HOLMI.org | A Holmi internetes változata |
Mihent az Írók nyomtatásba egy egész nemzet elöt el kezdenek egymással vetélkedni, azonnal meg indul a szép elmélkedés...
Fulvia
CITY CENTER
Ipse locus causas vati facit
Lassan vége a télnek. Nézem az alkonyi várost:
farsangos tömegét görgeti, mint a folyó.
Még egy vad buli, és kész: zajlik a jég, hava olvad,
szél fúj, árad a víz, maszktalan-meztelenül
járnak a lányok az utcán, nyitva a férfiak inge –
fogd hát, tűzre vele: égjen a téli kacat.
Még egy vad buli, öltözz téltemető figurának:
máglyán ég el a tél, öld meg a szalmababát!
Érzik a várakozás, noha sáros, mély pocsolyák lepik el még,
piszkos hókupacok végig a nagykörutat –
bőrben, bundakabátban, tolldzsekiben igyekeznek
ormótlan alakok, mennek a dolguk után.
Én magam is sietősen, krémszínű hosszú kabátban
(hátul már csupa sár), vásárolni megyek.
Mára egy partira hívtak, meg kell vennem a jelmezt:
este Heléne leszek, rajta, raboljanak el!
Itt van előttem a végcél: villog az estben a fénye,
mint egy vár meredez; zászlaja bástyafokán.
Ömlenek tárt kapukon most befelé a felajzott,
fáradt kiskamaszok, kismama, nagymama, mind,
boltra meg árura éhes, lógós nézegetésre:
pusztulj, munkaidő, éljen a szórakozás!
Megcsap az emberi pára, fúj kifelé a meleg szél –
állok egy pillanatig, szokva a plázaszagot.
Pár lépést teszek aztán, visz befelé a tömegsvung,
torpan a sodra, ahogy még két ágra szakad –
s jobbra meghallom a zúgást: ömlik egy falról a csapvíz,
zúdul a szürke-komor vasbetonon – vízesés.
Kis tó gyűl a tövében, abba csurog le csobogva,
aprópénz fenekén, halpikkely-ragyogás.
Szúrja az orrom a klórszag, jéghideg permete freccsen,
arcomat éri, ahogy tükrére ráhajolok.
Állnak még körülöttem, randira várva, magukban,
hallják, mint muzsikál, nézik a szürke vizet –
jöjjön már az a kedves, mentse a várakozókat,
mert hiszen arcuk üres: várnak-e még valamit?
Jóshely ez itt, igen, érzem: Albunea vizesése,
bűzös, lélekölő, zsarnoki-látnoki hely,
itt hozol áldozatot Faunusnak, de birka helyett most
itt hagyod kinti valód, itt hagyod józan eszed.
Nem evilági mulatság: istenek kéjpalotája a pláza:
menj, nézd meg magad is, párosan és egyedül –
káprázó szemeidben szinte tiéd is a sok tárgy,
itt minden eladó, fogd, tapogasd, simogasd!
Nézd csak: tetszik a csizma? Hát ez az öv? Ez a táska?
Próbáld fel, hiszen épp rád szabták a ruhát!
Bársony nyakszalagodhoz illik e fülbevaló itt –
hát az a kis kitüző? Á, bagatell, vigyed el!
Samponok orgonaszínben, bíbor- és szilvalilában,
tömbszappanban a friss, illatos rózsaszirom,
szín szerint sorba kirakva a szemceruzák xylofonja,
áll katonásan a rúzs, s csöpp üvegekben a lakk.
Spriccentsd a parfümöt, kend el a kézen a kenceficéket,
krém, púder, ajakír – győzze az orr meg a bőr.
Áll az idő, csak a bőség nagy, ragyogó szarujából
ömlik a fényes eső, és te vagy, ím, Danaé.
Én vagyok, ím – a királyné, megvan a jelmezem is már:
Szépheléne-fejék, maszkszerű napszemüveg,
mélyvörös pikkelyes-flitteres báliruha, és az ékszer:
végig a nyak vonalán ógörög indavonal.
Hat tasakot cipelek már, szinte még izzik a plasztik-
kártya, az összegeket nem tudom, bánom is én!
Nincs még vége, felét sem láttam, nem hagyom abba:
még van két emelet, felmegyek, körbemegyek!
Ringat az enyhe zsibongás, úgy zsong, mint uszodában:
áramló sokaság visszhangos tömege.
Felmosószer szaga szállong, citromos illatosító,
díszkutak vízszaga és fentről az étteremé.
Kétoldalt eladók és biztonsági személyzet
jön-megy, várakozik, megfigyel és csomagol.
Színek és fények és áruk és emberek, illatok, álmok,
vágyak rajzanak – mert az a jó, ami új,
mind, amin rajta a cédula, rajta a küzdelem ára:
perc alatt elfelezett, elvert kéthavi bér.
Ám ami jó a tükörnél, sokszor nem csinos otthon,
és ami már a miénk, már soha nem ugyanaz,
percekig él a divat, és trendinek lenni se könnyű,
mert ami még ma menő, holnap dobhatod el!
Meggyűrődik a szoknya, feslik a top meg a póló...
Jó, még megveszem ezt, elteszem, és megyek is –
még tovább... Jobbra sötétség: szűk terű, mélyvizi barlang,
benn lihegő kamaszok, játékgéppityegés,
vijjog a hárpianépség, zord Phlegeton tüze éget,
mennek a puskacsövek kőlabirintuson át,
felvillannak a szörnyek, fröccsen a vér a falakra,
gépfegyver kerepel, hördül a fritz katona –
vad, rituális öléssel hódol a férfi a vérnek,
Cumae jóslata szól: hős leszel, nem menedzser!
Balra meg tág terű boltban ott sorakoznak a gépek:
DVD, videó, winchester, webkamera,
tévétől, monitortól roskad a polc meg az asztal,
zümmög a jogger a sok ötlemezes hifiben,
játékkal telitetten a nintendó meg az X-box
kínálgatja magát, nézi a férfisereg,
fogják, megtapogatják, konzolját simogatják –
nincs pénz? Dönteni kell – erre való a hitel.
Nem megyek én ide most be, nem kell a discman, a magnó,
kordul a gyomrom, üres, inkább enni fogok.
Felmegyek gyorsan a lifttel a legfelső emeletre,
gyorsétkezde-soron verni az éhemet el.
Almasaláta, narancslé, vékony eperpalacsinta:
ezzel ülök egyedül, több emelet magasan,
nézem a lenti zsibongó bolyszerű emberi rajzást,
város, csak kicsiben, zárt tér, nagy, kupolás
légbuborék, teli korzó, légvár tiszta üvegből:
védtelen, mégis erős fénypiac, bábeli tér.
Épp moziból jön a nép ki, lelkesen, álomi arccal,
látni: az ő idejük két órára megállt.
Mint Kirké szigetéről, jönnek elő a sötétből,
képzelet hályoga még megbűvölt szemükön.
Páratükör a valóság, fényes olümposzi pláza:
nézz bele, megveheted, látod, az istenülést.
Szédülök, én se tudom már, hol vagyok, mért vagyok én itt,
felveszem sok csomagom, indulok. Nem lefele:
itt a kapu a magasban, vár a tetőn különös tér,
ösvények, kicsi fák, tág ég, jókora park.
Állok vacogva-remegve az utca felett, a magasban –
itt csupa fényszmog az ég, rejti a csillagokat.
Most telihold van, ezüstös jégbe faragva a maszkja...
Megfagyok így egyedül.
Mert nem igaz, csak a tél.
Mert nem igaz, csak a tél.
