Lator László
ŐSZI VILÁG
Egy Mednyánszky-képre
Háromszögek, sötétek és fehérek.
Úgy tetszik, mindörökre elhagyatva
áll itt a súlyos sziklabélű félhegy
változhatatlanul végső alakja.
Vékony fácskák-bokrok rézkarca rajta.
Kérgéről rég lemállott minden élet.
A forró magma nincs ott már alatta.
De a fényes folyóban teste mása
úgy sötétlik, hogy ingatag sötétjén
bizonytalanul áttűnik a kék fény.
Mintha maradtak volna még esélyek
egy eljövendő színeváltozásra.
Mert fentről fény jön s lentről újra vissza,
s a teremtés előtti tiszta
elembe mártott még élettelen
tárgyak körvonalait fellazítja.
Még mindennek két lelke van,
ez abba, az emebbe áttűnőben.
A testetlenbe oldódnak a testek,
mert nem szilárdult meg még semmi sem,
itt még akármi, jó vagy rossz, megeshet.
A mozdulatlan, sűrű levegőben
egyszerre van világosság, sötétség,
egylényegű testes s anyagtalan,
a bizonyosság és a kétség.
Nem különült el kezdet és vég.
MI EZ AZ ÜNNEP?
Mi ez az ünnep? Mit keresek én itt
ezen a szürke, nincs-szegélye téren?
Ugyan miért kellett épp ezt a helyet –
se ház, se domb-völgy, se egy szál növény itt,
ki-mi, akinek ebben kedve telhet?
Hosszú asztalok, s itt-ott mintha sátrak –
nagy, össze nem szokott vendégsereg.
Úgy sejtem, hogy se hallanak, se látnak,
ismerősök és ismeretlenek,
feszengenek a rájuk rótt szerepben,
ezektől is, azoktól is viszolygok.
Nyugtalanít, hogy ezen az egészen
kívül vagyok, hogy nem értem a dolgot,
s nem akaródzik félrenézni mégsem.
Ott ül az asztal közepén, világít
sápadtsága a szűk sötét ruhában.
Gyöngédségében van valami szándék.
Néz rám, s értem: el innen, ismeretlen
helyre kell néma parancsára mennem.
S jól tudom, még ha vissza is találnék,
régen nem lesz itt senki-semmi.
Valaki ocsmány átverésre készül.
Talán lehetne még ellene tenni –
vagy jobb lesz kimaradni az egészből?