Rakovszky Zsuzsa

FORTEPAN* (III)

Helyszínek

Cirkusz, éjszaka

Hideg harmatban, kinn a ketreceknél.
Az út túloldalán a sötét lakótelep,
tengerjáró hajó, az éjfél után egy óra
öblében vesztegel. A sátor óriási
csonka kúpja üres mező fölött sötétlik.
Néha egy-egy autó reflektorának
fényén kirajzolódnak
a csapzott fűcsomók. Különben néma csend.
Mint minden délután, ma is lement
a két előadás: az ingalengés
a két trapézon tíz méter magasban,
a három elefánt
szomorú trappolása körbe-körbe.
Fehérre meszelt lárvaarcon nagy piros folt,
papírorr, csetlés-botlás, röhögés.
Karikán átugró, nyírott kutyák.
Lángoló krepp-papír.
Kígyók, hideg haláltömlők a vékony
szoláriumtól bronzarany derékon.
A kés, ahogy megáll remegve
a deszkában, egy lüktető
verőértől alig fél centire.
És egy lepusztult, életunt oroszlán.

Körben a közönség: baseballsapkás apák,
nagyanyák – májfoltos kar, nagyvirágos
ruha –, kisminkelt, holtfáradt anyák,
és gyerekek, vevők minden csodára.
„Mama, ez megenné a kis nyuszit?”
„Csináltathatunk egy fényképet az oroszlánnal?”
S egyetlen, sírós hang, minden bizonnyal
a Sátáné, a lét örök ellenfeléé:
„Fázom! Menjünk haza!”

Most csönd van és sötétség.
Nincs más hang, csak a tücsökcirpelés,
fémesen és kitartóan, akár egy
gigantikus trafóház zümmögése.
Úgy tűnik, hogy a csillagok
hideg fényű izzók, és ők is ettől
az áramingadozástól remegnek.
Mögöttük a sötétség táguló
méhében tejfehér, halott világok úsznak,
mit sem tudva rólunk és önmagukról.