Vörös István

A KIPUSZTULÁS HÉT STRÓFÁJA

Zölden tévelyeg az ősz ellustuló fák között.
Fényfolt cikáz a délelőtti éledésben,
a kerítésen a feketerigó szava csalta át.
Ez a dél kivesző állatfaj utolsó egyede,
folyami delfin, akit már
megszigonyoztak.

Lehajló almaág inog,
gyümölcsei éretlenül a fűbe potyognak.
Bomlásuk elkezdődik. Odalép
hozzád az öregkor, és rosszízű csókot ad.

Egy sétáló felidézi álmát,
a vízparton a szalagkorlátra
könyököl, látja a könyveket eltűnni
a világból. A patak nagy
faágat sodor magával.

A délutánt megsápasztja a nappali
hold, a pékségben az eladólány
szinte horkolva felsóhajt.

Egy halott lép be a kivilágított
helyiségbe, perecet kér, kifizeti,
de aztán ott felejti a pulton.

Ó, az ember örökléttől elrabolt lelke,
halandóktól kölcsönzött teste, a bútorok
növényektől lopott fája! A város tele
állatokkal. Egy fa odvában
csecsemő alszik.

Fekete csónak siklik alá
a csillagok felől hömpölygő folyón,
a csónakban eladni szánt áru,
fonott kosár, mázas cserépedény.