődést. A királynő többször is elrendelte megtelepítésüket, a „kóborlók” letartóztatását, hajlékaik lerombolását; megtiltotta a lótartást, illetve csak azok számára engedélyezte, akik jobbágyi földeket művelnek; paraszti öltözetet írt elő számukra, a vajdai tisztség megszüntetését, valamint megkövetelte, hogy a cigánygyermekeket is vegyék fel a céhekbe. 1773-ban a Helytartótanács megtiltotta a cigány nyelv használatát, és elrendelte, hogy a cigányok környezetük nyelvét beszéljék. A legkeményebb intézkedést II. József adta ki 1783-ban, amely a korábbi rendeletekre hivatkozva többek között megparancsolta, hogy a vándorcigányoknál a két éven felüli gyermekeket vegyék el szüleiktől, és a szomszéd megyékben osszák szét a parasztok között, „a zenélést a zeneszerszámok kötelező elkobzása és összetöretése mellett tiltsák meg”, „a cigány nyelv használatát 24 pálcákkal szigorúan meg kell akadályozni”. A cigány név helyett pedig a hatóságok az új paraszt, új magyar kifejezéssel éltek. A cigányság sorsa tehát Erdély, Magyarország és az egész Habsburg Birodalom mindennapi valóságának kérdése is volt, és érthető, ha foglalkoztatta az írásbeliség révén kialakuló közvéleményt.
Az 1767-i rendelet nyomán született a Cigányok végső romlásáról szóló „széphistória”, amelynek több változata is megjelent ponyvaként, továbbá kalendáriumban is napvilágot látott, és kéziratban is terjedt. Évődő, gúnyolódó, de egyben részvétet, együttérzést is tanúsító írás. A legfrappánsabb strófákat az 1769-i változatból idézzük:
„Hatvannyolcadikban, ezerben, hétszázban, / Romlott, pusztult Tzigány nemzet borult gyászban, / Rongyos sátorokból szállott paraszt házban, / Vándorló rút népet szedték jó pórázban.
Végső napja vala böjt első havának, / Eb harmincadjára midőn ők jutának, / Helységenként hamar egybe-hivatának, / Világból az urak rajtok kiadának.
Parasztok legyenek megparancsoltatott, / Jobbágyok számába ki, ki írattatott, / Ház építés, szántás, vetés meghagyatott, / Szent János napjáig terminus adatott.
Lóval kereskedés, cserélés-berélés, / Kóborlás falunként, szabad járás-kelés, / Sátorbeli lakás, ingyen, könnyen élés, / Nagyon megtiltatott, ringy-rongy folt viselés.
Prémezett szoknyában, szurkos lepedőben, / Nem lesz szabad járni házanként kérőben, / Nem hajadon fővel, hanem főkötőben, / Ködmönök, kankójok légyen jövendőben.
Mezítelen rajkó hátulját, eleit, / Fedezze ruhával test minden részeit, / Paraszti munkától ne ója kezeit, / Mesterségben töltse gyenge esztendeit,
Tzigány név, nyelv és szó erősen tiltatik, / Új lakóknak neve nékiek adatik, / Más nyelven szóljon, ha tud, parancsoltatik, / Ha nem tud, ám elmés, tanulni hagyatik.
Tzigány sereg hallván ezeket, egymásra / Könnyes szemmel néztek, fakadtak sírásra, / Férjfiak, asszonyok szörnyű jajgatásra, / Fejre kúcsolt kézzel vének zokogásra.
A napot, esztendőt némelyek átkozták, / Őket ily véletlen romlásban mért hozták, / Némelyek urokat, tiszteket okozták, / Szabados élettől, hogy őket megfoszták...
Nagyidai harcnak keserves nótáját, / Faraó siralmas veszélyét és baját, / Ki vonja ezután, ha tzigányok nyáját / Veszteni kívánják, tiltják muzsikáját?
Mi bírtuk világot, laktunk, hol akartunk, / Falukról falukra mentünk, keltünk, jártunk, / Sok lopott jószágot ládáinkban zártunk, / Ily mostoha időt nyakunkra nem vártunk...
Vajdának kezéből a pálcát kivették, / Adózó paraszttá és jobbággyá tették, / Magas polcról komát ugyan leültették, / Vajdaság levelét pad alá vetették...
Mikor ingyen éltem, bezzeg boldog voltam, / Legnagyobb uraknak is bátran odaszóltam, / Magam szemetén mint kakas parancsoltam, / Hogy mi erre jussunk, sohasem gondoltam.
A Tzigányok nevét no hát temessük el! / Ringy-rongy ruházatot nyakunkból vessünk el! / Kankóba öltözzünk, mivel lenni meg kell! / Isten jobban tudja ügyünket oda fel!”
Ez a vers a Mária Terézia-féle rendeletek parafrázisa és „kritikája”. Elképzelhető, hogy cigány írta, olyan közönség számára, amely maga is állandóan érintkezett a cigánysággal, és tisztában volt, milyen kegyetlen terhet jelentenek a kényszercivilizációs intézkedések. Történelemfilozófiai üzenete is van a „históriának”: a dicső múlttól való elszakadás, a süllyedés, a hanyatlás. Mindez a kor gondolkodásának egyik kedvenc motívuma, itt viszont annak paródiája is. A Tzigányok végső romlásáról való szép história – mely a romlásköltemények leghosszabb változata – lakonikusan összegzi a hanyatlás eredményét: „Jaj nékünk! szűrt, kankót, bocskort kell viselnünk, / Paszamántos, veres ruhát le kell tennünk, / Rókás mente helyett juhász bundát vennünk / Világ uraiból parasztokká lennünk.”
Ez a díszes öltözékéből kiforgatott cigányság a viseletéből kiforgatott magyar nemesség képe is lehetne, és nyilván az is volt. A vers további strófáiban a cigány nyelv betiltásának felemlegetése pedig nyilván a kor anyanyelvkultuszának paródiája.
Iszogató, pipázó és fecsegő kisnemesi olvasókra számíthatott tehát a kiadó. A romlásverseknek – melyeket egymásból másoltak, majd bővítettek az ismeretlen szerzők – van olyan változatuk, amelynek illusztrációján látjuk is őket. De talán nem csak a műveletlennek számító közönségnek szólt a ponyva. Az italozás és mulatozás mámorában elmosódhattak a társadalmi különbségek. Jellemző, hogy a leghosszabb változat egyik példányát Orczy Lőrincnek tulajdonították, ennek a francia műveltségű költőnek, aki élete végéig Mária Terézia kegyence maradt, és egyben a magyar költészet kezdeményezője, ezért pedig – a nyelvújítás vezéralakja, Kazinczy Ferenc szerint – emléke áldott.
Orczy Lőrinc esetleg írhatott ilyesmit, tréfából és talán oly pillanatában, amikor felöntött a garatra. De neve alatt nem jelentették meg. Viszont, hogy szerzősége felvetődött, annak lehet némi alapja. Költeményes holmi egy nagyságos elmétől címmel a cigányokról írt ugyanis egy hosszabb, kissé kétértelmű, de mély tartalmú üzenetet rejtő költeményt, amelynek „líraisága legkomplexebb Orczy darabjaié közt” – ahogy Horváth János látja. Álljon itt a költeményes gyűjtemény Vigasztaló beszéd a cigányokhoz címmel 1762-ben született egyik darabjának néhány részlete:
„Cigányok! világi népeknek sepreje, / Rajtatok esmérszik természet ereje, / Nincs a kerek földnek oly igaz zsellére, / Mint ti, vajon ki volt nemzetségtek feje.
Eleget hazudtak majd minden nemzetek, / Honnan származtanak, miképp nevekedtek, / Elei mint jöttek, hová telepedtek, / Csodálom, rólatok mért nem beszélgettek.
Azt sem tudjuk, mikép jöttetek hazánkban, / Semmi emlékezet nincs históriánkban, / Király, törvény nélkül vagytok társaságban, / Elszéledve, mégis együtt sok országban.
Ha tehát Ádám volt földi népnek apja, / A cigányoknak is ő volt fondálója, / Nem vagyok én azért Ádám gyalázója, / Több rossz népnek is volt ő elöljárója...
Mért tehát titeket a szentek számában / Nem vettek, s tiszteltek az ecclésiában, / Azt mondják, hogy ritkán jöttök a templomban, / S néha tiltott dolgok történnek sátorban.
Máskép, ha tisztelet illet szegénységet, / Ha dicsérni szükség mezítelenséget, / Ha semmivel bírás hozhat dicsőséget, / Ha tűrés szenvedés nyeri a szentséget:
Ily módon sok mártír lesz Pest vármegyében, / Sok boldog Hevesben, Kunságban, / Erdélyben, Mennyi búcsútok lesz néktek Debrecenben, / Ha ily formán lehet bémenni mennyegekben!...
Cigány király ellen soha nem támadott, / Ország ellen pártos fegyvert nem ragadott, / Új vallással népet soha nem csábított, / Tartományt nem rabolt, várast nem pusztított.
Íme még el is jött boldogtalan sorsa, / Nem engedtetik már, világot bujdossa, / Oda lesz e drága nemzetnek szokása, / Rajtok teljesedik világ változása.
Jó kedvvel légy szegény elszélesztett község, / Nemcsak tégedet ért ily szerencsétlenség. / A változás ellen nincs vár, nincs erősség, / Minden nemzeteket eltörül régiség.
Nézd Tróját, Sálemet, Athent, Sicambriét, / Carthágót, Babylont és Alexandriát, / Régi Rómát, Rhodust, Delphost és Cairát, / Más nép lakta, másnak adja most adaját.
Ezek pedig sok száz esztendőt fénylettek, / Sok jeles vezérben, császárban kérkedtek, / Elmúltak, alig van immár nevezetek, / Nem csoda, hogy eljött néktek is végetek!...
Már lehetsz katona, gróf, báró, nemes is, / Úgy lehet, fiadból lészen generális, / Ki tudja, nem lesz-e egyik perszonális, / Volt immár Fekete többször is, másszor is.
Hagyd el hát szokásod, vesd le természeted, / Széledj jobb nép közé, változtasd nemzeted, / Jöjj bé faluvégről, mosd le barna színed, / Építs, dolgozz, sima ne legyen kezed.”
Horváth János a költemény komplexitását elsősorban abban látta, hogy tettető magasztalás színében festi az elítélendő, de így már csak humorosan felfogott valót”. A költő „nem ahhoz beszél, akikhez forma szerint szól, hanem az olvasóhoz: tetteti magát, s a cigányt is maszkírozza. Színlelés és akaratlan kimondott drasztikus igazságok humorosan bujkáló játéka”.
A bujkálás technikáját azonban nem értjük, ha elvonatkoztatunk a szabadkőművességtől. Orczy Lőrinc e verse első látásra a beavatottakhoz szóló évődő szabadkőműves hitvallás. Egyszerre tréfás és komoly. Évődően utal gróf Fekete János tábornokra is, aki Voltaire-rel levelezett, és az egyenlőségeszme elkötelezettje volt, 1790-ben programként vallotta a parasztság számára országgyűlési képviselet biztosítását. Orczy az építő munka dicséretét zengte. A kényszercivilizáció beavatás a civilizációba, ahol nem lehet ember és ember között különbség. Kőműves szólt a kőművesekhez, de a végén a testvér a profánhoz, a magyar a magyarhoz, mert a cigány sors és a magyar sors között sok a párhuzam, a felvilágosult nemzeti szemléletben pedig minden lakos magyar, és az érdem minősít.
A „végső romlásról” szóló – és Orczy munkássága révén számos új jelentéstartalommal gazdagodó – költeményeknél is nagyobb népszerűségnek örvendett a Duplex icon gentis notissimae az az ismeretes nemzetnek kettős képe című „história”. Ennek már cselekménye is van, mely – cigányokat és zsidókat egymás mellé társítva – az eredetmítosz paródiájával kezdődik:
„Mert Isten a tengert két felé osztotta, / Amely az Izraelt által bocsátotta, / Faraót népével mind elborította, / Kiért Istent Moyses sok képpen áldotta.
Faraonitákból sok parton marada, / Ki osztán magának Czigány nevet ada, / Az egész világra hamar elárada, / Magyarországba is nagy része szakada.”
A „história” egy másik változata antik hősökhöz hasonlítja a cigány alakokat:
„Haja kondor, foga, mint elefánt-csont, szép, / Ajaka mint Kláris, teste fekete, s ép, / Tekéntete vidám, merő mennyei kép, / Valahová fordul, csudállya a sok nép.
Dullya Sireneket énekelésével, / Meg győzi Orfeust doromb-verésével, / Izmos Herculest is vastag erejével...”
Turóczi-Trostler József szerint ez Gyöngyösi János barokk cirádáinak paródiája, „a stílusparódia első emléke irodalmunkban: amolyan diáktréfa és halandzsa, amelyet csak a beavatottak értettek meg”. Tehát már komoly kollégiumi műveltség kellett hozzá. Ebben a változatban a cigányság már-már nemesi kiváltsággal rendelkező szabad nép, hiszen: „A Magyarországot elosztá magának, / Négy helyt válosztott legfőbb vajdaságának.”
Mint a további strófákból kiderül, a szabadság fejében a király felhívására a cigányoknak – miként a nemeseknek – hadba kellett szállniuk. Össze is gyűltek. Vezérük Miskolczi vajda, kinek borától alaposan berúgtak. Ezután összeverekedtek. De még szerencse, hogy a vajda előrelátó volt: kés vagy más éles eszköz a kezük ügyébe ne kerülhessen, ha netán egymásnak ugranának – így végül komolyabb bántódása nem esett senkinek sem.
Az itt csak villanásszerűen felidézett magyar cigány „széphistóriák” és a Cigányiász közötti párhuzam kézenfekvő. Budai-Deleanu játszik is az egyiptomi eredet bennük felbukkanó kultuszával, miközben jelzi, hogy Indiából jöttek. Az öltözet és a nyelv kérdését azonban nem állította előtérbe. Ez még nem foglalkoztatta, mint ahogy nem foglalkoztatta a román világot sem olyan mértékben, mint a magyart. Tudjuk, hogy 1790-ben a magyar nemzeti viseletet a nemesség mint létének szimbólumát karolta fel. Az ideológusok a nemzeti viselettel és a nyelv jogainak érvényesítésével próbálták kiemelni a nemzeti eredetiséget. A román nemzeti viseletkultusz igénye azonban csak jóval később, az 1860-as években jelentkezett. A közéleti nyelvhasználat ügyében sem kapott a propaganda akkora teret, mint Magyarországon – a román nyelvújítás is még kezdeti szakaszát járta. A korszak nagy feladata a latin betűs helyesírás kialakítása volt. Budai-Deleanu számára mindezek után a Duplex icon meseszövése kínált használható motívumot. Éspedig: a verekedés. A nagy verekedés a Cigányiász végkifejlete, az első változatban ezzel is ér véget a költemény.
De nemcsak a verses epika hathatott Budai-Deleanura, hanem a verselést követő értekező próza, mindenekelőtt a cigányok eredetéről, történelméről, életformájáról. E tekintetben H. M. G. Grellmann volt az a fontos szerző, aki a felvilágosodás szellemében értekezett sorsukról. „A cigányok Kelet népe, gondolkodásmódjuk keleti.” Szerinte nem hajlanak az újításokra, hanem lopnak, csalnak, kereskednek, nem dolgoznak. „Csak a cigányoknak tulajdonítható, hogy a jóslás babonája még több millió ember fejében uralkodik.” Igaz, hajdan sokan mások is foglalkoztak jóslással. „De ezek a tanult emberek már nem élnek, és ismereteik az irodalom holt levéltáraiban lappanganak, valószínű, hogy velük a chiromantia hite is kihalt volna, mint az asztrológia, necromantia, oneromantia és az együgyűség egyéb gyermekei, ha nem lennének cigányok.” Grellmann hírt adott a templomadomáról is: „Az erdélyi románok körében járja az a közmondás, hogy szalonnából készült a cigányok temploma és a kutyák felfalták.” Egyébként olyanok, mint „a gyermeteg gondolkodású emberek”, akiket „inkább az érzelem, mint az értelem vezet”. Így: „a leghaszontalanabb és legkárosabb teremtmények”. Ugyanakkor – hangsúlyozza Grellmann – katonának használhatók, vannak magyar regimentek, amelyekben minden nyolcadik ember cigány. Tűrik a megpróbáltatásokat, állóképesek.
Grellmann természetesen sajnálta, hogy II. József rendelkezéseihez hasonlókat Európában máshol nem is próbáltak életbe léptetni, és így „ez a nép olyan tudatlanságban tévelyeg, hogy alig érdemli meg, hogy az emberi nemhez tartozónak tartsák”. Ugyanakkor nemcsak azt a nézetet elevenítette fel, mely szerint a cigányok Káintól származnak, és így maguk is zsidók, hanem azt is, mely szerint ruházatuk hasonló a római tógához, ezért feltehetően Trajanus telepítette őket Daciába, hogy ezt a tartományt függőségben tudja tartani.
Grellmann a „civilizált” ember fölénytudatával nyilatkozott. Szemléletében a nyárspolgár dühe és viszolygása érvényesül, míg a magyar populáris irodalomban a magyar nemes hol évődő, hol sértő, de öniróniával is áthatott életközelisége. Ezt az életközeliséget fokozták a nemesférfiaknak a csinos cigány lányokkal való elmélyült kapcsolatai, amitől a nyárspolgár csak viszolyoghatott. Az életközeliség mély rokonszenvvé is alakulhatott. Példa rá az erdélyi gróf Gyulay Lajos, a legnagyobb magyar naplóíró. 1834-ben így vallott naplójának: „Hamar vénülnek, de jókor kezdenek élni, házasodni és szigorú életmódjuk is okozhatja azt, szereti cifrán járni, ha módját ejtheti, jó kedvű, de siránkozó is, nékem részemről az oláhnál elébvaló nemzetnek tetszik lenni a cigány, atyafi is vélünk, és lehet, hogy a magyarokkal együtt telepedtek be hazánkba.”
Ennek a rokonszenvnek az alapja már a romantikus szabadságkultusz is, valamint az a nemzeti humanitarizmus, amely az ország minden lakosában leendő magyart látott. Fel is volt háborodva Gyulay Lajos, amikor 1848-ban a felszabadult román jobbágyok elkezdték tervezgetni a cigányok elűzését; „azt hiszik – írta naplójába –, azok más agyagból gyúrt teremtései az Istennek. Égalité, Liberté, Fraternité! beh kevesen tudják ezt felfogni igaz értelmében!” 
Az erdélyi gróf demokratizmusa és toleranciája társadalmi helyzetéből is fakadt. Az arisztokrácia világában kevésbé éltek etnikus sztereotípiák, mint a polgári és a paraszti világban. Műveltség és társadalmi tapasztalatok iránti nyitottság is magyarázza ezt. Az a földbirtokos, aki gazdaságát hatékonyan akarta működtetni, nem engedhette meg magának, hogy oktalan hatalmaskodásra vagy előítéletei érvényesítésére időt pazaroljon. Pontosabban, éppen társadalmi tapasztalatai tették nyitottá. Gyulay Lajos az átlagnál nyitottabb lehetett, mert aligha volt olyan magyarországi társadalmi és etnikai csoport, amelynek hölgyeivel ne mélyítette volna el testközeli érintkezését.
Az efféle sokoldalú cigánybarátságnak a másik pólusán helyezkedik el a művészi romantikus cigánykultusz. Ennek a klasszikusa a kor egyik legnagyobb és legnépszerűbb zeneszerzője, Liszt Ferenc. Az egzotikumra váró európai közvéleménynek később magyarra is lefordított francia művében valóságos dicshimnuszokat zengett a cigányok természetközeliségéről, mintegy összesűrítve mindazt, amit a természetember-kultusz jegyében elmondtak és elmondhattak.
A magyar költészetben a cigányromantika helyett inkább öngúnnyal vegyes együttérzésnek lehetünk tanúi. Csokonai Vitéz Mihály már-már protorasszista, amikor a Cigány című versében a cigányokat az istenek tökéletlen teremtményeként jelenítette meg, egyben az ember teremtésének karikatúráját nyújtva. Arany Jánosnak A bajusz című költeményében a tolvaj, csaló, ravasz cigánybanda kifosztja és megcsúfolja a bajuszra áhítozó buta parasztgazdát. Riedl Frigyes Arany-monográfiájában így némi érthető keserűséggel tette szóvá, hogy „a cigányélet költészetét nem találta fel eddig senki nálunk, azok közül, akik a cigányokat valóban ismerik, és nemcsak álmodnak velük, mint a német romantikusok. Arany a sátoros nép jellemző komikumát talpraesett szarkazmussal és nagy alakító erővel tünteti fel, de csakis a bolygó élet trivialitásai iránt van érzéke, nem kereste az útszéli vad virágokat. Ő e részben hű maradt a népies felfogáshoz, és egészen a magyar nép szemével nézi a cigány jellemet, amelynek fővonása szerinte is, a nép szerint is, az ostoba furfang. Petőfinek általán nagyobb rokonszenve volt az elnyomottak iránt, ő tán megtalálta volna – ha tárgya és alkalom engedi – e triviális élet költészetét is”.
Valóban, Petőfi Sándor inkább a cigányromantikát figurázta ki, amikor a Vándorélet című versében a heves szélben didergő „oláhcigány”-karaván képét rajzolja fel. A vándorszínész szolidaritása a vándorokkal, bújuk-bajuk és örömeik értése jellemzi ezt a költeményt.
Protonépi íróink a nép, pontosabban a parasztság körében élő sztereotípiákkal éltek. Persze a nép fogalma mesterséges, kirekesztő és leegyszerűsítő fogalom, mint minden ideológiai konstrukció. A cigányokkal olyan jól kijövő Gyulay Lajos miért nem része a népnek? Ő igazán tudta sejtetni a cigányokkal való érintkezés poézisét, már amennyiben cigány barátnőinek is jellegzetes fantázianeveket adott. József főherceg pedig megtanult cigányul, cigány nyelvtant is készített, és magas szinten értekezett a cigány múltról és kultúráról; közben megjelentek a cigányéletet élő értelmiségiek is, akik sorát Wlislocki Henrik nyitotta meg.
Viszont tény, a nemesi, paraszti és városi magyar világban általában véve inkább az idegenkedést tükröző negatív sztereotípiák éltek, egyfajta toleranciával és mély barátsággal, amelyben természetesen van hierarchia, de kölcsönösség is. Jókai Mór egyik megnyilatkozása lehet a példa. Ő a vén cimbalmosban ismert rá „azon csodálatos fajra, mely a magyarnak minden vendégei között mindig tréfa, gúny, lenézés tárgya volt, s mégis mindig a legjobban ragaszkodott hozzá. Lusta, de nélkülöző; alázatos, de szabadságvágyó; elmés, okos, bár sohasem tanul semmit; tedd akárhová, és ő ismét visszaszökik hegedűjéhez, kóborlásaihoz; tűr, nélkülöz, éhezik, fázik, üldöztetik és jó kedvét sohasem veszti el. Vonójával könnyeket idéz szemeidbe, s azon pillanatban elméncségeket mond fölötted társainak”.
Az említett ragaszkodás oka valamiféle – sok vonatkozásban alapvető – hasonlóság a „magyar” és a „cigány” között. Legalábbis Jókai így látta. Az utolsó cigányország című elbeszélésében a cigányok hontalanságát mitikus keretbe tudta helyezni, természetesen magyar párhuzamra utaló meseszövéssel. Őshazájukból, a tejjel-mézzel folyó kánaánból a tatárok támadása miatt menekülnek el, a megszaladókat pedig, mert „boldog hazájukat megbecsülni nem tudták”, ősz vajdájuk megátkozza, hogy „ne tudjanak megpihenni sehol”. A cigány átok némileg magyar átok. A sírva vigadás közös „szórakozás”. Legmaradandóbb terméke A vén cigány, Vörösmarty Mihály emberi létről szóló vallomásának „megdöbbentő hangszerelésű fortisszimója” (Szerb Antal). Ennek „zenei szerkezete” nem az európai műzenéhez kötődik, hanem ahhoz, amit a kortársak cigányzenének neveztek, és amit külföldi utazók vagy akik Liszt Ferenchez hasonlóan az európai magaskultúrában éltek, sajátosan magyar zenének tartottak.
A cigány zenészekkel szembeni magatartást azonban szintén nem lehet elvontan interetnikus viszonyként értelmezni. A muzsikus sajátos társadalmi kategória egész Európában és szerte a nagyvilágban. Némileg társadalomfölötti lény, amit a társadalom nehezen visel el. Nálunk, Európában a táncot az egyházak kárhoztatták. Lengyelországban volt, ahol a zenész csak a szentképektől távol foglalhatott helyet, vagy a kályha melletti zugolyban, amely a poklot jelképezte. A német világban a zenészek nem viselhettek szakállt, mint a rendes emberek, és az egyházi temetést is meg lehetett tőlük tagadni. Mert a muzsikus „bűnre csábító” (Sárosi Bálint). A bűn persze édes gyümölcs volt. De büntetlenül aligha lehetett ízlelgetni. A bűnös bosszút állt a csábítón, megtorolta saját féktelenségét és kiszolgáltatottságát. A cigány zenész, a muzsika, a tánc, a vigadozás, a „tréfás” vagy egyszerűen vad duhaj anekdotikus gesztusai mögött társadalmi, mentális struktúrák és komplexusok húzódnak meg.
A kép és a torzkép valóságos és emberformáló jelenség. Valóságfedezetük más kérdés. Ellentétpárjuk ideológiai igényeket elégít ki, ez utóbbiak pedig a cigányok nagy részének életmódja és környezetük életmódja közötti különbségekből is fakadtak. Példa erre az is, hogy Dugonics András 1820-ban közreadott szólásmondás-gyűjteményének túlnyomó része negatív tulajdonságokra utal, egy-két „elméncség” kivételével, holott a folklórban erősebb volt a pozitív kép. Ilyen értelemben – mint azt 1912-ben közreadott A cigány a magyar irodalomban című munkájában Fleischmann Gyula megállapítja – „a humoros cigány, az a sajátos típus, amely csak nálunk fejlődött ki, és mint ilyen általánossá és népszerűvé vált hazánkban és az irodalomban”.
Persze erre is volt igény, mint azt például Pesthy Frigyesnek, a temesvári Főhadiparancsnokság irodai segédjének 1846-ban Erdélyi Jánoshoz írt levele tanúsítja: „Hazánkban a cigányok életéből annyi anekdota kering, és oly elmés jelenetek tudva vannak, hogy ezek alkalmasint már több mások figyelmét is felidézték, mint en magamét. A cigányok köznépünk életében nem kis szerepet játszanak; e faj szinte [szintén] keletről ez országba vándorolt; hegedűjének hatalma ismeretes nemzeti vigalmainkban, és egyátaljában e faj legtöbb helyen sokkal inkább magyarosodott, mint mások, de nyelvünknek kiejtési modora ismét olyasmi, mi cigányaink szoros tulajdona, nekünk azonban csak hallásakor mosolyt ajkainkra csal. Ide-oda csapdosott életének tehát oly cigánynak számtalan nevetséges oldalai, de szint’annyi talpra esett ötletei is vannak. Mint lókupecek, szolgákból lett uraságok, gémes kutaknál, vásárokon stb. elég csínt elkövetnek, és véleményem az, hogy ezen sok cigánymeséket, melyekből az ország minden vidékén tán mást tudnak, összeszedni nem volna érdemetlen, és ha akadna ügyes humorisztikus vagy szatirikus íróink közül egy, ki nem sajnálná, valamennyi oly egyes meséket egy egésszé olvasztani, bizony oly hazai komikus regényünk lenne, mely – ha kivált az adatokat ügyes korszerű célzásra tudja használni – a spanyol manchai hős mellett kudarcot nem vallana.”
Budai-Deleanu vagy Arany János szándékainak magyarázata is lehetne ez a levélrészlet. Viszont a valóságos cigányok sokban különböztek a róluk alkotott torzképektől és sablonszerű leírásoktól. A tények azonban keveset nyomtak a latban; az ábrázolásban többnyire emberi mivoltuk határáig eltorzított jellemzésük jutott túlsúlyra. Példa lehet erre az a magyarországi cigányvilágot egy-két oldalban bemutató munka, amelyre – legnagyobb döbbenetére és felháborodására – Ács Gedeon, az 1848–1849-es szabadságharc emigránsa bukkant rá a bostoni Athenaeum könyvtárban. Ez a mű a korabeli sablonok antológiája: a cigányok azzal hencegnek, hogy a fáraók utódai; a nők, amíg zsengék, gyönyörűek, később már rusnyák, úgy falnak, mint hollók a dögöt, disznótejet isznak, öltözködésük cifra; nyomorúságos kunyhókban laknak; lókupecek és lótolvajok; robotra azért nem viszik őket, mert tréfáikkal akadályoznak másokat a munkában; ha katonaságra fogják őket, a csatában általában megszaladnak; gyermekeiket olykor tízszer is megkeresztelik, és előkelő keresztanyát keresnek, hogy gazdag ajándékot kapjanak; végül, az itt is felidézett román közmondás szerint: a cigányok temploma szalonnából volt, és a kutyák felfalták.
Jellemző az is, hogy Grellmann egyik fő forrásából, Franz Griselini Bánságról szóló könyvéből is inkább a negatív mozzanatokat vette át, sőt azokat is eltorzította. Vallástalanokként mutatta be a cigányokat, márpedig Griselini éppen azt hangsúlyozta, hogy ahhoz a felekezethez csatlakoznak, amely a faluban a többséget alkotja. Igaz, „éppen olyan tudatlanok, mint a románok, hasonlóak a babonáik és a szokásaik. De a görög egyház szigorú böjtjeit még pontosabban betartják”. 
A (nyárs)polgári beállítódás azonban jó megfigyelőképességgel és a cigányok iránti rokonszenvvel is járhat. Példa erre az erdélyi szász Michael Lebrecht, aki az erdélyi nemzetek jelleméről értekezve külön kiemelte a cigányok tanulékonyságát: „Minden cigányra jellemző vonás a kiváló ügyesség bármiféle kézműves munkában, amit mondhatni első látásra eltanulnak. Fával, vassal, rézzel, cinkkel és más fémekkel dolgoznak, mindent tudnak majmolni, de nem munkálják meg alaposan az anyagot, és megelégszenek azzal, ha termékük már elnyerte formáját.” Grellmann-nak ilyesmi számára nem volt szeme.
Igencsak elgondolkodtató, hogy Grellmann-nál jóval több pozitívumot ír a cigányok javára még az az 1787-i körözőirat is, amely a személyleírásokat valamiféle történeti antropológiai fejtegetéssel vezeti be. Természetesen ez is kiemelte a bűnözésre, rablásra, lopásra, gyilkolásra való hajlamot, de: „Mindemellett úgy tűnik, hogy a természet az elvadult cigány szívekből nem ölt ki minden érzést. A cigány hűséges a posztjához, ha katonáskodásra fogják, és testi keménysége éppen erre teszi a leghasználhatóbbá.” Az irat a cigányok természetközeliségét érzékeltette annak kiemelésével is, hogy azért esznek elhullott állatot, mert szerintük „ízletesebb azon állatnak a húsa, melyet Isten vágott le, mint azé, mely emberi kéztől kellett meghaljon”. Már csak azért sem istentelenek, mert templomba is eljárnak, tudják a Mi Atyánk-ot, a Rózsafüzér-t, a Hiszekegy-et, bár nem hisznek a túlvilágban, a feltámadásban. Szemükben a megholt ember éppen úgy nem támad fel, mint ahogy az állatok sem. „A cigány számára a legnagyobb öröm, ha egyik kezével a kedvesét, másikkal gyermekeit ölelheti magához. Akkor elfelejti az élet megpróbáltatásait, aztán mind táncra perdülnek és olyan szerfölött vidámak, mintha a paradicsomban lennének.” 
A körözőirat szerint tehát – láthatjuk – a cigányok már-már Rousseau ideális természetközeli emberei, akik ösztönösen követik az Emil tanácsait, amikor imádkoznak, elfogadják a Gondviselést, ha nem is hisznek az örökkévalóságban. Boldogságuk Mozart Papagenójának a boldogsága.
Az 1790-es évek elején Grellmann még egyszer megpróbálta kiaknázni a cigánytémát, amikor bekapcsolódott a II. József halálát követő röpiratháborúba. A magyar nemesi politika ellenében a kényszercivilizáció álláspontját képviselte. Keserűen panaszolta, hogy a császár-királyné, majd a császár rendelkezései nem vezettek eredményre. „A cigányok itt azok, amik voltak, itt valamiféle kovácsok, ott lókereskedők, itt zenészek, ott tolvajok és jósok, azonban mindenütt haszontalan félemberek. Azóta mindig mondom: a cigányok a magyarok szatírái!” – Más szóval: a magyarok is „félemberek”. Ezt a szerző persze nyíltan nem mondta ki. Talán tartott a megtorlástól.
A császári cigánypolitika csődjének ódiumát Grellmann a magyar nemességre próbálta hárítani. Elévődött azon, hogy Hont megyében még emberevés miatt perbe fogtak cigányokat. Némi vidorsággal számolt be arról, hogy II. József arra járva leplezetlen gúnnyal érdeklődött, hogy otthon vannak-e az emberevők. „Azt kellett volna kérdeznie: itt van a hazája a hiszékeny embereknek, akik hisznek az emberevésben és hiszékenységből embereket végeznek ki?” (Az emberevés hiedelme egyébként az egykorú Spanyolországban is élt.)
Az 1810-es évekből a magyar sors, cigány sors párhuzamnak az eddigieknél irodalmiasabb feldolgozására is van példa: Czinke Ferenc műve. A szerző nem akárki, a magyar nyelv professzora a pesti egyetemen. A köztiszteletben álló Révai Miklós utóda, akinek a Révai-tisztelők, tehát a magyar írók részéről azonban csak közmegvetés jutott. Czinke meglehetősen középszerű szerző volt. De a középszerűség gyakran éleslátással, fogékonysággal jár, és egy kis keserű gonoszkodással. Czinke felismerte saját korlátait. 1808. április 4-én egyetemi székfoglaló beszédében azt vallotta, hogy a nem magyarok magyartudását „éspedig inkább a gyönyörködtető rövidebb praxis, mintsem ama többnyire unalmas hosszasabb teória által” próbálja fejleszteni. Ennek a programnak a jegyében évzáró színpadi mutatványnak írta azt a művecskéjét, amelyben magyar elnöklet alatt minden nyelv szószólója a maga nyelvének dicséretét ajánlotta, hogy aztán az elnök kifejtse: „Magyarországban első s országló nyelvnek kell lenni a magyarnak”, és „nem lehet ott igaz, szíves szeretet, ahol a polgárok egymást nem érthetik”. A holland és az angol nyelv dicsérete világhódításra való buzdítással zárult. Hiszen az angolnak „Nyelvével együtt jár hatalma. / Győzni szeretsz? Magyar! Ezt tanuld, ezt!”
„A cigány éneke” viszont valójában a magyar szószóló éneke lehetett volna. Ezt helyettesítette, mert a magyar nyelvről senki sem verselt. De mintha a magyar nyelvről szólt volna az a cigány panasz, hogy „egy József... angyali nyelvemet is tiltotta”. És a visszahatás a magyar visszahatás: „Mi haszna tiltjuk, amit a szokás szeret? / József alatt, magyarok, / ébredni kezdett – a cigány! – (tapsolás).”
Tapsolt is a közönség, mert értették a párhuzamot. A meseszövésből is. Abból, hogy az alispán ötven bocskoros, ám sarkantyús cigányt bilincsbe verve „hurcoltatott”. A vajda arra a kérdésre, hogy mit tettek, így válaszolt: „Nem bocskor, úri csizma, sarkantyútaréj / illik az úri cigány / bokára, jó ispány uram!” Erre a porkoláb odacsapott „egy kancsukával”, és az alispán is rászólt: „A titulust ne cseréld! / Azt mondd: vic’ispány, vén more!”A válasz: „Haj, porkoláb, dú! Több az ispány, mint vice?!” – Ezt általános nevetés követte. Mire a vajda – „már nem cigányosan” – az „új magyarokat” övező és erőfeszítéseik ellenére sem szűnő nemesi ellenérzések hosszas ecsetelésével folytatta.
Czinke műve nem egyszerűen az asszimiláció apológiája, hanem a magyar nemzeti érzés apoteózisa. A vajda panasza egyben a szerző egyetemi székfoglalójával cseng össze: „Mutassatok, kérlek titeket 30 milliom német közül, 30 milliom francia, vagy anglus, olasz vagy orosz közül, akik ne tudnák magok nemzete nyelvét, mutassatok csak egyet, egyet minden milliomból, legalább minden ezeredből. Talán majd nem mutathattok. Jaj, édes Hazám! Hogy Terólad ugyanezt nem mondhatom! Sír bennem a lélek! Révai azt mondotta: nem tudunk magyarul! Én azt mondom: Kevesen tudunk magyarul! és sír bennem a lélek. (Kiemelések tőlem – M. A.) A cigány és a magyar közé egyenlőségjel került, sorsuk, helyzetük hasonlósága és – mindenekelőtt – emberiségük közössége alapján.
Szemlénk alapvető tanulsága az, hogy Budai-Deleanu egykorú környezete számára a cigányok világa olyan egzotikus, vonzó és taszító világ, amelyben mindenki némileg saját eszményeit is megláthatja, sőt önmagára is találhat. Olyan életérzés és helyzetértékelés övezi a kérdéskört, ami aztán a Cigányiász szerzőjénél egyértelműen tiszta írói és ideológiai tudatossággá kristályosodik. Pontosan persze nem tudjuk, mi mindent olvasott a cigányokról. De azt a hangulatot vagy érzésvilágot, amelyből a cigányokkal való együttérzés született, ismerhette és éltette.
Ez a hangulat magából a történelmi helyzetből is táplálkozott. A történelmi Magyarország és a Habsburg Birodalom viszonyait kevéssé ismerő olvasó számára a cigányok hadra fogása, kiváltságolása abszurdnak tűnhet, hiszen a havaselvi és moldvai román történelemben a cigányok rabszolgákként tűnnek fel. A cigány vándorlás az utolsó népvándorlási hullám. A cigányok útja Kis-Ázsián és a Balkánon, majd Magyarországon keresztül vezetett Európába. Hosszú útjukon Magyarország azért is lehetett hazájukká, mert Nyugaton kemény cigányellenes rendelkezéseket hoztak már a középkorban.
Félreértés ne essék: Magyarország nem cigányidill. Pontosabban csak viszonylagos értelemben az. Magyar nyelven is születtek ocsmány gúnyversek jócskán, hiszen a gúnyversek divatja járta. Paradox módon – ha igaz? – éppen a felvilágosodás szellemét éltető és a nemesi önzést kifigurázó, a parasztok emberi jogaiért lelkesedő Mátyási József is írogatott talán ilyesmit. Xenofob verseit más jegyezte le és írta át, meglehet, hozzá is költve, méghozzá a jelek szerint a Fársáng Farki Tanítás meglehetősen éles hangú alábbi sorait:
„E lészen a lecke: / Akár zsidó, akár görög, / Akár cigány, mind egy ördög.
Egyaránt álnok mindenik, / Mind eleven tolvaj zseb, / A holmit elcsenik, / Egyik kutya másik eb, / Harmadik eb is, kutya is...
A cigányt polgárrá tenni / Fejedelmek próbálták: / Semmire se tudtak menni / Bár a pénzt se sajnálták.”
A versben – látjuk – megtalálható az asszimiláció protorasszista kritikája is, miközben a sorok közül jól kiolvasható, hogy a cigányok frusztrációs indulatok célpontjai. Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy Küllős Imola gondos néprajzi kutatásai szerint idézett versünk állítólag az egyetlen vers a XIX. század elejéig, amely faji előítéleteket tartalmaz.
A magyar irodalmi térben a cigányok olykor csak kontrasztív elemek. A vitézség ellenpéldái, ugyanakkor általános emberi gyengeségek hordozói, akiknek megvan a magukhoz való esze. Példa erre Balog István Czerni Gyuró vagy Belgrádnak megvétele a töröktől című népszínművének kézirata 1812-ből. A műben Ambrus cigány belgrádi kovács mellékszereplő, de olyasmit is mond, amit a szerző is megengedne magának, a cenzor pedig észre is vette, és ki is húzta. Így kellett kimaradnia a következő szóváltásnak is:
„Betyár: Már de az én őseim már Ádám előtt is híres vitézek voltak.
Cigány: Hogyan uram! hiszen Ádám előtt nem volt egyéb szamárnál, lúnál.”
A cselekmény egyébként aktuális kérdés, a katonáskodás körül forog. Ambrust is be akarják fogni katonáskodni. És mivel éhes, megígérik, kap enni és inni, mire így szól:
„Cigány: Azt hiszem leszek, én katona voltam is már (magában) ha jól tartanak ismét tovább viszem sátorfámat, mert náthát kapnék a puskapor szagától. [...] Majd megmutatom a belgrádi basának ki vagyok.
De előtte eszik-iszik:
„Cigány: Uszunk a borban és villával hányjuk a pogácsát. Na hiszen csak egyszer Nagysás Ambrus gazda legyek, minden nap 6 icce rakit [pálinkát] iszom, és mindég hájas piritóst eszem.”
Az éhes ember álma ez, és a napóleoni háborúk alatti ínséges években milliók álmodtak így. Mint a valóságban, úgy színdarabunkban sem lesz semmi az álomból. Czerni elkergeti a cigányt, mert nem való katonának. Igaz, van olyan vitéz, aki nem sokkal jobb. Például Damián, aki összejön a nővel, akit a cigány feleségül akart venni, összeverekednek, majd kibékülnek és isznak. – Ez sem tetszett a cenzornak, ezt a jelenetet is kihúzta. Hiszen az derülne ki, hogy kicsit mindenki cigány. Ez pedig ellentmondott a hivatalos erkölcsvédelemnek, és talán a kelleténél jobban tetszett volna a közönségnek.
A Czerni magyarul egyébként nem jelent meg nyomtatásban, míg szerbül az 1840-es években adták ki, és a szerb színészetnek lendületet adott. A harmadik előadás után betiltotta az uralkodó, és még a Helytartótanácsot is megdorgálta, mert engedélyezte a darab színrevitelét. A szerb felkelés ideje alatt ugyanis Bécsben jobbnak látták a szerbek fegyveres harcairól hallgatni, és a szabadságharcot sem tartották aktuális témának. Viszont éppen ez a felszabadító harc tetszett a magyar közönségnek. De nemsokára újra színpadra került a mű, és jó pénzt hozott a szerzőnek, akit a lelkes pesti kereskedők nemcsak jól megitattak, de még ruházatra való posztóval is megajándékozták.
A darab sikerében – bár a Czerni keletkezéstörténetéről szóló munkájában Waldapfel József nem említi – a cigányok szerepeltetése is közrejátszott. Pedig ez a motívum nagyon is foglalkoztatta Balog Istvánt. A cigány s a fia címmel írt is valamiféle vígjátékszerűséget, amelynek cselekménye még egyszerűbb, mint a Czerni-é. A központban Kula monológja áll, mely szerint a tatárok tönkretették a dicső cigány nemzetet, akik nem bírták az adókat: „Azért mívészetekre és szabad mesterségekre adtuk magunkat, milyen a jövendőlés, lókötés, kuruzsolás és a hosszú kéz.” Egy bölcs vajda azt javasolta, hogy „olyan állapotba igyekezzük tenni magunkat, hogy az ördög se vehessen rajtunk egy fillért is. Az volt hát köztünk a legnagyobb hazafi, akinek legkevesebb vagyona volt”. – Az eredmény nem is maradt el, teljesen elszegényedtek, olyan meztelenek lettek, mint Ádám „a paradicsomi kertben”. Ezek után Kula felcsap fiával katonának, mert nem akarnak éhezni. Az allegória üzenete többek között az is, hogy az elszegényedés sújtja az államot, de még jobban a szegényt, aki aztán mehet katonának...
A cigányok katonai értékére egyébként a napóleoni háborúk alkalmával figyeltek fel. Ekkortájt Reviczky József helytartótanácsi tisztviselő például a szokásos zsidóellenességgel ötvözte a cigányok dicséretét – mindeközben elfeledve, hogy a zsidókra még toleranciaadót is kivetettek: „Magyarországban a cigányok száma ötvenezernél többre nem igen megyen, sokkal kevesebben vannak tehát a zsidóknál, és mégis a haza védelmére több katonát állítanak, több hasznát is veheti a polgári társaság nékiek, ha illendő figyelmetességgel, az ő természeti tulajdonságokat méltatná; nem régiben mind szántó-vető embereknek akarák őket tenni. De valamint más nemzetekben, úgy ebben is különbféle a természeti hajlandóság, mert különbféle mindegyiknek az ő külső s belső alkotmánya, hogy lehessen tehát mindnyájokat csak egy élet módjára kénszeríteni, mindenkor hasznosabb követni a természet útját, e szerént a cigányokbúl is volnának tudós és különbféle mesteremberek, ha nem az erőszak, hanem az szelíd biztatás és igazi segedelem volna az ösztönök.”
Szemlénk eredménye a következő: a cigányképek sokfélék. A pozitív idealizálás és negatív kárhoztatás pólusai között rendeződnek el a különböző sablonszerű vonások. A maga módján viszont a legtöbb megjelenítés árnyalt. Horváth János klasszikus érvénnyel hangoztatta: „A cigány a magyar költészetben kivételes alak; neki szabad sok minden; mit másban szigorral ostoroznának, őbenne elnézik, megmosolyogják, legfeljebb imitt-amott a körmére koppintanak. Nem veszik komolyan, megvetik, s mégis a legbecsesebbel ajándékozzák meg: humorba öltöztetéssel.” Tegyük hozzá, az is egyértelmű, hogy nem egy magyar önreflexióra hajlamos kortárs elmondhatta: mi is többé-kevésbé cigányok vagyunk. Mi sem vesszük magunkat komolyan, van bennünk önmegvetés, ami aztán öngyűlöletbe csaphat át, vagy éppen cigánygyűlöletbe. A cigányokat nemegyszer meg is alázzák az irodalmi világban, amely – az irodalom természetéből következően – valós mozzanatokat jelenít meg. A humorba öltöztetésnek ez a másik arca. Az eredmény: a cigánykép stilizált önkép.
A cigányok megjelenítése a magyar köztudatban beleillik abba a jelenségbe, amelyet Gáldi László nyomán illustratio Hungariae-nak nevezhetünk, ami tartalma szerint nem más, mint a soknemzetiségű valóság átstilizált és idillé alakított esztétikai élvezete. Ez a Magyarország-kép a XIX. század vége felé is élt, miközben erősödtek a nemzeti ellentétek. Példa rá: Hazánk. Ünnepi színjáték 11 képben a koronázás 25. évfordulójára. Nem tudni, ki írta a szöveget, amely bárgyú, de jellemző. Minden jelenet nemzeti életkép. A magyarok cigányokkal vigadó aratómunkások, a horvát féltékeny férj, a románok a – Jókai Mór Szegény gazdagok című regényéből is ismert – leányvásáron dalolnak, a szlovákok a szomolányi vásárban sürögnek-forognak, az erdélyi szász aranylakodalmát üli, a székely anya bölcsődalt ad elő az ősi erényekről, a fiumei kikötő a nyüzsgés világa, a ruténok lakodalmat ülnek, a szerb lány vámpírról énekel, a cigányok vajdát választanak.
Magyarország jellegzetes helyet foglalt el Kelet és Nyugat között, a rabszolgaság és a vonzó, ám lezárt környezet között. A cigány sors természetesen Magyarországon is változatos volt. Erdélyben a havaselvi vajdák hűbérbirtokaikon meghonosították a cigányrabszolgaságot, míg Magyarországon egészében a cigányok kezdetben elsősorban királyi jobbágyok, sorsukról és szabadságaikról csak a király rendelkezhetett. Idegen bevándorlók ugyanis eleve a király rendelkezése alá tartoztak, és a király beleegyezésével kerültek városok és földesurak fennhatósága alá. Az első hiteles említés a cigányokról éppen a havaselvi vajdának hűbérként átengedett Fogaras vidékéről szól, jelezve, hogy itt már a XV. század elején az egyik bojárnak voltak sátoros cigányai.
A cigányok mikroközösségi szinten szervezettek voltak. Egy-egy közösség élén keménykezű vajdák állottak. Közismert II. Ulászló 1496-i oklevele, illetve menlevele, amely Bolgár Tamás vajdának és csapatának szabad és vámmentes utazást biztosított Pécsre, itt ugyanis fegyvereket és lőszereket kellett készíteniük. A XVII. század nagy megrázkódtatásaiban, amikor a háborúk sok embert földönfutóvá tettek, miközben hatott még az általános európai recesszió is, a magyarországi törvények nem említenek külön cigányokat, de rájuk is vonatkoztatták a csavargók és kóbor elemek ellen hozott törvényeket. Erdélyben viszont nemcsak ilyen törvények születtek, hanem még külön törvényekben szabályozták adójukat, olykor pedig még az országos vajda túlkapásait is tiltották. (Az országos vajda általában a nemesség sorából került ki, és valamiféle általános felügyeletet gyakorolt a cigányság fölött.) II. Rákóczi Ferenc 1704-i rendelete a személyileg szabad cigányok védelmének hagyományát elevenítette fel, amikor a Dunán inneni cigányság élére egyik kapitánya személyében fő vajdát nevezett ki.
A szabadságharc és annak mindennapos gondjai közel hozták azokat a szabad elemeket, amelyek szabad társadalmi státusukért harcolni akartak, és a cigányság nem egyszerűen csak azzal vette ki részét, hogy ismert zenészeket adott a közös küzdelemnek. Az már a szabadságharc hagyományától elszakadni akaró anekdotázó emlékezet sajátos játékának eredménye, hogy a cigányok hadviseléséből a nagyidai cigányok története maradt fenn jellegzetes cigányadomaként, azzal példálózgattak, míg a kuruc cigányok tettei beleolvadtak az általános országos magyar történelembe.
Igaz, a nagyidai történet is általános érvényű, pontosabban általánosítható esetként került be a szépirodalomba. A történet egyszerű: 1557-ben Izabella, Szapolyai János király özvegye és Ferdinánd háborújának korában vagyunk. Nagyida várát cigányok védelmezték a Habsburg-párti sereg ellenében. Ez már felhagyott az ostrommal, és elvonulóban volt, amikor – Szirmay Antal adomáskönyve szerint – a cigányok lekiabáltak: „Vestem az anyátok! kösönnyétek, hogy a puskaporunk elfogyott, mert egy lábig itt vestetek volna!” Erre aztán megfordult az elvonuló sereg, bevette a várat, és a védőket is mind lemészárolták. Így született a közmondás: „Elfogyott a puskapora, mint a nagyidai cigányoknak”, amit Dugonics András szólásmondás-gyűjteménye is számon tart a következő megfogalmazásban: „Kár, hogy puskaporuk elfogyott, mint a nagyidai cigányoknak”, amihez aztán magyarázatul hozzáfűzi: „A labancok ellen igen vitézül viselték magokat a nagyidai cigányok, úgy hogy az ellenségnek el kölletett töllök menniek. Azoknak elmenésök alkalmatosságán azt találták a cigányok mondani: köszönjétek labancok, hogy puskaporunk elfogyott. Ezt a labancok megtolmácsoltatván magoknak, és a cigányokat rútul elemésztették. Ennek keserves emlékezetére megvagyon még a siralmas nagyidai nóta.”
A történetet egyébként Thuróczi László jezsuita történetíró örökítette meg először 1729-i Ungaria cum suis regibus című művében, hogy aztán a populáris irodalom nyomán jelentősebb írók, mint Katona József, Garay János és Szigligeti Ede is önálló költeményben feldolgozzák. Petőfi Sándor is említette A helység kalapácsá-ban: „a hangászkarnak tagjai” „Mind ivadéki / A hősi seregnek, / Mely hajdan Nagy-Idánál” vitézkedett.
Nagyida metaforává vált. A valóságos helység Abaúj vármegyében található. Magyarország északi része lett a cigányhistóriák színtere. A Duplex icon cigányserege is Kassa felé vette útját, amíg Miskolc táján lakomázni nem kezdtek. Gvadányi József 1787-i Pöstyényi förödés című munkácskájában beszámolt arról, hogy a Rákóczi- és Bercsényi-nótákkal együtt elhúzatta az Ambrus cigány vezette „új magyar kórus”-sal a nagyidai nótát is.
Gvadányi József egyébként nem volt olyan egyszerű lélek, mint tréfás verse sejteti. Írt még egy mára elveszett kis művet, amely a maga módján megelőlegezhette a Cigányiász alkotmányvitáját: Czigány Diaeta, mely Borsodvármegyébe az szendrei pázsiton Siroki Deme vajda praesidiuma alatt tartatott, a midőn azon nemzet újmagyarrá lett.
A következő évtizedek folyamán a Nagyida-metafora elszakadt a valóságos földrajztól, a kérkedésre utalt. 1848 júniusában a Budapesti Híradó „nagyidai politiká”-nak nevezte azt, hogy miközben az ország veszélybe került, a sajtóban egyesek a magyar kormány rendelkezésére álló katonai erők csekély mivoltáról írtak. A magyar szabadságharc bukása után Arany fel is dolgozta a nagyidai témát, mert mint önéletírásában fejtegette: A nagyidai cigányok [...] népies víg eposz oly kedélyállapot kifolyása, midőn a világ folyásával és önmagammal meghasonulva, torz alakok festésében akartam kárpótlást keresni.” És a szabadságharc egy-egy nagy szereplőjét is megjelenítette az ostromlott vár védőiben, akik saját bukásuk okai, de aztán a végén elmenekülnek. Legalábbis erről van szó a mű allegorikus olvasata szerint. (Arany művének is lehet és van tisztán irodalmi olvasata, amely legalább a maga korlátainak jelzésével ér véget, míg Budai-Deleanu művének irodalmi olvasata – mint Manolescu irodalomtörténetében láttuk – e korlátokba ütközik. Az irodalmi olvasatok – és kultuszaik – akkor lennének igazán ellentmondásmentesek, ha az olvasatnak alávetett allegorikus művek az allegóriaként szolgáló fejlemények előtt születtek volna...)
A Budai-Deleanu és Arany János műve közötti párhuzamra már felhívták a figyelmet, mint a poligenezis esetére, arra, hogy két író térben is időben egymástól függetlenül egyazon motívumot dolgoz fel, olykor még bizonyos részletekben is hasonlítva egymásra. Valószínű, hogy volt közös olvasmányuk: a Duplex icon – veti fel Köllő Károly. Kétségtelen, hogy hasonló élmények ösztönözték a két írót. Budai-Deleanu a felvilágosodás eszméinek háttérbe szorulása, a román nemzeti célkitűzések megvalósulatlansága láttán alkotta meg a nagy paródiát. Arany Jánosnak az 1848–49-i magyar forradalom és függetlenségi harc veresége miatti kétségbeesés adott tollat a kezébe. A történelmi helyzet hasonlósága is ihletett arra, hogy a cigányok iránti rokonszenv, részvét, enyhe fölényérzet valamiféle – negatív – azonosulásra ösztönözzön, amelyben a kiábrándultság nyomában támadt önmegvetés és öngyűlölet is szerepet kapott. Mert az azonosulás alapvetően öniróniával járt. Az önirónia pedig a poligenezis fontos tényezője.
Van azonban egy lényeges különbség. Arany János közkézen forgó motívumra épített, Budai-Deleanu viszont az egyetemes eposzirodalom tapasztalatainak birtokában maga találta ki a fő motívumot. De korántsem függetlenül a hazai valóság ihlető részmozzanataitól. Az is lehet, hogy valamelyik barátjával való beszélgetése nyomán pattant ki a mű ötlete. A Mitru Pereához, illetve Petru Maiorhoz szóló ajánlólevelében azt fejtegette, hogy műve „javarészt” arra épül, amit Mîrzától hallott, „hiszen neki egyik őse a törökökkel Havaselvén fordult meg”. És aztán szájról szájra szállt a hagyomány – hogy az írói játék kétértelműsége is teljes legyen. Ehhez tartozik az is, hogy még az előszóban két írásos forrást is megnevez: a csórai krónikát és a zánoagai pergament, mintegy parodizálva a kor krónikahamisító divatját, beleértve Jean Potocki híres regényét, A Saragossában talált kézirat-ot, amelynek egyes megjelent részleteit talán ismerhette.
A poligenezis – paradox módon – arra is feljogosít, hogy a Cigányiász esetleges magyar ihletéről is beszéljünk. Nem tudni pontosan, hogy Budai-Deleanu mennyire ismerte azt a magyar ponyvairodalmat, amelynek egy része Arany Jánoshoz eljutott. A román író is figyelte saját irodalmát. A Cigányiász-ba maga is beépítette a brassói Ioan Baracnak az Árgirusról szóló tündérmeséjét. Ezt az első változatban egy énekmondó adja elő. A másodikban Parpangel, aki saját bánatát hasonlította Árgiruséhoz. Gáldi László, aki kimutatta, hogy Ion Budai-Deleanu először az Árgirus-história magyar változatát ismerte meg – amiről a román irodalomtörténet egyébként hallgatott –, külön kiemelte, hogy Ion Budai-Deleanunál, Parpangel előadásában „ez az új romantikus Árgirus szüntelenül csak szerelmére gondol s a maga számára csak azt kéri osztályrészül, hogy ha már ő nem láthatja meg a kedvesét, legalább a természet s a sziklák, melyek körülveszik, őrizzék meg e nagy szerelem emlékét mindörökre. Lamartine Le Lac-jának egyik motívuma csendül meg itt, ebben a 18. század végén írt, de sokáig teljesen elfeledett vígeposzban. E sorok hangulatát talán legjobban maga a szöveg érzékelteti: Majd könnyes szemét csillagig emelve / Mély sóhajtással így csendül szava: / Ó vágyam célja, szívemnek szerelme, / Drága Ilonám, halljad végre ma, / Hogy Árgirusod halál küszöbén áll, / Búsonghatsz hősöd szörnyű végzetén már!”
Feltételezhető, hogy Budai-Deleanu a magyar ponyvairodalmat is ismerte, és onnan a búsongást a cigányok végzetén.
Minden remekműnek van ponyvairodalma. Ez utóbbi jeleníti meg igazán a várakozások horizontját és a közgondolkodást. Lehet túlzás abban, hogy a román remekmű ponyvairodalma magyar volt. Mindenesetre jól hangzik. Az viszont bizonyos, hogy Budai-Deleanu ismerte a magyarországi és erdélyi cigányképet. Ez éltető és ihlető szellemi közegként mindenképpen ott áll a román remekmű mögött, mint ahogy ott áll a román falu világa is a maga cigányvilágával.
A magyar cigánykép, a magyarországi történelmi mozzanatok, mint a kardforgató cigányok, akiknek szabadságait maga a fejedelem biztosítja, mind olyan valós tapasztalatok, amelyek a Kárpátokon túli világban vagy akár magában a Habsburg Birodalomban máshol egyaránt elképzelhetetlenek. Ihlető hatással lehettek viszont még II. József rendelkezései és az, ahogy ezek nyomán az országgyűlések bizottságai is foglalkoztak a cigányok kérdéseivel. Budai-Deleanu kora és világa multikulturális valóságának elemeiből építkezett. Budai-Deleanu miután az egyik barátja, Vasile Bals elleni vizsgálat során Bukovinát is megismerte, tapasztalatait Rövid észrevételek-ben összegezte, és a cigányok jellemzését éppen a dunai vajdaságokbeli cigányok sorsának jellemzésével kezdte: „A cigányok sehol sem fordulnak elő olyan nagy számban, de talán sehol sem oly boldogtalanok, mint Moldvában és Havaselvén.” Itt ugyanis személyi szabadságukban korlátozott szolgák (Leibeigene). Tegyük hozzá, valójában rabszolgák, olykor a szó teljes értelmében, mert a bojársággal való patriarkális együttélés másik arca az, hogy következmények nélkül lehetett életüket is elvenni. Bukovinában – hangsúlyozta Budai-Deleanu – a cigányok szabadok, hordákban élnek, a kincstárnak adóznak, és robotolnak évente két napot. Mindennek megszervezéséről és a belső rendről a cigányok kapitánya gondoskodik – ám némi ellentmondással. Mert mint Budai-Deleanu Bukovina-leírásában olvashatjuk: „De mivel Bukovinában mindennek a fordítottja történik, ezt a kapitányt és magát az ország fejedelmét [mármint a császárt] megkerülik, a szegény cigányoknak pedig a vérét is kiszívják.” A valóság tehát a törvényes rend fordítottja. És ezzel már itthon is vagyunk.



© Holmi 2005 | Tervezte a pejk
Valid CSS! Valid HTML 4.01!