HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes változata |
Legfrissebb Archívum Lexikon Antológia Repertórium Előfizetés Impresszum


Mihent az Írók nyomtatásba egy egész nemzet elöt el kezdenek egymással vetélkedni, azonnal meg indul a szép elmélkedés...

„...AZ ÉRDEMES OLVASÓ-PUBLIKUMNAK...”

A Csokonai-életmű új kiadásáról

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
I. Költemények. II. Prózai művek
Szerkesztette és a jegyzeteket írta Debreczeni Attila
Osiris Klasszikusok. Osiris, 2003. 932, 1183 oldal, 6980 Ft

A költői életművek kiadásának egyik legfontosabb szakmai kérdése, hogy az időrend elvét kövesse-e a szövegek közlése, vagy, azt mellőzve, őrizze meg a szerző által összeállított ciklusok és kötetek szerkezeti beosztását. Mindkét álláspont hívei rendelkeznek komoly, megszívlelendő érvekkel. Hogy egyebet ne említsünk, a kronológia vezérfonalul szolgálhat az irodalomtörténész számára a pálya alakulására, fejlődési tendenciáira nézve, míg a verseknek a költő által kialakított sorrendje és belső kompozíciós hálózata, a szövegösszefüggésből adódóan, olyan jelentéstöbblettel gazdagíthatja az egyes költeményeket, amelyből azok külön-külön, elszakítva egymástól, nem részesülnek. Másfelől viszont a bizonytalan időrend, netán egyes versek kellő megalapozottság nélküli korábbra vagy későbbre helyezése mind poétikai, mind eszmetörténeti szempontból torzíthatja az életmű kibomlásának belső logikáját, igaz, ezt a költői ciklusokhoz való ragaszkodás is elfedheti.
Nincs, nem is lehet egységes sajtó alá rendezői gyakorlat. József Attila esetében például – a Cserépfalvi Kiadó Bálint György által gondozott gyűjteményes kötete után, szakítva annak gyakorlatával – a kronológia elve került előtérbe, ezzel szemben az Ady-szövegkiadások mindmáig megőrizték az egykori verseskönyvek szerinti építkezést. A Csokonai-életmű publikálása terén a két elv sajátos vitáját, tanulságos „vetésforgóját” figyelhetjük meg. Amikor a szabadságharcot megelőző években (1844–46-ban) Toldy Ferenc megjelentette Csokonai műveit, érintetlenül hagyta a költőtől származó kötetbeosztásokat. Mint tudjuk, Csokonai – nem számítva a Kleist-fordítást és más, kisebb publikációkat – egy költői folyóiratot, a Diétai Magyar Múzsát és négy verseskötetet rendezett sajtó alá (Lilla, Anakreoni dalok, Ódák és Alkalmatosságra írt versek címmel), valamint a Dorottyá-t. Toldy ezekre építette szerkesztői munkáját. Ez a hagyomány érvényesült a Franklin Társulatnál 1942-ben megjelent kiadásig. Harsányi István és Gulyás József is ragaszkodott ehhez a felfogáshoz, pedig ők számos addig lappangó vagy szétszórtan megjelent szöveget is közöltek 1922-ben publikált háromkötetes edíciójukban. A munkájukhoz írt Előszó-ban azonban leszögezték, hogy a frissen előkerült írások s kivált a későbbiekben várhatóan még felbukkanó darabok minden bizonnyal szétfeszítik majd vállalt koncepciójuknak (főként az első kötetben megalkotott) kereteit: [...] a modern követelményeknek philologiai s minden egyéb tekintetben megfelelő kritikai, teljes kiadás az lesz, amelyben költőnk összes művei, szigorú időrendi egymásutánban, világosító jegyzetekkel ellátva, az összes fontosabb változatok feltüntetésével s értékelés kíséretében fognak megjelenni.”1 Előrejelzésüket igazolták a kutatás fejleményei. Vargha Balázs, aki egészen a legutóbbi időkig meghatározó szerepet játszott a Csokonai-művek gondozásában, hivatkozhatván már a készülő kritikai kiadás szakmai eredményeire, az időrendi közlés módszerét választotta, mint 1956 és 1981 között megjelent edíciói tanúsítják. A Harsányiék által áhított kritikai kiadás első kötete 1975-ben látott napvilágot (Költemények 1. 1785–1790. Sajtó alá rendezte: Szilágyi Ferenc), a sorozatot befejező, tizenegyedik kötet pedig huszonkét évvel később, 2002-ben jutott el az olvasókhoz (Feljegyzések. Sajtó alá rendezte: Borbély Szilárd, Debreczeni Attila, Orosz Beáta, Szép Beáta).
A jelen bírálat tárgyát képező kétkötetes (932 és 1183 oldal terjedelmű) munka 2003-ban jelent meg. Példás gyorsasággal követte az alapul vett editio criticát. Annak népszerű változataként közvetítő szerepet tölt be a Csokonai-filológia és a szélesebb olvasóközönség között. A kritikai kiadás jegyzetanyagára épít, s elsődlegesen annak Csokonai-szövegeit közli, a munka jellegének megfelelően a mai helyesíráshoz igazítva azokat. A vállalkozás sajtó alá rendezője, Debreczeni Attila irodalomtörténészként is jelentős eredményekkel gazdagította már a Csokonai-kutatást. 1993-ban publikált monográfiája – Csokonai, az újrakezdések költője (A felvilágosult szemléletmód fordulata az életműben) – a boldogság és erkölcs, a nemzet és kultúra, valamint a természet és ember viszonyát előtérbe állítva, három hosszanti metszetben tárgyalta a költő munkásságát. Meggyőző érvelése szerint e három kulcskérdés fogalmi ösvénye mentén az érzékenység költője a „nationalis poézis” irodalmi programjához jut el, a játékos kedvű, „vidám természetű poéta” pedig, akit az életöröm „kurta filozófiája” vezérelt, „bölcs poétává” érik. „Úgy véljük, nincs egy változatlan, igazi Csokonai – írta könyve egyik összegző gondolataként Debreczeni Attila –, amelynek képéhez lehetne a pálya ettől eltérő jelenségeit mérni. Mi inkább az eszményei folytonosságához ragaszkodó Csokonait látjuk, aki a változó helyzetekben igyekszik eszményei lényegét sértetlenül, de korszerűen megőrizni és adekvát módon alkalmazni. Pályája a felvilágosult szemléletmód sajátos útját reprezentálja: megéli annak kiteljesedését, belső válságait s ebből fakadó fordulatát, de ki nem lép kereteiből.”2
A költő munkásságának a „változó helyzetek” és a poétai lényegmegőrzés szándékának feszültségében való szemlélése Debreczeni Attilát a monográfia megírását követő filológiai vizsgálódásai során fontos textológiai következtetéshez vezette. Ez nem más, mint a kronológiai elv sajátos, az adott életmű természetéhez illesztett értelmezése: az időrendnek a szövegváltozatok időrendjeként való felfogása. „A jelen életmű-kiadás arra vállalkozik, hogy a műveket változataikban tegye közzé, feltárva és ezáltal olvashatóvá téve az ezen változatok közötti kapcsolatokat” – olvashatjuk az előszóban. „Ennek értelmében nem a MŰ »legjobb« vagy »végső« szövegének a megállapítása a cél, hanem a szövegalakulás stádiumainak rögzítése és lehető bemutatása.”3 Az időrend elvének ilyen felfogása szemléletesen tükrözi a költő munkamódszerét. A mű egyszeriségének és eredetiségének a romantikus esztétikában gyökerező követelménye ugyanis bajosan alkalmazható egy romantika előtti életművel kapcsolatosan, mint amilyen a Csokonai-oeuvre. Ő alkalmasint nem valamiféle egyéni élmény összefüggésében írta meg munkáit, hanem egy időtlennek tekintett műideál jegyében alkotott. A tökéletesség helytől és időtől független eszménye vezérelte, amely nem zárta ki a megismételhetőség, az újra és újra történő kidolgozás, a folyamatos csiszolgatás lehetőségét, sőt az egymást követő szövegváltozatok létrehozását ugyanarról a témáról a tökéletes költői alkotás felé vezető lépcsőfokoknak tekintette. „Csokonai életműve lényegileg korrekciós természetű” – hangsúlyozza a szerkesztő,4 és véleményével teljes mértékben egyetértünk. A költő munkamódszerének lényegi eleme az átdolgozás. Ezt kellett láthatóvá, az olvasó számára követhetővé tenni oly módon, hogy a reprezentatív költeményekhez való hozzáférés azért zavartalan maradjon. Továbbá, hogy egyetlen, Csokonai kezétől származó szövegvariáns se maradjon ki a kötetből, és kompozíciós elgondolásai is láthatóvá váljanak. E célok érdekében össze kellett hangolni a Csokonai-kiadások korábban különváló két elvét: a Toldy-féle megoldást a Harsányiék által megfogalmazott igénnyel.
Az új Csokonai-edíció legfőbb jellemzője tehát, hogy a kritikai kiadás eredményeire építve érvényesíti ugyan az időrend elvét, de úgy, hogy mégsem bontja meg a költő által összeállított verscsoportokat. Ily módon egyszerre érvényesül a poétikai rend és az alkotói folyamat. A kontextus és a kronológia. Ez az egységesítő megoldás Debreczeni Attila szerkesztői munkájának igen jelentős filológiai érdeme. A két elv mérlegelő társítására azért is szükség volt, mivel a versek egy részének keletkezéstörténete bizonytalanná vált a legújabb kutatások fényében. A sajtó alá rendező nem utolsósorban ezért látta jónak egyben tartani a költő által kialakított összefüggő szövegforrások anyagát, nem csupán az egyes köteteket és ciklusokat, hanem ezeken kívül a kéziratos füzetekben található zsengék és kollégiumi füzérek csoportjait is. A többi szöveg esetében az időrend dominál, ha ez filológiailag igazolható. Mivel az egymással összefüggő szövegek esetében az időrend a változatok időrendje, minden variáns a maga keletkezési helyén kerül besorolásra. „A jelen kiadás az időrendet illetően jobban láttatja a besorolás kérdőjeleit, különválasztva a biztosan keltezhető költeményeket, színműveket és szépprózai műveket a bizonytalanul adatolhatóaktól” – írja a két kötet összeállítója a szöveggondozás kérdéseiről szólva.5
A kronológiai kérdések jelzése minden esetben kiegészül a szövegek alakulástörténetének láttatásával. Ez oly módon történik, hogy a szerkesztő kiemelt helyen jelzi a vers-, illetve műváltozatok összefüggését. Nézzünk erre néhány példát! A Rózsim sírja felett korábbi – 1797-ből származó – kidolgozása a Rózsi-versek között szerepel (I. 363.), ahol szerkesztői lábjegyzet hívja fel a figyelmet egyfelől a még 1795 előtt keletkezett prózai variánsokra – a Melitesz Rozáliához [II] részletére (II. 390.) és a Melin de Saint Gelais-átültetésre (II. 459.) – másfelől pedig a vers későbbi, az 1802–1804 között komponált Ódák kötetben közölt kidolgozására, amelynek közlésekor tükörlábjegyzetek utalnak vissza az előzményekre. Az olvasó így, ha kívánja, nyomon követheti a mű formálódását, vagyis a Rózsim sírja felett nem zárt textusként, hanem variánsok összegeként, azaz nyitott, mozgásban lévő szövegként jelenik meg előtte. Ugyanezt a dinamikus elvet látjuk érvényesülni – hogy közismert költeményekre is utaljunk – Az estve vagy a Zsugori uram esetében. Előbbinél a „Zöld Codex”-beli korai leíró vers (I. 20–21.), az 1793–1796 között keletkezett toldalékos (bölcseleti résszel kiegészített) költemény (I. 183.) és a költő által józan megfontolásból meghúzott, a Diétai Magyar Múzsában közölt megoldás kerül közös hálózatba, s a fösvényről szóló vers esetében szintén e három szövegforrás segítségével képződik az alakuló textus. Az egyik leghíresebb Csokonai-mű, A tihanyi echóhoz közlésekor (I. 611.) a szerkesztő (nyilván a terjedelmi korlátok miatt) úgy döntött, hogy a másik változatként ismert A füredi parton kapcsán csupán lapalji jegyzetben közli az eltérő szövegű, Rózsi halálát panaszoló hatodik versszakot, s itt nem utal (a Szövegváltozatok című függelékben azonban rámutat, I. 1124.) arra a vázlatra, amelyet az 1041. oldalon közöl is, s amely, igazolva eljárását, a Lilla-ihlet meghatározó szerepét bizonyítja.
Az ars poeticaként értelmezett, 1802–1803-ban keletkezett Az én poézisom természete (I. 536.) szerkesztői függelékei nemcsak a vers előzményére, A vidám természetű poétá-ra (I. 122.) utalnak vissza, hanem két korábbi szövegforrásra is, az 1793-as vers jegyzetei pedig, igen helyesen, a Magyar Múzsa publikációjának első versszakát közlik is, mert az eltérő tördeléssel hozta a szöveget. Ez a megoldás szintén plasztikusan példázza a sajtó alá rendezés szemléleti hátterét, ahol, a jelenkor textológiai gondolkodásának megfelelően, megerősödött a genetikus elv képviselete. Szemben a hagyományos filológiai felfogással, amely a szöveget zárt, statikus képződménynek tekinti, s ezt általában a legkésőbbi szerzői kidolgozással, az ultima manusszal azonosítja, a genetikus textológia elveti a végső célra irányuló fejlődés eszméjét. Ezzel lemond az autentikus, a szerző szempontjából leginkább hitelesnek tekintendő változat kijelöléséről. Úgy véli, a mű egymást követő variánsaiban létezik, s ezek elvileg egyenértékűek. Ennek megfelelően a kiadásnak az alkotói munka folyamatos alakulását kell megvilágítania. A sajtó alá rendezés fentebb elemzett módja, az adott keretek között, eleget tesz ennek a követelménynek. A kritikai jegyzetek a versek mögé felvázolják azt az alakulástörténeti hálózatot, amelynek segítségével az olvasó sikerrel tájékozódhat, „összeolvasván” a változatokat. E szinoptikus olvasás során a befogadó akár arra az álláspontra is helyezkedhet, hogy az összepántolt írások valójában egyetlen művet alkotnak, amely, így, sajátos módon, szövegközöttiségben létezik. Ahogy Siegfried Scheibe írta: egy művet valamennyi szövegváltozatának „összege” (Summe) képezi.6 Ez azt is jelentheti, hogy a származtató kritika nem az alkotó bensejébe hatolás igényével lép fel, hanem az előszövegek formájában fennmaradt írott nyomnak a követésére törekszik. Ám az előzmények efféle rekonstruálásának nem csupán az lehet a következménye, hogy megingatja a végső változat tekintélyét, hanem az is, hogy – miként erre Paul Ricoeur rámutatott – „elősegíti annak jobb megértését, pontosabban rámutat arra, hogy a végső mű nem véletlenül az utolsó szöveg az elő-szövegek sorában”.7
Debreczeni Attila szerkesztői érdeme: úgy teszi nyitottá, dinamikussá a kompozíciót, hogy az olvasónak szabad mozgási lehetőséget biztosít az utolsó változat értékelése terén. Megoldása elvi szempontból ahhoz az elképzeléshez közelít – a népszerű edíció lehetőségei szerint –, amelyet Gunter Martens komplex szövegfelfogásnak nevezett, mert kifejeződik benne „az irodalmi művet jellemző mindkét törekvés, a statika és a dinamika, a rögzítettség és e rögzítettség felbomlása”.8 Ez a szerkesztői módszer az adott keretek között s a kritikai filológia jelenlegi szakmai horizontján – bízvást állíthatjuk – a lehető legjobb, és plasztikusan tükrözi az életmű korrekciós természetét.
A fentiekből következik továbbá az egymással kapcsolatba hozható szövegforrások egyenrangúként történő felhasználása, az önálló szövegváltozatok vegyítésének kerülése, valamint a költő kezétől származó vázlatoknak, tervezeteknek a szövegtörténet részeként való kezelése. Mivel azonban mégsem genetikus, hanem genetikus szempontokat alkalmazó kiadásról van szó, természetesnek kell tartanunk, hogy nem minden variáns esetében szerepel a teljes szöveg, gyakran (például a sornyinál kisebb terjedelmű eltérések esetében) csak a címet láthatjuk feltüntetve. Legfeljebb néhány munka kapcsán hiányoljuk a textusok halmazából való bővebb merítést. Így Csokonai minden bizonnyal legértékesebb drámája, Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak vetett fel bennünk efféle kérdést. Debreczeni Attila ugyanis, elfogadva a kritikai kiadás drámaköteteit sajtó alá rendező Pukánszkyné Kádár Jolán álláspontjának jogosságát, az ún. Gentsi-féle kéziratot választja közlése alapjául, s mellőzi a többit. Igaz, ezek másolatok, vagyis nem a szerző autográf kéziratát őrzik, hitelességük tehát kétségkívül vitatható. Csakhogy ugyanez áll a Gentsi-féle forrásra is, amely szintén másolat. Csokonai ugyanis iskolai keretek között született vígjátékai esetében, a jelek szerint, nem törekedett arra, hogy ezek fennmaradjanak, hagyományozódjanak, s azzal sem foglalkozott, hogy az esetleges rögzítés hiteles formában történik-e. Efféle szándékot csupán azoknál a drámáinál tapasztalunk – ilyenek olaszból készült fordításai és A méla Tempefői –, amelyeket irodalmi igénnyel hozott létre. Ennek következtében a Karnyóné mint dráma valójában nyolc változat által képzett szövegközi térben létezik (az a tény, hogy ilyen sok változat került elő, a színmű népszerűségét jelzi), s e körülményt alkalmasint érzékeltetni lehetett volna a Riedl-féle változat és a Gál-féle textus egy-egy fontosabb eltérő helyének lábjegyzetben való közlésével. Előbbi a darabbeli némajáték és az instrukciók szempontjából forrásértékű, utóbbi pedig – Toldytól a Harsányi–Gulyás-féle kiadásig ez volt a közlések alapja – a „szeleburdiak”, azaz a szélhámos udvarlók dramaturgiai funkciójú öltözékleírása szempontjából és Kuruzs, a vándorpoéta szerepére nézve hordoz lényeges információkat. Sőt nem lett volna érdektelen lábjegyzetben utalni arra a körülményre, hogy a vígjáték Csurgón Az igazság diadalma című verssel együtt, egyazon színjátékos esemény során került bemutatásra, s írásbeli hagyományozása során is megfigyelhető ez a társítás. Ez a különös párhuzam termékeny töprengésre késztetheti azokat, akik a darab értelmezésére vállalkoznak.
Az esetek túlnyomó többségénél azonban egyetértünk a változatok kezelésével, így a teljes szövegű közlés mellőzését is helyeseljük a sornyinál kisebb eltérések észlelésekor. Azt a megoldást is elfogadjuk, hogy A szeretet győzedelme a tanultakon című parodisztikus színjátékszöveg – a költő szándékát tükrözve – a tágabb kontextust képező Magyar Psyche részeként került publikálásra. Úgy véljük viszont, hogy kívánatos lett volna A boszorkánysíp című Schikaneder-átültetés teljes szövegét közölni a kétes hitelű munkák sorában; a szemelvényes megoldás csak részben ad választ a felmerülő filológiai aggályokra.
Az érdeklődő olvasó tájékozódását nagymértékben segítik a művekhez kapcsolt jegyzetek, a tömör szómagyarázatok, a pontos tartalommutató és az első kötethez csatolt „szövegváltozatok” című függelék. Végezetül megjegyezzük, hogy a sajtó alá rendező és munkatársai debreceni műhelyében készül a teljes Csokonai-életmű genetikus kiadása elektronikus formában.9 Ez a mostani két kötet, amely önmagában is maradandó értékű, a jelenkor szakmai színvonalán megvalósított filológiai vállalkozás, a jövőben összekötő láncszemet fog képezni a tizenegy kötetes kritikai kiadás és a majdani, CD-n olvasható vállalkozás között, mely utóbbinak közege tehát nem a papír és a nyomtatott betű lesz, hanem a számítógép virtuális terében láthatóvá váló szöveg.10


Jegyzetek

1. Csokonai Vitéz Mihály összes művei I–III. Bevezetéssel ellátva kiadták Harsányi István és Gulyás József. Genius, 1922. I. h.: Előszó, VII–VIIII.
2. Debreczeni Attila, i. m., 242.
3. I. h.: a vizsgált kiadásban: I. 8.
4. Uo. I. 5.
5. Uo. I. 1052.
6. Siegfried Scheibe: Ein notwendiger Brief. Sinn und Form, 36/1984. 207.
7. Paul Ricoeur: Pillantás az írásaktusra. Ford. Farkas Ildikó. Helikon, 1989. 3–4. 472–477., i. h.: 476.
8. Gunter Martens: Mi az, hogy szöveg? Szempontok a szövegfilológia kulcsfogalmának meghatározásához. Ford. Schulcz Katalin. Literatura, 1990. 3. 239–
260., i. h.: 256.
9. Erre az új kiadásra azért is szükség van, mert napjainkban még mindig bukkannak elő eddig lappangó vagy korábban ismeretlen Csokonai-szövegek, illetve autográf kéziratok. Egy ilyen felfedezésről adott tájékoztatást 2005. január 27-én, a Debrecenben megrendezett „Et in Arcadia ego” (A klasszikus magyar irodalmi örökség feltárása és értelmezése) című konferencián Demeter Júlia és Pintér Márta Zsuzsanna Ismeretlen Csokonai-versgyűjtemény a szatmári könyvtárban című előadásukban.
10. Az említett tudományos ülésszakon Debreczeni Attila Mutatvány Csokonai összes műveinek elektronikus kritikai kiadásából című előadásában számolt be a munka általános kérdéseiről, elméleti hátteréről és jelenlegi állásáról.
Nagy Imre




© Holmi 2005 | Tervezte a pejk
Valid CSS! Valid HTML 4.01!