HOLMI.org | A Holmi internetes változata |
Mihent az Írók nyomtatásba egy egész nemzet elöt el kezdenek egymással vetélkedni, azonnal meg indul a szép elmélkedés...
Tandori Dezső
A KÖR KÖrSZÖGÜLÉSE
2005 évben
nem mondhatom éppen,
bármim, hogy köszörülöm,
gépen, ha, űrön,
tűrőn, nem tűrőn,
hullok mindennel külön,
géz, juttatás, rongyfolt,
akármi lesz, van, volt:
erre csak: keserűlöm.
Ilyen környűlések
viszik az egészet,
mint várost a hurrikán,
hűltön ha, gerjedten,
kiverjen, beverjen,
szél, víz semmit nem kiván,
jön csak, lég alakban,
pacskol vég iszapban,
beléfojtott huriján.
S hát én, alig látszó
kishoni magánzó,
agyam, lelkem min tépjem?
Mindenek széthullnak,
eljövők s elmúltak,
de minek jelenében?
Nincs kétség, hazám van,
de hon-nő-s-fi-társam:
csak törekvés teljében.
Engem e teljesség
fogott, s – jó szerencsét! –
kéz nélkül földhöz csapott;
fal se volt, kitárja,
s minek folyománya
sziszegtet üres csapot?
Ő maga odébbállt,
köpenyül tapétát,
morzsolt kosz vakolatot.
Ez kint. Ez mind bennem.
Csak megszeletelten
teljes kör, ami kör volt.
Széthullt, nem semmire,
vég-nincs szögeire,
terjeng, vagy épp nincs, köd-holt,
körömet leírtam,
jutni ide bírtam,
visszaejtett, mi föl tolt.
Mit tartsam be versem,
egyebem, mit ejtsem,
őrizzem a rímszabályt,
ha hol holtak úsznak,
madártól búcsúzzak,
sírhoz járjak legkivált?
Házunk ne repedjen,
ne bomoljon sejtem,
ne tűz, víz hozzon halált:
koldulni ne, végül,
kórplafont ne végül,
meg ne vádolhassanak,
ha okkal, ha nélkül –
eh, kedvem elégül,
a mesterség is salak,
a többit, míg kékül
az ég, költésül-töltésül,
elmondom, hogy tényleg mit erőltessem ezt is,
igen, az írás nem maradt el, de tegnap a kö-
vetkezőket jegyeztem fel, ahogy teljesen
értelmetlenül, jó, utolsó madaram halála után,
a sírok látogatása után még utu reá, jártam:
teljes kört írtam, le, fel, majdnem,
ha valaki megkérdi, öcsi, ez tényleg így van?
kell mosoly, sovány majd, bólintsak,
hát csak! Hogy tehát így. Elment, vagy
hogy is jegyeztem fel tegnap? Nézzük:
„Étel, ital, madár(ka, jóbarátul), cigaretta,
ló, találkozás, múzeum, utazás,
vágyként birtoklás (jó, ami megvan, hát
azért az maradjon), hogy bárki is adjon,
lebegtessen adományt, beszélgetés legkivált,
időpont megbeszélve, fogorvos, sebész,
egyáltalán, bármi elviselése: no, és NO!”
Leírtam azt a kört, mely így szétszögesült,
úgy vagyok, mint a clochard, első kötetemben,
vagy inkább egy filmben, szeretett ő legkivált,
csak mit se kérjenek, mert nem emlékezett,
kik ezek a – – – nem is fogom a rímelést
folytatni. Természetesen nem könnyű. Ital
nélkül, nekem, aki minimum két litert per nap,
vagy tizenegy doboz sört, micsoda kedves fás
utcákat jártam, most joghurtot húzok elő
legföljebb télikabátom zsebéből majd, ha tél
lesz – és végre megérlelődtem, hogy mind ez
nem! és NEM! Attól még nehéz.
Minimalizálódik az anyagcsere, a vérnyomás,
ellentmondások keletkeznek, adódnak, vannak,
itthon majd, ha együtt vagyunk megint, elmúlik
a nyár, a szép ősz-elő, ebédre mégis kell
valamit ennem, egy-egy helyre be kell mennem,
amit postán nem lehet elütni (elküldeni), azért
– már ha nekem nem teljesen haszontalan, vagy
luxus tárgy, a harmadik v. negyedik tiszteletpéldány –
be kell mennem, és a többi. De – – – És ennek a versnek
az ad még értelmet, hogy valóban éretten,
mind e kör-szög-clochard állapot úgy megy át
jól, angyali rétegen, ha nem is mesélem, csak
– mit kell – intézem, beszélek, mi volt Beckham
vagy Schumi nagy tette, vezér hogy értette
szavát, vagy épp Angela – ha angyal! – Merkelnek
esélye milehet, sic, így, egybe, úgy kérem,
persze, fotózkodást vigyen, mint végromlást
a jó Akarat tőlem, elder-felhár, Babits,
hírmondója, az is csak ült a dombon, de kár
a rák, hogy az megvolt, a fene megette
a Kosztolányi, szegény szegényem, szép kicsi
szobrát a Kosztolányi Dezső téren, így, és hogy a
buszon az van: (cél) Kosztolányi Dezső tér.
Tehát mondom mindezt, hogy az a... és mondom, az
elder-felhár az az: „El se jusson fülemig! Felejtsem
azonnal!” A bozótot kiirtják, a havat elolvasztják,
a fehér tigrist leöli, szükséglet szerint, vadásza.
Vagy állatkertben mutogatják, minden egyre drágább,
most ezt kezdjem? Ki törődik, akár nagy szavakban is,
hogy – – – ezt? Nem, nem honfitársak, törekvés-társak,
törekvéseikben egymás társai, hazámban, dióbél-királyfi,
zörgök szikkadtan, mind, egyébként, pillanatnyilag így.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A nyár elment. A terasz tele üres asztallal,
így idézem Szép Ernőt. Akit-amit szeretünk,
akár pontatlanul is mondjuk. Elvetettem,
mint virág gondját a gomblyuk.
Tehát ott tartottunk,
elvethetjük gondunk,
e hapsi nem létezik,
ami kell neki még,
jajgat, de a vidék
nem mondhatja, felverik,
maradna csendjében,
nem sírdogál ebben,
csak írdogál, mint ezt itt.
Úgyis nem létező
formám jön majd elő,
porként, marad sok jelem,
kié már, mi gondja,
ki sétál, mondhatja,
se hiszem, se nem hiszem,
nap, hold, mi kör elem,
nem kérdi sok-szögem:
végtelen bár – rend legyen!
– f o r e V e r –
