Rakovszky Zsuzsa

FORTEPAN* (III)

Helyszínek

Falu

Viaszliliomok és széttiport
szilvák szaga a hátsó kert felől.
A kényes városi gyerek borzadozása
az udvari deszkabódé mésszel leöntött
mélyétől, a tojás- és krumplihéjjal
teli, fedetlen szemetesvödörtől,
a szókincs otthon nem használatos,
egynyelvű szótárban vulg.-gal jelölt
elemeitől. Forró délután van,
ülünk a hűlő rántottcsirke-szagban,
egy légy dörzsöli össze vézna lábát
a hájas tészta hátát borító porcukorban.
Elkergetjük, de mindig visszatér,
akár a légyként gyötrő gondolat,
amelyre itt minden utalni látszik,
hogy minden ember – igen, még te is,
legszebb, legkedvesebb, világom napvilága,
te rózsa és hold, tenger és titok,
testből vagy és terád is igaz minden,
ami ebből következik: az undor,
a félelem, a fájdalom, a szégyen
képei perzselik az öntudat
érzékeny felhámját, akár a lábam
a reggeli csaláncsípés nyoma.
Képek sora vonul behunyhatatlan
belső szemem előtt, újra meg újra,
mígnem letörli ólom
kézzel elmém faláról a délutáni álom,
amelyből émelyegve ébredek fel,
fél arcomon a díványpárna hímzett
rózsáinak piros lenyomatával.