HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes változata |
Legfrissebb Archívum Lexikon Antológia Repertórium Előfizetés Impresszum


Mihent az Írók nyomtatásba egy egész nemzet elöt el kezdenek egymással vetélkedni, azonnal meg indul a szép elmélkedés...

MIT GONDOL, TAMÁS?

Vekerdy. Beszélgetőtárs Jámbor Judit
Scolar Kiadó, 2003. 223 oldal, á. n.

Éppen csak a fedőlapra esett a pillantásunk, és a fülszöveget futottuk át, de máris teljesen világos előttünk: a Vekerdy a derű könyve. Aztán felütjük a tartalomjegyzéket, és rögtön kicsit pontosítjuk a dolgot. Mert mi mást, mint a történelem abszurditásainak mosollyal nyugtázott tudomásulvételét és a nyugtázást kísérő megkönnyebbülés frissítő élményét várhatjuk, ha a kezünkben tartott könyvet efféle humoros kiszólások tagolják fejezetekre: „Ezt vidd el Vekerdynek, és mondd meg neki, hogy örüljön, hogy nem rúgtam seggbe!”, vagy „Anyakönyvi kivonatok és egyéb ’39-es baromságok”, vagy „Úristen, miért kell ezt nekem mind végighallgatni!” Mire elolvassuk, nem is csalódunk: a kisalakú kötet valóban pontos megfigyelésekkel és emblematikus életrajzi epizódokkal hitelesített, szeretetteljes iróniával és szűnni nem akaró öniróniával átszőtt személyes vallomás arról, hogy milyen volt itt veszélyeztetetten, de derűsen élni az elmúlt hatvan évben.
A könyv tárgya: „a Vekerdy” – egy közülünk való, empatikus kívülállása révén mégis különös és összetéveszthetetlenül egyedi budapesti értelmiségi. A róla készült portré műfaji besorolásán jócskán el kell gondolkodnunk. Mert ez a könyv nem szabályos életrajz, de nem is dialógusformába öntött okos fejtegetések összefoglalása a pszichológia mai állásáról vagy az iskolaalapító szakember pedagógiai elgondolásairól, mint ahogy nem állná meg a helyét az sem, ha a művet a tudós szépíró alkotói szándékait és tépelődéseit rögzítő jegyzetek szerkesztett füzéreként jellemeznénk. Nem, a könyv egyik sem, miközben valamennyire mindegyik. Ahány Vekerdyt ismerünk, annyi jelenik meg a lapokon, és ami megszólaltatásukból kikerekedik, az valami módon egyetlen tömbből faragott egységes szöveg, kalandos olvasmány lesz: arckép, pályakép, korkép, értelmiségi körkép és finom kultúrpolitikai látlelet egyszerre. „Vekerdyzmus” – mondhatnánk egyetlen ráutaló szóval, értve ezen a személyesség szűrőjén áteresztett szuverén hozzászólást a ma és itt mindannyiunkat foglalkoztató közügyeinkhez.
De hát ha közügyekről van szó, akkor hol itt a helye a derűnek?! – kérdezhetné bárki. Lehet-e közös világunkról, jóról, rosszról, magasztosról és álnokról manapság a rosszkedv hátrahagyásával, ugyanakkor a történelmi önmegtagadás elkerülésével és bántón átugrott tabuk nélkül szólni? Mi több, van-e itt létjogosultsága a sztorizós könnyedségnek? Nem lesz-e túlontúl elviccelődős az érvelés, ha a tárgy kívánta komolyságot és a kifejtés már-már kötelező deklamációját sutba dobja, aki ma érvényeset akar mondani? Nem, a Vekerdy tanúsítja, hogy nem! – bocsátanám előre máris. Alább részletesebben is elmondom, hogy hogyan értem: mély gondolat és könnyedség éppenséggel nem áll egymással szemben, hanem egymást támogatva ötvöződik ebben a könyvben, mi több, az ötvözet révén új minőséget és új erkölcsi mércéket kap kezébe az olvasó. De mielőtt erre térnék, hadd kanyarodjak röviden vissza az első benyomást rögzítő első megállapításhoz: a könyvből áradó és azt első lapjától az utolsóig átitató derű kérdéséhez.
A varázs a borítóval kezdődik.
Derűérzetünk első forrása ugyanis a címlap. Érdemes kissé elidőznünk Díner Tamás e mestermunkájánál. A tengerkék háttér előtt a könyv főszereplőjének arcképe, amelyet szabálytalanul vágtak el. A bal fül, a szemüvegkeret bal szárának végződése és az inggallér egy darabkája sejtelmesen befelé fordul – a puha kötésű könyv fülére; ettől viszont a fedélen egy játékosan középre húzott, a szem és a száj hangsúlyait felerősítő szabálytalan férfiarcot látunk. Jobban megnézve, ott van azonban a szabálytalanság gondosan megkomponált ellenpontja is: az átellenes oldalon, a gerinc mentén végigfutó, igencsak szabályos fehér betűkből kialakított – a főszereplő vezetéknevéből álló – könyvcím. Szabályos és szabálytalan élek e kettősségéből pedig képkeret formálódik: ha behatóan szemügyre vesszük, észrevehető, hogy a játékos arcot övező játékos szegély puritanizmusa adja a könyvborító mélyebb rafinériáját – ez szavatolja a fénykép természetes derűjét és a derű komolyságát.
A rafinált keret által közrefogott fotóról a főszereplő jól ismert mosolya világít felénk – igen, világít. Világít a mosolygósnál kicsit szélesebbre nyitott ajakból elővillanó fogsoron megcsillanó, majd a tágra nyitott szempár pupilláján „refrénszerűen” visszaverődő lámpafény, amit még fel is erősít a szemüveglencsén és a keret felső szélén tükröződő két szabálytalan négyszög – talán egy ablak vagy egy egyszerű fürdőszobatükör fényjátékai. Ahogy a keret, úgy maga a kép is ellenpontozásból építkezik: a komoly és férfiasan sötét háttér előtt világos tónusával kiemelkedik a „félfüles” portré, amelyről kíváncsiság, életöröm, elnéző emberszeretet és hajszálnyi irónia árad felénk – a lap alja felé haladva, a szürkéskék egyre világosabb színárnyalataiban.
Az életkora szerint idősödő, beállítódása és önjellemzése szerint azonban örökinfantilis író-pszichológus-iskolateremtő főhős huncutkás mosolyához – a portré tulajdonképpeni középpontjához – azután további kellékek is társulnak. Az arc kifejezése ugyanis könnyen világidegen grimasszá merevedne a hozzátartozó kigombolt nyakú, de nyitva is csaknem az állig felérő, puha gallérú csíkos fehér ing nélkül, ami – látjuk még ezt is – a háttér színénél egy árnyalattal sötétebb, viselőjével mintegy egybeforrott zakóra hajlik rá. Fontos: nem pulóverre, ahogy a nyolcvanas évek fesztelenséget és világfiságot árasztó értelmiségi divatja diktálta volna, nem is kitömött vállú, modern menedzserfelöltőre, hanem magára a „Vekerdy-zakóra”, amiben a főszereplőt akár a tv képernyőjén, akár előadásokon vagy társasági összejöveteleken látja az ember, és amiben látta mindig is. Mindez így együtt igen erőteljes. Póztalan portré, mellkép az árnyalatok játékáról és üzenet a könyv tartalmáról: vegyük komolyan, hogy érdemes és fontos némi komolytalansággal végiggondolni dolgainkat.
Mi pedig engedünk a felhívásnak. Belelapozunk, majd egy ültő helyünkben végigolvassuk a hét fejezetre tagolt beszélgetésfolyamot.
Rögtön a kezdősoroknál meghökkenünk. Az interjú készítője, Jámbor Judit ugyanis indításképpen szokatlanul fogalmazott, árnyalatnyit szemtelen kérdést tesz fel: „Kicsoda Ön tulajdonképpen, mi az igazi szakmája?”
„Nagy emberrel” így nem szoktunk beszélni. De így kérdez a tapasztalt kérdező, ha első pillanattól jelezni kívánja, hogy magára nézve is elfogadja partnerének Karinthy nyomán kialakított és személyiségjeggyé formált hallgatólagos játékszabályát: „humorban nem ismerek tréfát”. Így aztán már a magnó bekapcsolása előtt tudja és élvezi, hogy beszélgetőtársának válasza érdekesen szabálytalan lesz, hiszen érdekesen szabálytalan az egész életútja, és érdekesen szabálytalan a világlátása. A főhős szépírói és tudományos munkásságát jól ismerő, sőt a vele készült korábbi interjúkat is gondosan áttanulmányozó kérdező jó előre tisztában van azzal is, hogy vállaltan rejtőzködő személyiséggel van dolga (ezt puhatolja a kérdés első fele), aki igazában a teljes nyíltságot választotta élete rejtekhelyéül. Hogy így mondjuk: a nyíltság a „szakmája”. A szokatlan „auftakt” tehát ezeket az előzetes tudásokat közvetíti, a hatás pedig nem várat sokáig magára.
Mert valóban: Vekerdynek a hallgatólagos szabály szemlátomást kedvére való, pontosan be is tartja, mi több, rejtőzködően nyílt válaszával tökélyre csiszolja: „Hétéves koromtól... gyerekorvos akartam lenni, de egyszer hirtelen rájöttem, hogy mégis inkább költő lennék. Tíz-tizenegy éves lehettem, kilépek a fürdőkádból, vagyis felteszem az egyik lábam a fürdőkád peremére, és elkezdem törülgetni, és akkor eszembe jut első költeményem... Ezen indíttatás után... lettem végül is gyerekpszichológus, tehát nem gyerekorvos, és lettem valamiféle író vagy literátus ember... Jogot végeztem, jogi véna is van bennem, de ennek ellenére inkább valamiféle pszichológus, tanár és író-írogató ember vagyok... Elég rosszul vagyok, ha életem huzamosabban úgy alakul, hogy nem írok, és tüstént jobban leszek, ha hozzákezdek a mindennapos rendszeres íráshoz. De ugyanakkor életem úgy is alakult, hogy állandóan kiszippant valami... folyton van még tanítás, Waldorf-iskola, egyebek, amiket nem tudok igazán abbahagyni. Aztán van még olyan is, amit talán abba kéne hagyni, a hivatal, de ezt se bírom egyelőre, mert egyrészt fontosnak tartom az alternatív pedagógiák létezését, másrészt mint öreg apának kellene keresnem egy kis pénzt, mivel legkisebb gyermekem 12 éves.” 
A sokoldalúság szabálytalan szakmatársításainak gazdag leltára itt áll tehát előttünk – egyelőre tréfásan elmesélt élettények mintegy bevezetőül tálalt halmazaként. Kérdés mármost, hogy mit kezdjünk e tényhalmazzal, hogyan értelmezzük azt? A huszonegyedik századra megőrzött reneszánsz ember portréját kell-e kibontanunk belőle, vagy a talaját vesztett kelet-európai tehetség űzöttségét és mindig tovatűnő hűtlenségét? – Finom kérdéssorával erre tapogatózik tovább a kérdező, és rácsodálkozó őszinteségével magából a finom kérdéssor mélyén rejtőző csapdából vágja ki magát a válaszoló, hogy a második fejezetben elmondja nekünk hűtlen-hűséges szépírói pályájának történetét, és közben bővebb kifejtését adja életrajzi beszámolója egy félmondatban valahol elszórt alaptézisének: „a művészet nem egy játék, aminek semmihez semmi köze, hanem egyfajta valóságot ragad meg, amit nem látunk, és kihozza a látható világba, és felmutatja oly módon, hogy nem lehet megmagyarázni, mi az tulajdonképpen”.
A művészet tehát: erkölcsi kérdés és szociológia, de ha jobban megnézzük, színészkedés és Waldorf-pedagógia is1
1 Az első pillantásra talán meghökkentő fogalomtársítást szépen megvilágítja Tar Sándor Vekerdynek a színházhoz való viszonyáról néhány évvel ezelőtt készített interjúja. Ebben Vekerdy a Waldorf-pedagógia kapcsán a következőket mondja: „Ha Waldorf-iskolát alapítasz, legelőször színháztermet építs, ez ugyanis az iskola szíve. A gyerekek aztán majd ellesznek valami barakkban, előtérben is, amíg felépülnek az osztályok... Mert az iskola színháztermében történnek a fontos dolgok, például a hónapünnepek... amelyekre a gyerekek nem készülnek, hanem megmutatják egymásnak és a szülőknek, hogy az elmúlt időszakban mit is csináltak... A Waldorf-iskolákban megünneplik az adventet, Izraelben a hanukát, vagyis az adott kultúra ünnepeit, de a színdarabok esetében szó sincs semmiféle áhítatról, netán szenteskedésről, nem: már tíz-tizenöt-húsz éve is Ionescot, Beckettet, Mroz.eket játszottak, amit a végzős 12-dikesek rendeznek
– tehát bele a közepébe, keményen. A színháznak, a színrelépéseknek, a jelenlét megtanulásának rendkívül fontos szerepe van a Waldorf-iskolákban tanuló gyerekek – még
az ellenzők által is elismert – fellépésében: jön a gyerek, megáll előttem, köszön, bemutatkozik, megkérdi, hogy én ki vagyok satöbbi.” (Tar Sándor: Mikor az ember a szívével lát. Színházi esték, 2001/2002.)
– magyarán, létforma. Ha egy mondatban akarnánk összefoglalni, azt mondhatnánk, hogy a Vekerdy regénybe illő megjelenítése annak a nagy kalandnak, amely kanyargós és sokszínű életútján afelé tereli-hajtja a főszereplőt, hogy minduntalan ennek a létformának keressen új meg új kifejezési módokat. És mire végigolvastuk, rájövünk: bár semmiképp sem esetlegesek, maguk a foglalkozásnak választott különböző kifejezési módok mégis másodrendűek az őket egységes egészbe fogó legfőbb esztétikai törekvés, Vekerdy percről percre megalkotott életművészete szempontjából. Az életet mint művészi produktumot pedig valóban csak a személyiség és a hivatás egysége révén lehet megteremteni. Innen nézve aztán már könnyen felfejtjük a polihisztor hűtlen-hűséges pályájának vezérfonalát. Az egyéni létezés esztétikumát célzó alkotómunkájának nem következménye, hanem előfeltétele, hogy miközben tudatosan felrúgja azokat a határokat, amelyek a konvenciók szerint elválasztják egymástól a tudományt és a szépirodalmat, az istenhitet és az ateizmust, a politikát és a barátságot, a pedagógiát és az ismeretterjesztést vagy a közszereplést és a magánéletet, az egyidejű építkezés nagyívű gesztusával ugyanakkor igyekszik mindezt egyetlen személyiség egyetlen életébe, annak egyetlen kohézív szabályrendszerébe sűríteni. Így lényege szerint maga a megélt pillanat lesz a művészi alkotás, és az már csak ráadás, hogy ami kijön belőle, az mások számára is esztétikai öröm forrása.
Vekerdy gyermekkortól datálódó örök vonzódása a színházhoz mintegy természet adta fejleménye, ugyanakkor adekvát megjelenítése ennek a pillanatesztétikának. Mindegy, hogy nézőként, statisztaként, darabíróként vagy pedagógusként vesz részt benne, a színház számára a személyes létezésnek valóban az egyik legfontosabb formája. Akkor is, ha – igazi rejtőzködő módjára fogalmazott félmondatos sűrítéseinek egyikében – színházi karrierjének kezdetét merő véletlenként állítja elénk: „1958-ban kaptam meg a diplomámat. Nem mentem el ügyvédjelöltnek, hanem elmentem... statisztának... Olyan állást kerestem, ami csak este foglalja el az embert, hogy írhassak.” Aztán persze kiderül, hogy a racionális időökonómiával kiválasztott foglalkozás mégis maga lesz az élet – mint Vekerdy kezén csaknem bármi. Major korabeli Nemzetije ugyanis a vaskos pártfegyelem színfala mögötti renitens értelmiségi szövetkezések színhelye, a pályájukról elkóborolt és börtönükből frissen szabadult ötvenhatosok búvóhelye, továbbá mesterségbeli műhely, fontos dramaturgiai tanulmányok iskolája, életre szóló irodalmi élmények kincstára és a tetejébe még a világlátást formáló gyakorlati terep is a felnőttpedagógiáról. Mi más tehát, mint klasszikus értelemben vett művésziskola a legjavából.
De ha fontos is, a mások közegében megélt pillanatok esztétikuma önmagában mégsem elegendő. Vekerdy számára az életművészet kiteljesítésének elsődleges terepe a külvilágot kirekesztő egyszemélyes létforma: a naponkénti dialógus a fehér papírral. A literátusmunka, az írás – láttuk – fiziológiás szükséglete. És bár fontos, hogy az írott szó révén kapcsolatokat teremt a világgal, mégsem az az elsődleges a számára, hogy a köztudat íróként tartja-e számon. Sőt a személynek szóló áhítat kifejezetten irritálja, miközben a mű mint élő-lélegző valóság iránti figyelem elragadtatja: „Egyszer volt egy lány, akit el akartam venni feleségül, ő valamiféle rajongással nézett rám és a műveimre. Ez engem egészen elképesztő módon idegesített, a létbizonytalanság érzésével töltött el, és az egyik fontos oka volt a szakításnak... Ugyanakkor természetesen az ember hihetetlenül boldog, amikor megjelenik a Nagyapám iratai a Szépirodalminál sok cécó után, és valahogy el is fogy, és már nem lehet kapni.” 
Az írás az alázat terepe. A kezdő író nyugodtan másoljon – tudjuk meg. Lehet, hogy a jog nyelvén plágiumnak hívják, ami így létrejön, de nagyobb időtávlatból és nagyvonalúbb megközelítésben inkább a szó szépségét és a mondatfűzés ritmusát elsajátíttató ujjgyakorlatnak nevezhetnénk. És ha e tanulási alázat vezérli, akkor Arany János korai költeményeinek szöveggondozása a legmagasztosabb irodalmi tevékenységek közül való, amire az ’56 utáni hivatalos világ elől elzárkózni kívánó értelmiségi vágyakozhat.
A szöveggondozás persze nemcsak az irodalommal fenntartott rejtőzködő kapcsolat nyilvános megjelenítési formája, hanem a rezsimmel szembeni ellenállásé is, emellett garanciája az irodalmi életben való jelenlétnek, és – mindenekfelett – mentelmi levél. Mert miközben „a Kádár-rendszerben nemzeti identitását ápolja Arany nyelvével”, aközben Vekerdy szabadon és elfogulatlanul alkothat az íróasztala fiókjának: felfedezheti két XII. századi orosz vértanú elkeseredett harcát az igazságos hatalomgyakorlásért; újraélesztheti a XIV. századi japán színész-filozófust mint az életművészetre nevelő színházmesterség szellemi atyját; kora Nagy Imréjeként képzelheti maga elé a forradalmi szerepvállalásba belesodródó, majd a forradalommal együtt naggyá növő XVIII. századi fejedelmet; újragondolhatja patriotizmus és kozmopolitizmus viszonyát a történelmi csapdahelyzeteibe és tisztességébe beleőrülő XIX. századi arisztokrata levelezései és naplójegyzetei kapcsán, és regénnyé desztillálhatja a maga harcias hajdúkból, köztiszteletben álló református papokból, nagy tudású tanárokból, zsidó üzletemberekből és a joggal szemben az igazság oldalára helyezkedő ügyvédekből álló huszadik századi családjának történetét, amelyet a generációkon át megújított tréfa és a távolról sem vicces öröklött történelmi hazugságok szimbolikus sűrítményének tekint.
A regények idővel nyomtatásban is megjelennek, de sorsukban ez akcidentális fejlemény: Vekerdy számára természetes közegük a mából visszapillantva is az otthon négy fala. Azok ugyanis nem a publikálás reményében, hanem a megfogalmazás ellenállhatatlan kényszerétől vezetve születtek: „...a Kádár-rendszerben átélt mindennapi düheimet az utolsó tíz évben effektíve a Széchenyi-be írtam bele szó szerint. Rosszul voltam, ha egy reggel nem tudtam az aktuális düheimet oda kiokádni, amit nagyon megkönnyített a Széchenyi-féle szöveg, a döblingi hagyaték. Ilyen értelemben én vagyok, aki ott dühöng és őrjöng...”
Az aktuális indulatok levezetésén túl a szövegeket megfogalmazni és regénnyé formálni pedig egy általánosabb hovatartozás jegyében kellett. Azért kellett, mert a huszadik század Magyarországán a szépirodalom erkölcsi norma, a történelemformáló nemzetazonosság egyetlen igazán adekvát kifejezési módja. Vekerdy persze túlontúl szerény – őszintén szerény – és túlontúl szemérmes (őszintén rejtőzködő) ahhoz, hogy az erkölcsi normává emelt írásművészetet a saját ars poeticájaként fogalmazza meg. Ehelyett a gondolat kifejtését nagy ugrásokkal előadott történelemleckébe sűríti, időben is eltávolítja, majd – a Nyugat huszadik századi meghatározó szerepének bemutatásával – szellemtörténeti ténnyé szublimálja. De a nagyívű és impozáns gondolatsorból nem nehéz kibontanunk az élettörténeti meghosszabbítást: „...a magyarságnak van néhány nagy korszaka. Az első az Árpád-ház... ez egy rejtélyes, beavatott, ihletett család volt. Utána jöttek a maguk sajátos nagyságával az Anjouk. Aztán a Hunyadiak, akikről miért kéne tagadnunk, hogy román eredetűek vagy román eredetűek is... A következő korszak Erdély: Bocskai–Bethlentől Rákócziig... Erdély, a magyarság őrzője a maga kálvinizmusában és toleranciájában – először Európában minden vallás egyformán tolerált. Majd jött igazi erővel a reformkor, ez öt, a hatodik: a Nyugat. Furcsa, hogy egy irodalmi folyóirat a hatodik, de van egy ilyen tendencia, hogy míg az Árpádoknál teljesen birodalmi törekvések vannak, majd egyre inkább szellemi törekvések fontosak... Azt kell látnunk, hogy egyre spirituálisabb módon jelentkezik újra és újra, egyre kevésbé jelent igazán anyagi erőt, hanem egyre inkább jogalkotásban, majd költészetben jelentkezik ez a különösség, amit nemzeti nem tudom minek kell nevezni. Az utolsó nagy korszak a Nyugat... Számomra a nemesi oklevél, a »másik Magyarország«, mint Ottlik mondja, a Nyugatban eredeztethető. Ha hülyéskedni akarnék, de félig komolyan mondom, hogy Esterházy azzal, hogy leírja egy rajzlapra az Iskola a határon-t, teljesen tudatosan kapcsolódik Ottlikhoz, ezáltal kapcsolódik a Nyugathoz; szóval ami érvényes Magyarországon, irodalom elsősorban, tágabban a Nyugathoz kötődik, és ezért tekintettem én az egyedül érvényes nemesi oklevélnek... az Ottlik-féle levelet [a Rákóczi-szövegről írt méltatásról van szó – Sz. J.], és úgy éreztem, hogy akkor talán mégis valamilyen íróféle is vagyok...”
„Tudományosan” talán kikezdhetnénk a több mint ezer évet átfogó gondolatsort, érzelmileg azonban egyszerűen nincs kedvünk hozzá. Mert reményt adó, ha a magyar nép históriáját így is el lehet mesélni. És aki korán megtanulta, hogy a történelem csak a maga megélt valóságában ér valamit, aki tudja, hogy az igazi életművészet az a képesség, hogy újra meg újra saját mindennapjaink részévé tegyük, ami előttünk volt és ami talán utánunk lesz, az derűsnek és reményt adónak találja a történelem mint szobrászművészeti alapanyag kezelését: a játékot, amit a beleérző fantáziával megelevenített elődök és a régmúlt erkölcsi teljesítményeivel felruházott kortársak együvé gyúrása állít elő. Hamar megértjük persze, hogy Vekerdy történelmi szobrászata nem öncélú: bár műveltségi próbatételnek és empátiagyakorlatnak sem volna megvetendő, a lapokon felvillanó gondolatjátékokból, az idősíkok állandó keveréséből és a szavakba bújtatott folyamatos színészi szerepcserékből valójában új művészi látásmód keletkezik. Mert a tényszobrászi szabadság és a történelemnek kijáró alázatos tiszteletlenség jegyében – vallja szerzőnk – „kitalálhatunk” ősöket a nagypapának, sőt más országba és régmúlt korba helyezhetjük őket, de ha az évszázadokon átívelő nemes összetartozás lényegét értjük, akkor világos lesz az is, hogy aki e fontos ősöktől van, az „nem foghatja fel” a kijárási tilalmat, és este hatkor még akkor is lesétál a nap nap után felkeresett kávéházba, ha a tradíciók iránti kitartó hűségéért aztán Auschwitzcal fizet. Az unoka – a szobrász elbeszélő – pedig nem egyszerűen érti, de éli a történetet, amitől úgy írja le az „Auschwitz” szót, hogy ugyan beleborzongunk, de mégsem erre a szóra, hanem a sakkozó nagypapa kezéből áradó kellemes szivarszagra emlékszünk még hónapok múltával is. És így vagyunk a többi Vekerdy-figurával is: a gyönyörűséges pongyoláiban a díványon heverő, könyveket faló Bözsivel, akiben hajdani grófok és grófnék kelnek e századi életre, vagy Rákóczi hadvezérével, Károlyi Sándorral, akinek alakjában a szerző a bukott forradalmak utáni kétes konszolidáció századokkal későbbi két híres figuráját, az 1849-ben kapituláló Görgeyt és az orosz tankok árnyékában jólétet teremtő Kádár Jánost sűríti metaforává – igaz, a rokonítás révén egyenlőségjelet téve az árulás mikéntjében azért markánsan különböző  történeti szerepeik közé.
A szellemi kiteljesedés felé törő nemzeti fejlődéstörténet előbbiekben idézett vázlata azonban nemcsak a szépírói ars poetica és Vekerdy regényhőseinek értelmezése szempontjából érdemel figyelmet. Hanem azért is, mert ez a gondolatsor összegzi talán a legpontosabban az író-pszichológus sajátos világlátását: az emberek, eszmék, dolgok megszületését mint magasztos állapotot és mint régi értékek újakba átfolyó metamorfózisát szemlélő antropozófiát. Összefüggő fejtegetések formájában kevés szó esik erről a könyvben, de Vekerdy más írásaiból – különösen a Waldorf-pedagógia alapvetéseit és eszmeiségét taglaló tanulmányaiból – tudjuk, hogy az antropozófiának fiatal korától fogva jelentős szerep jutott az életében. Ezekből az írásokból tudjuk azt is, hogy az ő olvasatában és napi tanári gyakorlatában az antropozófia az élet örömének filozófiája – ennyiben pedig nem más, mint az életművészeti létforma gondolati reflexiója.
Élet és gondolkodás e ritka egységét Vekerdy Török Sándor révén fedezte fel magának, akit mindmáig mestereként emleget, és akit a beszélgetésekben minden adandó alkalommal megidéz. Apján kívül talán senkiről nem kerül annyi szó a könyvben, mint róla. Ennek pedig jó oka van. Hiszen ahány Vekerdy, annyi kapcsolódás: Török Sándor volt a kezdő szépíró első olvasója és kiadói próbálkozásainak első mentora; Török Sándor titkos antropozófiai repülőegyeteme volt a későbbi tanár Waldorf-pedagógiával való ismerkedésének első fóruma; Török Sándor főszerkesztői védernyője alatt lett riporter-újságíró – és ezzel újabb szaktudások birtokosa – a Kádár-rendszer látóteréből kikerülni kívánó, de értelmes munkára vágyó renitens értelmiségi; Török Sándor indította el az egyetemi stúdiumok felé a jogot a pszichológiáért a formális passzusok tekintetében is hátrahagyni kívánó késő harmincas lázadó hobó-diákot; végül, halála után négy évvel Török Sándor emblémává lett az egykori tanítvány tanodájában – felköltözik a névtáblára, hogy mindig szem előtt legyen a tradíció, amelynek jegyében az iskolaalapító 1989-ben létrehozza a „Török Sándor” Waldorf-pedagógiai Alapítványt, az alternatív pedagógia és az életörömelvű új tanárképzés ma legrangosabb hazai intézményét. Az meg aztán szinte már „magától értődik”, hogy ebben az intézményben Török Sándor Kököjszi és Bobojszá-ja a gyermek-felnőtt viszonyt a gyermeki látásmód többlete felől közelítő tanácsadói munka alapműve, egyúttal pedig a leendő Waldorf-tanárok és kisiskolás tanítványaik első közös kötelező olvasmánya.
Török Sándor tehát mindenütt ott van Vekerdy Tamás életében, ahol atyai jó barát –akár holtában – jelen lehet. Míg élt, minden bizonnyal ott volt az élet kevésbé nyilvános – mondhatnánk akár: titkosan magánéleti – színterein is. Két kíváncsi természetű és a kamaszos csínytevés csipetnyi örömével minduntalan játékos vállalkozásokba kezdő férfi barátsága – kisregénybe és nem recenzióba illő téma. De amit ez a barátság teremt, arról azért érdemes egypár szót szólni. Nem a nyilvánvaló irodalmi hatásokra gondolok elsősorban. Bár Vekerdy humorral elegy melegséget árasztó tömörítéseiben és pár szavas emberábrázolásaiban nehéz fel nem fedezni a rokonságot Török Sándor egybekezdéses drámai fordulataival, a valós és a képzeletbeli határát súroló mulatságos szituatív leírásaival.
A barátság hatósugara azonban messze túlnyúlik az irodalmon: ez a két ember – akár tudta akkor, akár nem – kultúrát teremtett. Tágra nyílt szemmel és a jócselekedet tisztaságával intézményesítették a gondolat szabadságának közösségi formáit, amikor a rendszer mindent tűrt, csak ezt nem; minőséget hoztak létre az igénytelenségből, amikor az „oktatás-nevelés” szótársítás hallatán mindenkin az ásítás lett úrrá; életformát építettek különös gondolkodású és radikálisan egyet nem értő emberek összejöveteleinek toleranciagyakorlatain, amikor a forradalom utáni évtizedek az értelmiséget inkább az egymás iránti bizalmatlanság zárt klikkjei felé sodorták.
Mindebben pedig az a különleges és varázslatos, hogy nem voltak mozgalmár ellenzékiek: elemi sodrású underground tevékenységüket a föld fölött űzték. Olyan helyeken, mint a Család és iskola című havilap vagy később a Gyermekünk – két olyan folyóirat szerkesztőségében, ahová rang volt meghívást kapni. Emlékszem, életem egyik első publikációja „a család és az iskola képeslapjában”, az akkor még Török Sándor főszerkesztésében megjelenő, rossz minőségű papírra „szocialista” pirossal és jellegtelen fekete betűformákkal nyomtatott Gyermekünkben látott napvilágot. A cikk a családi munkamegosztásról szólt. És amíg a Thököly úti lepusztult bérház gangról nyíló füstös szobájában Horgas Béla finom szerkesztői útmutatásait hallgattam, úgy éreztem, a szerencse kegyeltje vagyok: engem, a közgazdászhallgatót magától értődő természetességgel fogadnak be egy körbe, ahol anyanyelven beszélik a pszichoanalízist, szó esik Kassákról és a Lukács-iskoláról, izgatottan boncolgatják Pilinszky költészetét meg a frissen bemutatott francia filmeket, közben pedig halálosan komolyan veszik, hogy amit csinálnak, azt azért teszik, hogy egy kicsit épebbek és derűsebbek legyenek az „itt honos” felnőttek és gyerekek. A kis szerkesztőségi iroda mágnesként vonzotta az embert: a két pedagógiai lapnak hatalmas holdudvara és hatvan-hetvenezres olvasótábora volt. Az „anyaggazdálkodást” és a világban szétszórandó muníció osztását Török Sándor végezte, a többiek – a szellemi élet tudós és szépíró vezéralakjai – pedig lázas megilletődöttséggel sertepertéltek körülötte. Mintha a mese kelt volna életre: „az volt az elismervényben: mi, alulírott törpék, Kököjszi és Bobojsza, elismerjük, hogy átvettünk kilencmillió álmot, tizenegymillió nótát és hatvannégyezer mesét – s kezet fogtak a raktárossal”.
Ebből a „raktárból” aztán egyenes utak vezettek tovább, még ha százfelé is. A Horgas–Levendel házaspár kiadásában megjelenő Liget, a Török Sándor „stiklijével” életben tartott, majd gyorsan felvirágzó Pető Intézet, Makkai Ádám immár nemzetközi méretűvé terebélyesedő szépirodalmi könyvkiadói tevékenysége, a „karácsonyista” Kontra György tízezreket a természettudomány felé fordító biológiakönyvei és a Vekerdy Tamás alapította Waldorf-iskola-bokor – mind e közös műhely rendszerváltás utáni leszármazottai. 2005-ből visszanézve, a szellemi épelméjűség megőrzése által vezérelt tudatos-tudattalan összekapaszkodás hatalmas teljesítményének látja az ember, hogy a Kádár-éra összes bárgyú és agresszív beavatkozása ellenére 1989-ben minden készen állt a húszas-harmincas évek kényszerűen elhagyott gazdag szellemi tradíciójának töretlen folytatására és megújítására. Az összekapaszkodás önmagában azonban nem lett volna elegendő – kellett mellé az irányt adó tartalom is. A „búvóhelyeken” gyakorolt és a Török Sándor-féle kevesek által életben tartott igényes pluralizmus meg a vele társuló jól strukturált műhelydemokrácia nélkül aligha lett volna ugyanis lehetséges, hogy a magyar szellemi élet pillanatokon belül tartósan intézményesülő és európai színvonalú liberális demokráciát teremtsen ott, ahol azt már mindenki eltemette: az iskolában, a terápiában – és persze a lap- és könyvkiadásban.2
2 Bár az igazság kedvéért hozzá kell tennünk: e demokráciák azért mindmáig „folt-demokráciák” maradtak; és különösen azok maradtak ott, ahol a rendszerváltós áttörésre a legnagyobb szükség lett volna – az oktatásban.

Jól tudjuk: a valamikori újrakezdés lehetőségét röviddel a rendszerváltás előtt sem lehetett előre látni. Sőt még remélni is alig. Így az embernek élete ökonómiáját ahhoz kellett igazítania, hogy itt „Kádár-rendszer” lesz, amíg a világ világ, és nemcsak mi, de még a dédunokáink is abban fognak meghalni. Rendszerforduló ide vagy oda: Vekerdy mindezt máig nem felejtette el. Most is pontos szavakkal elő tudja hívni a kilátástalanság mindnyájunk gyomrában évtizedeken át ott ülő érzését. A körvonaltalan szorítás persze kinek-kinek kicsit mást jelentett. Vekerdy számára két mozzanat volt különlegesen elviselhetetlen: a mindenfelől áradó unalom és a villamosjegyet is átitató hazugságtömeg. Mint beszámol róla, reakciói önfegyelemmel nem voltak kordában tarthatók: fiziológiás tüneteket váltott ki belőle a szürkeség látványa, és évtizedeken át mélyen neurotizálta az ötvenhat el- és lefojtásán pöffeszkedő „legvidámabb barakk”-lét cinizmusa. Védekezésül – láttuk – színes föld alatti világot teremtett magának, és emellett íróasztalfiókjába „okádta”, ami csak szavakkal kifejezhető volt.
De napi 24 órában nem lehet dühöngeni, és a társas kapcsolatok sem tűrték a szüntelen indulatkitörést. Az unalom és a hazugság élményét ezért valahogy el kellett távolítani – Vekerdy életművészetében erre szolgált a filozófia, amely megtanította, hogy paradoxonokká formálja és mindegyre relativizálja, amit tapasztal. Ezt persze hallatlan műveltség és a látszólag egymástól távol álló okfejtések rokonságának felismerésére összpontosító veleszületett tehetség birtokában tette és teszi mindmáig. Gondolatvilágában és pedagógiai példatárában így kerül egymás társaságába Aquinói Szent Tamás és Sartre, Kierkegaard és Goethe, no meg a pszichoanalitikus dilemma a tudat és az ösztön, az ész és az érzelem életvezérlő uralmának primátusáról. Az alapvető kérdés persze mindenkor ugyanaz: összeegyeztethetők-e és az egyes ember által végigélhetők-e azok a konfliktusok, amelyek a lét megfoghatatlan átváltozásai és az e világi élet észelvű berendezését hajszoló modern életvezetés között feszülnek. A kérdést tisztességgel és felelősséggel megválaszolni nemigen lehet. Vekerdy is nyitva hagyja – hiszen általános érvényűt ő sem mondhat. Legfeljebb a maga útkeresését beszélheti el.
Mire a könyv utolsó fejezetéhez érünk, megtudjuk, hogy számára a napi feloldást a tanítás jelenti, és az jelentette mindig is. Ezen persze nem a hagyományos okítást, hanem az ő felfogásában a legnagyobb és legmagasztosabb értéknek számító individuum képességeinek kibányászását és felszínre segítését kell értenünk. A tanár akkor csinálja jól a dolgát, ha munkája rásegítésből áll – mint a bábáé a gyermek világrajövetele során. Tudást „átadni” azonban nemigen lehet, legfeljebb emberi közösségben megélt élményt és tapasztalatot gazdagítani – a magunk és a mások örömére. Az élményalapú tanítás pedig sajátos lelki tágasságot előfeltételez: hajlamot a transzcendenciára vagy legalábbis a képességet mások transzcendenciaélményének komolyanvételére. Irracionalitás nélkül ezért nincs hatékony pedagógia. Sőt. A ráció néha az elnyomás eszköze és fegyvere. De az is igaz: megismerés és felismerés nélkül éppígy tévelygésekre vagyunk ítélve. Racionalitás nélkül ezért úgyszintén nincs hatékony pedagógia.
Az iskolamester mélyen ambivalens viszonyban van tehát mestersége mindkét alapjával: az indulattal és a rációval. Bár rejtőzködő természete nem engedi, hogy magára vonatkoztassa, de a recenzens talán mégis megteheti: Vekerdy egész életútja ennek az ambivalenciának az illusztrálása. Mert csupa észelvű dolgot művel: ír, gyógyít, tanít és iskolát alapít – de mindezt a tehetség, a szerencse, az intuíció irracionális vezérelve szerint és kellő mértéktartással. Hiszen: „Ha csak racionálisan akarunk valamit megragadni, akkor sokszor sebeket ejtünk, netán öldöklünk bizonyos értelemben, míg másfelől ha átadjuk magunkat az irracionálisnak, ugyanezt tesszük, tehát egyszerre kell a ráció és a ráción túlterjedő megragadási képesség...” Aki pedig ezt az alapparadoxont mindig szem előtt tartja – és Vekerdy mindenkor erre törekszik –, az lépésről lépésre kimunkálja a maga hüvelykujjszabályát: a rejtőzködő jelenlét racionálisan irracionális távolságtartását. Így azután mindig olyasmibe keveredik, ami jó neki magának, és jó másoknak. Örömelvű életművész, akit érdemes közhasznú derűfelelősként számon tartanunk.
Szalai Júlia




© Holmi 2005 | Tervezte a pejk
Valid CSS! Valid HTML 4.01!