Tatár Sándor

JÁTSZÓTÁRSAM MÁR NEM AKAROK LENNI??

Elfelejtettem játszani?
Nincsen rímem a gangra?!
Éltem: egy festő vásznai,
hol jó, ha néhány hangya

masírozik vagy tévelyeg
(ha így, ha úgy: parányi.
Hová tevém az éveket?!
S még mit tudok? Parázni!?)

Saját örökség: hangya-lét
fogyó magát feléli –
maga után mit hagyna szét?
mi tudna még beérni?

Leérett már a mandula,
rideg az őszi képtár;
megtört, lemondó mozdula-
tom sem soká kisért már.

(Csak egy költőnyi mélyedés
a hegyben, amely befogad –
újra hívna az élet, és
átvészelném a fagyokat.

– Ezt írtam, voltam ily botor,
holott minden enyém lehet
[az ön-részvét hová sodor!?
Az ember benne kéjeleg…])

»Elégtételt!« süvöltözöm.
Ajkat biggyeszt a démon.
Senkiben sem (így ösztönöm)
marad utánam mély nyom.

A városokban forgatag:
plázákban pezsg az élet;
az irigy lúzer mondja csak:
»Ilyen a nyáj, ha béget!«

Méz’csuprát ki-ki élvezi;
vigyáz(?): holnapra jusson –
egy zabál, ’másik étkezik,
…én kajtatom a jussom:

»Tanulságot! Tán ennyi jár!?«
De gúnykacag a párka –
»Nem jár tenéked semmi már.«
S jövőmet felzabálja.

Mégsem rettent, lásd, ez se meg –
van rímem őszre, végre.
Már elhagyott a rettenet:
ha nincs hit, nincs veszély se.

Nem szívok bús dohányokat,
szemem nem csillog szesztül;
ha rút lidérc meglátogat,
szempillám meg se rezdül.

De hogy feledtem játszani!?
Ez jó véget nem érhet.
Végét ilyen mért várja ki
pimf látszatéletének??