HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes változata |
Legfrissebb Archívum Lexikon Antológia Repertórium Előfizetés Impresszum


Mihent az Írók nyomtatásba egy egész nemzet elöt el kezdenek egymással vetélkedni, azonnal meg indul a szép elmélkedés...

Szvoren Edina
SZÍL, SZÁL, SZALMASZÁL


Iregszemcsén csütörtök volt. Tamás – Tamáska – az előírt időben kopogtatott a logopédiai kezelő ajtaján.
A névtáblát még nem cserélték le, megijedt.
De semmi baj: az új lány nyitott ajtót. Mosolygott, szélesebben, mint amekkorára az ajtót tárta.
Kezet ráztak. Az új logopédus szoba-hőmérsékletű tenyerébe vette Tamás kezét: az hűvös volt és vékony, mint egy őzszarv. Tamás kislányhangon fölvihogott: a hűvös a langyost forrónak érzi.
Ió vagyok, szervusz.
Tamás.
Ió lassan nyíló, lassan záródó kínálómozdulattal az asztalhoz tessékelte Tamást. Leültek, egymással szembe.
Ió úgy figyelt, mint egy mély kút: titkolta, hogy figyel. Titkolta, hogy titkolja: elsápadt befelé, a szeme mögött. Izgalmas volt, mint egy szőrös női láb, hogy ez az értelmi fogyatékos fiú magasabb születésű, mint ő: Tamás egyik őse ugyanis 1387-ben nyerte el Luxemburgi Zsigmondtól Iregszemcsét.
Hogy van az, hogy csak mert az ablakon beeső napcsíkban porszemek táncolnak, az ember már jól érzi magát.
Tessék, Tamáska?
Nem mondtam semmit. (Tényleg nem mondott.)
Ió kikérdezte Tamást az eddigiekről. Milyen ütemben haladtak; elégedett volt-e vele az elődje. Miért szeretné kijavítani a hibás hangjait. Tamás válaszát hallva azonban, hogy jobban lásson, Ió megint a szeme mögé hátrált.
Színjátszókörbe jársz? – kérdezett vissza megrökönyödve. Nem gügyögött. Leereszkedett Tamáshoz – de történetesen azzal a bizalmassággal, amely úgy tesz, mintha sehonnan nem ereszkedne sehova: az az ajándék, hogy nincs ajándék. S Ió ezt nem a Főiskolán tanulta. Annak idején azért jelentkezett épp oda, mert ezt már annak előtte is tudta: úgy beszélni a macskával, mintha ember volna; az emberrel pedig, mintha macska. (De mi akkor ő?) Észlelve azonban a hiányban rejlő fondorlatot, Tamás ahelyett, hogy felelt volna, mint egy direktor, kérdezősködni kezdett: Ió szeret színházba járni? Ió hány éves? Mi Iónak a kedvenc étele? Szeret Ió táncolni? Tud Ió? Vagy, mert úgy állt Ió ujjai közt a golyóstoll, mint óriás kezében az evező:
Elmegyünk majd kajakozni a Sióra?
Hogyisne. Víziszonyom van – felelte Ió. (A mély kútban nem volt víz.)
Ió kisvártatva, de sietősebben, mintsem hogy Tamás a szakmai kedvességen túl bármit is remélhetett volna (de hát mi akkor ő? szakmát nem a szakember: az ember választ!), kisvártatva színes ábrákkal telepingált kartonlapokat vett elő, néhányat kiválogatott, a többit félrerakta. A sarkuk gondosan le volt kerekítve ollóval. Az előző logopédus derékszögűeket használt. Sötétkék betűk álltak a rajzok alatt – a cs s-e élvetegen a c hajlatába simult –, bár az intézetlakók többsége egyáltalán nem tudott olvasni. Tamás tudott. Háromszor olvasta a Botanikai Kompendiumot. Sötétben, és ha nem gesztikulált, alig lehetett észrevenni, hogy fogyatékos. Volt, aki magázta. Csak a feje ült ferdén a nyakán, mint egy véghangsúly.
Ió, evezőjével, egy mosogatót ábrázoló kartonra bökött:
Csöpögő csap – artikulálta előrehajolva. A szeme megnőtt. Ha nyílt a szája, vele nyílt a pupillája is. Buzgalmában néha egy tevére, néha Liza Minnellire hasonlított, pedig a szája egyébként – nyugalmi állapotban – lapos volt, mint egy rúzsfolt.
De már az előző logopédus is folyton ezt a csöpögő csapot szajkózta.
Tamás hallgatott. Ió sminkjében világított az egyik szín.
Csácsogó csóka – bökte ki végül Tamás, Ió tátogó szájától, golyvás erőlködésétől ihletetten. Ió elértette, elmosolyodott.
Jól van. Legyen csóka: csácsogó csóka.
Most mint egy tó – egyetlen szemével – az eget, úgy figyelte Tamást. Nem hagyta nyugodni a fiú származása: a családjáé volt régen az egész környék; övék volt régen a Viczay-kastély (ebben Ió tévedett), övék minden föld, övék egész Iregszemcse; a levendulás, az ősfás park, a könyvtárszoba (ebben is tévedett). – Focistáktól, színészektől, deklasszálódott nemesektől hemzsegett Ió képzelete. És lebilincselő volt, mint egy véres pesti baleset (amikor a Dembinszky utcában két troli egymásnak ütközött, Ió hanyatt-homlok, hiányos öltözékben, papucsban és melltartó nélkül sietett a baleset helyszínére, hogy vért láthasson, leszakadt végtagokat, az élet kifordult bőrét: az életjelenségeket előbújni magának az életnek a takarásából), hogy ez a féleszű egy előkelő család sarja. Hogy amit nem ért, azt – voltaképpen – Ió sem érti. Amibe beleüti az orrát, abba Ió is, nagyon szívesen, beleütné a sajátját. De olvasni tud. És humora van. A Főiskolán nem tanultak az értelmi fogyatékosok humoráról.
Csácsogó csóka, csácsogó csóka.
Minthogyha csuklana, Tamás megint felnevetett.
Ió fölállt, megkerülte az asztalt, és kerek, palacsintatésztányi tükröt emelt Tamás szája elé.
Nézd: csácsogó csóka. Mondd utánam.
Tamás, nem sok sikerrel, utánamondta. De most már unta ezt is, a csókát.
Elhallgatott. Ió sminkjében megint villogott az egyik szín. Ió nyilakat festett az arcára. Kijelölte a tekintet irányát. Kiírta magára egyezményes jelekkel, hogy: nézd a számat; illeszd az arccsontomat a tenyeredbe; lehelj az orromra: fázik; és: nyeld le az állam. (A szeme köré pedig – Peruban is értették volna – az volt pinzolva, hogy ne nézz bele, ne nézz bele.) Túl sok ez a kevés.
Csöbörből cseberbe – kiáltott fel végül Tamás, a pincsihangján.
Jól van, Tamáska, de elfelejtettél a tükörbe nézni.
Csöbörből cseberbe, csöbörből cseberbe, szavalták.
Ahogy Ió mögéje hajolt – tó az ég fölé? –, Tamás meglepve érzékelte, hogy bőrének bőrillata van.
A tükörben aztán Ió fedetlen vállával: egy nagyobbfajta karalábéval találta magát szemközt. Ió erősebb volt nála. Látta tegnap cipekedni. Cókmókjaival úgy festett, mint egy cédrus: a kisujján, a nyakában, a füle botján is lombocskák, pamacsok – csomagok lógtak. Tamás nem sietett a segítségére, pedig lovagias fiatalember hírében állt – öröm volt nézni, ahogy Ió izmai dolgoznak.
Jössz velem kajakozni?
Figyelj a szádra, Tamás.
Ió visszaült a helyére. Most Tamásnak kellett a tükröt tartania. Nem nagyon javult a cs – pedig gyakorlatokban nem volt hiány, Tamás a Botanikai Kompendium szókincsét próbálta rá Ióra. Csíra, csúcsrügy, csókcsésze. Ió nem ellenkezett. Hallott már róla, hogy a fiú évek óta a levendulásban dolgozik, mégis ingerelte, akár az a Dembinszky utcában heverő, gazdátlan férfikar: amin négy gyűrű volt, mint a nőgyógyászok bal kezén, hogy van valami, amiben Tamás jártasabb, mint ő.
Csipacsónak, csontpók.
A tükör fölött leplezetlenül Ió ruhakivágásába nézett.
Csüngő csecs, kommentálta.
(Nyilak mutattak arra.)
Ió arca megrándult. Nem szerette a szép férfiakat. Az önszeretethez kizárólag a másik ember sajnálatán keresztül vezetett út. Olyan férfiak értek nála révbe, akik a kétségbeesésükkel udvaroltak, az életképtelenségükkel – hovatovább az öngyilkosságaikkal; azzal, hogy ágyba vizeltek, s elhagyták őt, mihelyt leszoktak a heroinról. A szépséget is csak egy értelmi fogyatékos arcán bírta elviselni.
Csüngő csecs, csüngő csecs – skandálták tehát, amikor valaki tévedésből rájuk nyitott.
Kicsit javult a cs.
Ió hátradőlt, amíg Tamás erőlködött. Ugyanez a száj: húsos, kétosztatú, élveteg, ugyanezek a mandaringerezdek más körülmények között undorították volna. És nem szerette, egyébként, ezt az olajos fényű bőrt, amely sötétben ragyogott, napfényben viszont sötéten derengett, mint az anus környéki ráncok. (Ió a szőke olaszokhoz vonzódott.) Ha véletlenül észrevette, hogy egy férfi orra hegye a porcállag, az orr hajlásszöge és az orrhossz jellegzetességeinek következtében bizonyos hangok kiejtésekor megvonaglik – még ha ágyba vizelő lett volna is az illető –, egyszerűen nem tekintette többé férfinak. Ugyanakkor többéves ismeretség esetleg lehetővé tette, hogy ugyanezért a férfiatlanságért később megessen rajta Ió szíve: s ha már szánalmas volt, akkor, újra, mégis, férfi. Aki szánalmas, szánalomra méltó. Ió életében a hímnem volt a semleges nem. Ha Tamás vonásait nem dúlta volna fel az aszimmetria, akkor a szépsége – orrhegyének vonaglása – Iót minden bizonnyal a hímringyókéra emlékeztette volna. S mert nem csak az okos férfiakat nem szerette – a butákat sem, egy értelmi fogyatékos intelligenciáját volt csak képes méltányolni: nem csoda tehát, hogy a sejtjei úgyszólván szétszéledtek, amikor Tamás csöcs helyett csecset mondott. A levendulásban dolgozik. Olvas. Humora van. Jajj, származása. Az a szőrös, leszakadt kéz a gyűrűkkel de szép volt.
Csüngő csecs, csüngő csecs: már egész tűrhetően mondta. A hosszúkás ablakon szinte függőlegesen esett be a fény. Árnyékot legfeljebb Ió orra alatt, a hónaljában, a melle alatt lehetett volna találni. Túl sok ez a kevés. Téli verőfényben fürdött a szoba.

Egy héttel később – csütörtök volt – új hangot gyakoroltak.
Másodszor már nem rázhattak kezet, de a tessékelés, a kínálómozdulat, a mély kút megismétlődött. S épp mert megismétlődött, másképpen is történt, mint első alkalommal. Várakozás, beteljesülés és csalódás egymásra csúsztak. Aznap például az ajtórés volt a szélesebb. A névtáblát már lecserélték. Ió zordul kiadta a feladatot, majd hátradőlt. Türelmesen, lehajtott fejjel várakozott, mint nőgyógyásznál a férjek. Csak azért vette elő – remegő kézzel – a sziszegő kígyós ábrát, hogy Tamás képzeletének legyen mitől elrugaszkodnia.
Ha Ió feszült volt, nem ő: csupán a teste remegett. (Gyöngyöztek a múltkori árnyékok helyei.) A homloka mögött egy hang azt duruzsolta, hogy ezerháromszáznyolcvanhét, ezerháromszáznyolcvanhét. Az ő családjában bezzeg senki nem látott a nagyanyák születési événél tovább, s Ió még azzal sem volt tisztában, hogy az édesapja él-e, hal-e egyáltalán.
Mégis, az asztal túloldaláról mindez ugyanannak a rezzenetlen víztükörnek látszott, mint a múltkor. S – akkor már – akár egy vízipók sok lába, cirkált rajta a fiú tekintete.
Dolgozni kezdtek. Tamás percenként cserélgette a szavakat.
Sziromszék, szerzetesszív. (Utóbbi egy virág volt.)
Egyszer leplezetlenül, másszor lopva lesegetett Ió kitáruló, bezáruló ruhanyílásaiba. S ha Ió leselkedésen kapta, nyekkenve felnevetett, mintha ütődöttebbnek szerette volna mutatni magát a valóságosnál. Vajon lett volna annyira intelligens, hogy a butasága mögé bújjon? Hogy amit a nála visszamaradottabbak büntetlenül megtehettek: megfogták a csinos gondozónők mellét, arra jártukban rápaskolhattak a farmerban feszülő fenekekre, és az iregszemcsei jótékonysági hangversenyek alkalmából kirúzsozott ajkakra csattanós csókot nyomtak, azért ő lelkiismeret-furdalást tudott érezni? (Ezeken a jótékonysági esteken ó de szépek voltak a nők. Kinek festették magukat? Magas sarkú cipőbe bújtak, és szoknyát vettek föl. A homlokuk púderszagú volt, porszínű nejlonharisnyájuk pedig mézillatú. – Senki nem volt körülöttük, akinek az udvarlását szívesen fogadták volna. Kinek szólt az a kacérság, amelyik nem nemet jelentett az igenben, hanem – kicsi – igent a nemben?)
Szalmaszál, szelídgesztenye, szellőrózsa.
Tamás szörcsögött, szuszogott, a nyelve sehogyan sem talált rá a megfelelő állásra: minduntalan hátraesett a garat felé, fölszívódott a szájpadlásra, vagy épp váratlanul kilökődött a nagyvilágba, a fogakon túlra.
Tamás a kerek tükör fölött, mellette és alatta találta meg Iót. Megismétlődött az is, hogy Ió fölállt, Tamás háta mögé került, lehajolt, a tükörbe mondta a példaszót, hangképzéshez készülődő szájberendezését szemléletes lassúsággal nyitogatta-csukogatta, aztán gondterhelten összeráncolta az arcát, mintha egyszeriben önmaga nénjévé változott volna.
Tamást lenyűgözte Ió nagy, fehér nyelve. Két mutatvány közt mint egy szelíd vadállat kushadt a szájüregében.
Tamáska, tessék rám figyelni – tápászkodott az ottani bestia.
Figyelek, figyelek – mentegetőzött Tamás, és a tükörhöz nyomta arcát.
Szájas szilike, szájas szilike.
Ami ismétlődött, az, amennyiben nem szűnt meg, fokozódott: túl sok ez a kevés, ha a mindent nem adja. Ió keze tegnap meleg volt, mint egy punci.
Adni persze csupán azt tudhatta, ami nem volt egészen az övé. Levetni – vagy nem levetni –, mint egy ruhát, lehetett csak a jótéteményeit. Vagy, rögtön, visszavonni, mielőtt adta volna. Ezek a jótétemények – tárgyak és mozdulatok – annál rátermettebb fétiseknek bizonyultak, minél kevésbé látszott kötődni hozzájuk Ió. Volt például Iónak egy kék, türkiz csíkos kardigánja. Első este, a jótékonysági koncert után is ezt kapta magára. De azóta máris két munkatársának adta kölcsön: hirtelen hidegek jöttek, váratlan zuhék. Azután, pár nap múlva, Tamás az irodában látta a kardigánt, egy szekrény sarkára akasztva. Egyszer a büfében, a pamlagon. (Üres héjra hasonlított.) Aztán megint Ión, feltöltődve. Ha adja, nem kell: ami leválasztható Ióról, az csak kevéssé ő maga. Hanem amit nem ad – de adhatna! –, az hiányzik nagyon.
Tamás bután – de mint egy épértelmű buta – bámult maga elé. Szepegő szegfű. Aki kurva, nem mindenkinek: bárkinek adja oda magát. Szepegő szegfű, szepegő szegfű. Minden ismétlődött, Ió azonban mindig ugyanúgy volt más. (A csalódás volt ugyanaz.) Ió egy környék – előfordulási hely – véres balesetek helyszíne.
Tamást kimerítette az sz, már csak csevegni volt kedve. Kihúzta magát, mély lélegzetet vett, majd fejét félrebillentve kérdezte Iótól, hol fületett.
Ió – nem csak azért, mert volt benne sz – elárulta a szülőfaluja nevét.
Tifakanyár.
Amíg Tamás az új szót latolgatta, Ió zavarában fölállt, a térdig érő hűtőszekrényből egy doboz gyümölcslevet vett elő, mégsem töltött belőle, csak a poharak mögé állította, aztán, zavarában, visszaült az asztalhoz. Csönd lett. Megint függőlegesen esett be a fény.
Fép vagy.
Mint egy övénél fogva megoldott frottírköntös ernyedt el Ió.
Szép, javította rögtön a rossz hangot.
Fép.
Szép.
Fép.
Szép inkább – a szerelmes férfi. Bárki, akit nem szeretnek viszont. Majdnem Ió is belezavarodott, hogy csak azokat tudja szeretni, szánalomból, akiket nem szeret. S mivel Tamás esélyei mondhatatlanul csekélyek voltak, Ió gyönyörűnek látta őt.
Tamás állt föl; nesztelenül megkerülte az asztalt, és Ióhoz térdelt.
Be lehetett nyúlni az alá a köntös alá.
Bármikor rájuk nyithattak, de Ió éppoly kíváncsi volt, mint amikor kiszaladt papucsban, fésületlenül a trolibalesethez: tudta akkor is előre, hogy mit fog látni. Most tudta, hogy Tamás ki fogja gombolni a blúzát. Hagyta. Tudta, hogy le fogja róla venni. Hagyta. De azért kíváncsi volt: s ha nem a látványra, akkor magára a látásra; ha viszont a látásra, akkor csak önmagára. Tamás a melléhez nyúlt, sután – segíteni kellett. Egy darabig a melltartó csipkézetét nézte, közben némán vihorászott. A mellére hajolt. Elkomolyodva szabaddá tette, ebben is segíteni kellett: kevésbé volt bonyodalmas, hogy a két pánt meg a kosarak abroncsa maradjanak a helyükön. Fellazította a vasfegyelmet Ió ruhái alatt. Belesett mindkét pánt alá, hagytak-e nyomot a vállán: hagytak. – Milyen szigorúak ezek a melltartók. – Aztán, minthogyha ékezet omlott volna a betűjére, a mellbimbójára bólintott. Csúcsrügy. Jobb keze közben az Ióét kereste. A levegőben fogta el, Ió segített rátalálni. Szájába kapta az állát: csókcsésze, suttogta hibátlan kiejtéssel. Szabad keze ott járt, ahol a madár se. (A levendulásban dolgozott.) A zene mindenkié – tényleg ezt mondta volna? Ió sosem kérdezett vissza, ha valamit nem értett.






© Holmi 2005 | Tervezte a pejk
Valid CSS! Valid HTML 4.01!