HOLMI.org | A Holmi internetes változata |
Mihent az Írók nyomtatásba egy egész nemzet elöt el kezdenek egymással vetélkedni, azonnal meg indul a szép elmélkedés...
Lackfi János
SZÖVEDÉK
Odakinn tücskök csavarozzák a földet,
idebenn nagyanyók úsznak
saját tekintetük korall-eres, valószínűtlen kékjén,
csontjaik körül úszik hússal teli bőröndjük: a bőrük,
benne egy évszázadra való ellátmány, képek,
képzetek akkora időszakaszról,
amekkorát az emberélet leárnyékolni képes
Kisdedek füle rezeg, áttetsző halcsont-hártya,
köldökük gombja ül ki hasuk falára,
játszanak gombfocit vele, szemük gombja pedig
a szemhéj alatt közlekedik,
körbeforogva térképezi a bőrredőre festett álmot
Fejhangon kiskutya vinnyog,
egyedül van, nagy adag szőrbe csomagolva,
cibálja részegek kurjantásait,
túl hegyesek fogai, még nem tanulta meg
elereszteni, tépi-cibálja a mocskos szövetet,
éjszaka falra akasztott, zsíros köpenye-szegélyét
Odakinn fűszálak tüskéivel telitűzdelve a föld
apró születésnapi gyertyák, zöldjüket elfújták,
füstjük lengedez
Valaki szájával gombolja ki
szerelme mellén a blúzt, melyet az már rég levetett,
ágyékával foltozza be a mindig újra felfeslő
testet, ők ketten már egy regatta, evezőt húzogatva
csuromvizesen surrannak hasasodó paplanokon,
felettük sikolyok tarka zászlói libegnek
Odakinn a fákat a szél teliragasztja lifegő ragtapasszal
Karika pörög, s ki pörgeti, a lányka,
belerajzolva a kör anyaméhnyi hasába,
keze-lába aranymetszéses arányát a pörgés
vásott csillaggá, napküllős sündisznóvá,
átlókból rajzolt máriaüveg citromszeletté
habarja
Odakinn az ég nagy tál kaviár
Vasutas szalutál, csurom olajban
vonulnak el a vagonok, odabenn utasok
szájában pukkan a pezsgő gyöngye, kaviár
gyöngye, idekinn pukkan a bakter pofazacskója,
levegő fújja fel, aztán puha erszényként
lelöttyed, álmai dűlőjén a szőlő nagyobb szemű kaviár,
levegő halai rakták le petének,
ki gömbjeikbe túlságosan beleréved,
annak agyát hipp-hopp kizsuppolják
Mint hideg hajnalon a pengve tiltakozó
zongorát, melynek zongorahátát vetette
valaki a fagyos platón, cigaretta
füstjét kapkodta ki szájából a menetszél
Felfúvódva csapdosott a
fagyban a ponyva, testen a kabát,
mint horkolók pofazacskója,
hallgatott a kaviárfényű, fekete tükörlakk,
s a doboztestben a kikeletlen ikrákként
gurigázó hangok
Odakinn fák torkollnak a földbe, térképtengerbe ágas-bogas folyók
Síncsiszolóval araszol valaki, rázza földig érő ősz sörényét,
kislányai előtte táncikálnak, szoknyájuk habosított tüll-tej,
Az egyik sín kézen fogja a másikat, gyere félre,
gyere csak valami eldugottabb helyre, hol
mindent megbeszélünk, keringnek párhuzamosan,
de mindenütt ráncos föllel bőrözött szótej vartyog,
lakkcipők, lakkozott táskák tűzijáték-esője
Mígnem egy busa napraforgó-fejű váltó
megkönyörül rajtuk, s egy vasbika ziháló oldalánál,
szakállas macskakövek közt álomba sírhatják
magukat, állukon serken a rozsda-borosta
Odakinn rozsdás, görbe gilinyókkal szögelték tele a földet
még egy szívlapátra való szénport dob a tűzre valaki,
bizsergő repülő-kifutópálya libben az égnek,
a hajóskapitány tenger fölé tartva hamuzza ki
pipáját, villódzni kezdenek égi vizet
tapsikoló kezeken a gyűrűk
Odakinn sorra leparkolnak emlékeim,
orrukról lecsippentem az utat világító két arany V betűt,
elteszem, borostyántüzű pasztillának, szopogatni,
messzebb mázas cukorkák, meztelen csigák araszolnak,
fénylő autó-csiganyálkával maszatolva a várost,
ha belelépsz bármelyikükbe, talpadról
le nem sikálod makacs enyvét, meztelen és házas
csigákat szedegetek, gyűlnek ezerszám,
cikornyás szivárványragacsukkal lassan kirakosgatom
az ég boltozatát
