Szűcs Teri

PÁR KÖZBEVETETT SZÓ

Jónás Tamás: Lassuló zuhanás
Magvető, 2013. 220 oldal, 2490 Ft

Olyanokkal olvastuk együtt Jónás Tamás Romagyar című versét a Lassuló zuhanás című kötetből, akikre nem vonatkozik. A Balassi Intézet műfordítóprogramjára idén Lengyelországból, Horvátországból, Törökországból, Kínából, Oroszországból érkeztek fiatal fordítók. Ők nem tartoznak egyik versbeli kategóriába sem – nem magyarországi romák és nem magyarországi nem romák. Könnyebben, könnyedebben olvassák a szöveget, nem érzik azt, hogy valamiből kizáratnak. Talán furcsállják is a kategóriák közt feszülő indulatot. Én az első rubrikához tartozom, ha a felosztás ez: „magyar” és „cigány”. Tisztában vagyok vele, hogy a vagy-vagy, a szembenállás az én csoportomtól ered. A többség választja ki magából a kisebbséget. Íme tehát az eredmény, ahogy Jónás Tamás elénk tárja: onnan nézve, abból a megkonstruált pontból, amit én hoztam létre, s amit ő elfoglalni kényszerült, „ő” vagyok, „ők vagyunk”, rossz vagyok, rosszak vagyunk.

„Rossz a magyar, fél és gyáva.
Nem épít az igazára.
Angyalnak reméli magát,
s nincsen szárnya.

Városokba tömörülnek,
jókedvük van, nem örülnek.
Gyűlölettel, ha szeretnek,
az az ünnep.

Cigány vagyok, mende-monda.
Fajtámnak sincs reám gondja.
Fehér ing a lelkem. Isten
kigombolja.”

Az utolsó versszakban mállani kezd a „cigány” is. Persze, hisz ha szembeállítódik a magyarral, akkor erőszakkal létrehozott pozíció. Jónás egyszerre teszi plasztikussá a különválasztás kategóriáit, és le is rombolja őket. Radikális: megkérdőjelezi, hogy ilyen értelemben a romaidentitásnak volna tartalma (s nem „mende-monda” csupán), és azt is, hogy volna közösségképző ereje. Mit jelent akkor, hogy „cigány vagyok”?
A szembenállás terhétől nem érintett olvasók felfigyeltek az utolsó előtti sor metaforájára, a lélek fehérségére. Vajon nem az asszimilációt idézi-e fel, kérdezték, azt, hogy a lélek fehér, míg a bőr nem? Én ezt nem hallottam bele a szövegbe. Merész felvetés. Engem inkább a kép hagyományossága kötött le, az, hogy mennyi költő kezén átment már az ártatlanságnak és tisztaságnak ez az allegóriája. Akik e tradíciótól szabadabban olvasták a verset, azt kérdezték, hogy ha végül Isten a lelket is kigombolja, mi marad az emberből – semmi? Nem marad semmi a „magyarból”, a „cigányból”, az emberből – vagy mégis volna ott még valami.
Jónás Tamás versei hol távolságra és iróniára fittyet hányva, vakmerő odaadással idéznek fel hagyományos lírai zárt formákat, ismerős ritmusokat, bevett szerkezeteket, hol pedig ellehetetlenítik a figyelő befogadást, mert olyannyira ismerős a zenéjük. Azok, akiknek nem csengett ismerősen ez a verszene, felfedezték a Romagyar-ban a dekonstruktív mozzanatot.
A „cigány” és „magyar” kategóriák kiüresedésével létrejön a cím nyugvópontja, a köztes, töredékes, keveredő identitás, a romagyarság lehetősége. Ám a műfordítók arra is felhívták a figyelmemet, hogy ne örüljek túlságosan, hisz ebben a szójátékban ott van a rom is. Romosak vagyunk.
A Lassuló zuhanás daloskönyv, sok benne a József Attila-song, dúdolgatók, sóhajtozók zümmögnek, és ismerős az önmegszólító versek magányos, dallamos hangja is. Az alkalmi líra szól így, de az alkalmat nem jeles napok adják, hanem az élet, ahogy zajlik. Ezekben a dalokban él, reflektál, emlékezik, mesél az én. Szerelem, tönkrement házasság, két fiúgyermek, vonzalmak, szex s a gyerekkor, apa és anya, a korai évek, amelyekről máshol olyan elképesztő erővel ír Jónás Tamás. Ehhez az alkalmisághoz meglett a XXI. századi csatorna, az instant versközlés módozata, a facebookos költői jelenlét. Ha kész a vers, ki lehet posztolni, ha kész a következő, azt is. Ehhez a felpörgött verses kommunikációhoz, az olvasókkal való dialogikus kapcsolattartás vágyához jól illik a könnyen fogyasztható, ismerősen hangzó, leegyszerűsített József Attila-i hagyomány. De éneklős gördülékenysége helyenként elfedi azt, amit látni kellene, és ami az ereje: hogy néha minden tradíció, minden előírás és előítélet szétzúzódik benne, és a forma mindennek ellenére autonómmá, szinte esztétikai provokációvá válik. Ez ebben a kötetben túlságosan kevésszer történik meg. Kiemelkedik a számtalan, számolatlanul (számolhatatlanul) áradó szöveg közül az a vers, amelyben Jónás Tamás úgy idézi meg a József Attila-i hagyományt, hogy azt mondja rá: nem. Ne légy férfi.

„A férfiak még tökéletesek.
Vöröslik meg-megremegő szájuk.
Két kavicsszemük nyitva, mint a seb.
Bennük zihál Isten, hogyha ájult.

Nevetnek, így hazudnak a nőnek.
Kozmosz a hát, fekete lyuk a szív.
A férfinál mindenki erősebb.
Ha meg is hal, csak pár évet lazít.”

A rím- és retorikai kényszeren túl e vers különös, dinamikus ingautat jár be jó és rossz közt, erős és gyenge közt, élet és halál közt. Lebegős pozíció a beszélőé: vajon ő férfi? Vagy inkább még kisfiú, mint a Ne légy férfi előtti versben, mely a kötet címadója? Ki volna itt a mintaférfi, kire vonatkozik a leírás? Az apára, Jónás írásainak talán leggyakrabban és legfájdalmasabban visszatérő alakjára? Arra, aki az apa lehetett volna? Vagy a férfiak is csak néha, pillanatokra, szakaszosan, töredékesen élhetik meg, hogy azok – tökéletesek, kozmoszhátúak? Az identitásnak ez a lebegtetése és lebegése, a szüntelen rákérdezés a rögzített szerepekre, a kapcsolatokban elfoglalt pozíciókra fontos gesztusa lehetne egy elképzelt Jónás Tamás-kötetnek. A Lassuló zuhanás-ban nem tudom elkülöníteni ezeket a gesztusokat, úgy ömlenek a versek, hogy nem tudom ennél jobban szétszálazni, körbejárni őket. A Magvető nem tett jót ennek a még formálódó, de már mérhetetlenül fontos életműnek. Egy jobban megválogatott, karcsúbb kötet, az lett volna – hogy a megidézett hagyománynál maradjunk – szemmaró füst.

Szűcs Teri