Pályi András

MÉG BORBÉLY SZILÁRD

A Nincstelenek végén, évekkel azután, hogy a család végre elhurcolkodott két faluval odébb, Máli, a bolond nagynéni felkeresi őket. „Otthonba akarnak adni, de inkább hozzátok költöznék”, könyörög, de visszautasításban részesül. „Tudod, hogy nem lehet.” Máli szó nélkül feláll, pici, hajlott alakja eltűnik a vasút felé. Az anya utánaküldi a fiút, legalább kísérje ki az állomásra. A fiú biciklire pattan, utoléri. Máli megáll, leteszi a táskáját.
És akkor:
„A szemgolyója kicsike, piros és kicsi. A táskás szemhéj rálóg, alul pedig ráncos lebernyeg fityeg. Mintha valahogy összement volna a szemgolyó. A könny folyik belőle. Szembefordul velem.
»Hadd búcsúzzam el tőled, ha a nővéredtől már nem tudok. Nem látjuk többé egymást ebben az életben. Hadd csókoljalak meg«, mondja.
Megcsókolom. Mindig undorodtam ezektől a csókoktól. Háromszor csókol meg. Jobbról, balról, jobbról, végül a homlokomat. Régen a számat csókolta végül, mert az volt a szokás nálunk. Ezt nem hagytam. Málit szerettem is, meg undorodtam tőle. Soha nem lehetett komolyan venni, mindig gyerek maradt. Elkísérem. Látom, már nem remél semmit. Mint aki elkésve megbánt valamit, de könnyebb lett ettől a lelkiismerete, most olyan. Tisztább a tekintete. Már nem kér semmit. Nem reménykedik semmiben. Most szabadabb, mint amikor megjött.”
És még:
„Hazamegyek. Anyám ül a nyári konyhában és sír.
»Szegény Máli«, mondja. »Isten bocsássa meg nekünk.«”
Egyszerre felszabadultság és mélabú, élni akarás és végső búcsú, elfogadás és undor, megengedés és szigor, megbocsátás és ítélet. A lét sarkított, szélsőséges pólusai. Végsőkig feszítve, lebilincselő evidenciával, egyidejűleg mind a két véglet. És nem a figuráiban, hanem magában az íróban. Teljes odaadással, tisztán, ami a hitvallók sajátja, akik csak egyetlen igazságot ismernek, a magukét, ám ő mindig mindkét végről és mindig metsző precizitással. Ami képtelenség. Mint aki farkasszemet néz önmagával, anélkül, hogy a tükörbe pillantana. Nincs is tükör. Tudja. Az állítást is, a tagadást is. A megbocsátást is, az ítéletet is. Az élet vonzását és a halálét. Ezt persze azok után írom, hogy Borbély Szilárd számára a halál vonzása végérvényesen erősebbnek bizonyult, mint az élet.
Nem, ez így rossz, pontatlan. Nem erről van szó.
Nekirugaszkodom, megkísérlem megfejteni, amit e percben magam sem egészen értek.
Vissza kell kanyarodnom az imént mondottak elejére. A szöveg kivételes belső feszítettségéhez. Most, másodszori olvasásra különös hangsúlyt kapott számomra ez a regényvégi búcsújelenet. Nyilván azért is, mert azzal, hogy ő búcsú nélkül – mégis hosszan búcsúzva, ez ma már jól látható (ha másból nem, hát az interjúiból) –, „tragikus lassúsággal” elment, ahogy Bazsányi Sándor oly találóan írta, minden általa megírt búcsút felruházott a tette sajátos metafizikájával. Sőt, minden általa leírt mondatot. Ez lényeges, de még nem erről beszélek, csupán a szöveg belső telítettségéről, drámájáról. Arról, amivel ez a leheletfinom szenzibilitással megrajzolt életkép – a bolond Máli búcsúja – egy évvel ezelőtt is elkápráztatott. Az a tudás ugyanis, amit élettapasztalatnak szoktunk nevezni, polarizálja, szétfeszíti, robbanásig élesíti Borbély Szilárd mondatait. Ha tudást mondok, az nem egyszerűen életismeret, egyfajta szellemi gazdálkodás is az élettapasztalattal. A régiek ezt beavatottságnak nevezték. Kívülről akár irigyelhetem is, belülről azonban elviselhetetlen teher, pusztító erő.
Nem, nem ezt akartam mondani. Megint eltévedtem. Újra meg újra kikötök valamilyen kulturális sztereotípiánál, holott épp az ellenkezőjéről van szó. A közhely egyfajta relax, afféle „kávészünet” az élet viharában; ezt ő nem ismerte, vagy inkább nem engedhette meg magának, mert látta, amit látott.
Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni ugyebár.
Nem akart dudás lenni. Beleszületett a pokolba, szabadulni akart. A szabaduláshoz felmérni a helyzetet, látni. Látni? Milyen értelemben? A lát igének, tudjuk, kettős jelentése van. A szó hétköznapi használata szerinti (aki nem vak, az lát), és egy átvitt, mélyebb értelmű, amit a látó lát (a vak is lehet látó, sőt). Úgy is mondhatnám, hogy ő a lehető legköznapibb értelemben kereste a kiutat a csapdából (aki nem akar a pokolra menni, mégis ott van, az csapdába esett), mert ha látja, tudatosan rá is léphet az ösvényre, amely kivezet. De „csak” látóként volt képes látni, és épp ez volt az ő pokla. Akkor hát így mondom: onnan, ahol van, és ahol épp azáltal van, hogy lát, megtalálható-e – meglátható-e – a kivezető ösvény, az enyhület, a normális lét dimenziója? Számomra ez a Borbély-életmű egyik kulcskérdése.
Természetesen olvasható a Nincstelenek szociográfiaként is, ez vissza-visszatér a kritikai visszhangban, olyan kritikusa is akadt, akinek a többször feltámasztott Magyarország felfedezése sorozat is eszébe jutott, hogy tudniillik ott kellett volna ennek a könyvnek megjelennie, oly hitelesen mutatja be a hatvanas-hetvenes évek mélyszegénységét. Maga az író viszont, akit még tavaly augusztusban Parászka Boróka kérdezett a marosvásárhelyi rádióban (http://www.marosvasarhelyiradio.ro/musorok/ertsunk_szot/borbely_szilard_interju.html), azt állította, hogy eddig azért sem nyúlt e témához, mert se korábban, se most nem érzett különösebb fogadókészséget iránta. Magyarán a könyv, bármennyire is „igazi” szociográfia (elsősorban az írói pontosság teszi azzá), mégsem az, vagy legfeljebb mellékesen az, nem tényirodalomnak íródott, és nem is úgy aratott sikert. Sőt, ugyanebben az interjúban világosan kifejti, miről van szó. Egy másik regény foglalkoztatta Kafka és az apja viszonyáról, és ezt a regényt nem tudta befejezni. Hosszas töprengés után rájött, hogy azért nem, mert ő maga sem nézett szembe a saját apjához és gyerekkorához fűződő viszonyával. Így született meg a Nincstelenek. Ennek akkor is különös a súlya, ha olyan szerzőről van szó, aki a nagyváradi Törzsasztal vendégeként, még a Nincstelenekelőtt, minden további nélkül kijelentette: „Én nem írok fikciót, nem írok olyat, amihez ne lenne közöm. Személyes indíttatásból írok, de a távolításnak a tanult gesztusait használom fel.” (Várad, 2011/9.) Ez a személyes indíttatás a Nincstelenek minden mondatán átüt, sajátos drámai erővel ruházza fel a Borbély-prózát. Ha fellapozzuk az Árnyképrajzoló (2008) önéletrajzi ihletettségű, jó tollal és érzékenységgel megírt prózáit, a helyszínre is, a figurákra is, alkalmanként még magára a történetre is ráismerünk, ez mégsem a Nincstelenek, sehol nem érzem benne azt a feszítettséget, polarizáltságot, azt a végletességet, vitális kitettséget, ami a későbbi Borbély-mondatok sajátja. És aminek alapján, nem túlzás, megtaláltam magamnak ezt a könyvet. Viszonylag későn sikerült ugyanis saját példányra szert tennem, már a második kiadásból, addigra mindenki erről beszélt, kölcsönpéldányból mégsem olvashattam el, ahhoz túl fontosnak éreztem. Éppen az előzetesen meglelt mondatai alapján, nem is annyira a visszhangja miatt.
Itt már olyasmiről beszélek, ami aligha adható elő az irodalomelemzés egzakt fogalmaival, csak teljesen szubjektíven, mondjuk, olvasói élményként. Megfigyeltem, mennyire hidegen hagy, még a legkvalitásosabb kiadásában is, az „irodalmi” irodalom, vagyis csupán az a mű tud megszólítani, amelyben – amely által – a szerző bevallja, elárulja, odaadja magát. Így nyilván közel áll hozzám Borbély Szilárd sokat, már-már ars poeticaként emlegetett vesszőparipája, hogy „az élet van előbb, nem a szöveg”. Ezt ő azelőtt is jó párszor elmondta, számomra viszont most, ahogy folyóiratban, interneten, nem tudom, hol, egy-két részletet olvastam a Nincstelenek-ből, sajátos jelentősége lett, mert a mondatai minden korábbinál erőteljesebb, elementáris vonzerőt gyakoroltak rám. Nyilván azáltal, amit ő személyes indíttatásnak nevez, bár ez a kifejezés itt félreérthető, a Nincstelenek ugyanis nem igazán vallomásos próza (jó, az is persze, végtére némi „távolítással” a saját gyerekkorát mondja el), sokkal inkább egyfajta „életgyónás”. Erre utal az is, hogy a kötetfülre gyerekkori, túrricsei fényképét tette, meg a szégyenérzet is, amelyről több interjúban is szót ejtett, amiért folyton önmagát írja. Holott keresve sem találunk semmi szégyellnivalót a műben, ez az érzés egyszerűen a feltárulkozás mélységére vall; utóvégre minél inkább megmutatja magát, annál intimebb szférába engedi be az olvasót, és minél inkább beengedi, annál kiszolgáltatottabb lesz. Logikus lenne hát nem teljesen odaadni magát, csakhogy akkor nem tudná elmondani, amit akar. Mit akar? Azt a bizonyos poklot, a csapdát, a kiút nem lelését? Nem.
Inkább így teszem fel a kérdést: Miről árulkodnak a mondatai? Mit éreztem meg bennük első olvasásra? Újra és újra visszakanyarodom ide. Nem állítom, hogy Borbély Szilárd irodalmunk nagy mondatművészei közé tartozna, hogy a Nincstelenek írója órákig tűnődött volna egy-egy mondata fölött. Érződik a szövegen, hogy sebtében, gyorsan jegyezték le, vannak benne apróbb ellentmondások, stiláris ficamok, nem erről beszélek. Az egésznek mégis fedezete van, mély hitelessége, éspedig abból a lelki attitűdből eredően, ahonnan az író hangja szól. Mert a mű nem az íróasztalon és nem a számítógépen születik, hanem a személyiség mély rétegeiben. Ilyen értelemben természetesen különbséget kell tennünk az író és az elbeszélő között. A narrátor az a szerep, amelynek a betöltésével az író formába önti az alkotását, ám magát a művet mégsem ez a forma, nem is az elmesélt történet élteti, hanem az az írói közlendő, amit az alkotó kihordott magában, és amit a dolgok rendje szerint tovább kell adnia. József Attila „mély sebe” jut itt eszembe, amiről Borbély úgy írt – mondhatnám ma, immár az ő „brutális halála” után –, mint aki a saját sorsát jövendöli meg. De ez is épp fordítva áll, hisz aligha kétséges, hogy az előttünk járókat magunkból értjük meg. Hogy arra nyílik rá a szemünk, amire érzékenyek vagyunk. Ki más láthatta volna hát nála tisztábban azt a mély sebet, „amely József Attila költészetében tátong”, amely „a társadalom és az emberi lélek találkozásának mély sebe”, „az emberiség sebe: hogy a betegségből is sarjadhat igazság, és a zavartnak tartott elme a jós kíméletlen éleslátásával szembesíthet olyasmivel, amit senki sem kíván látni”. Nem találok pontosabb szavakat arra, amiről nekem a Nincstelenek mélyről fakadó üzenete beszél. Ez az a palackposta, amit ránk hagyott, és aminek megfejtésével – vagy egyszerűen meghallásával – érzésem szerint annak ellenére adósak maradtunk, hogy meglepően sok megrendült, szívből jövő, drámai nekrológ jelent meg róla (talán csak Pilinszky halálakor éreztem hasonlót: hogy sokkal többen gyászoljuk benne elvesztett bizalmas mentorunkat, mint ahány személyes ismerőse volt, és ez nyilván így is van). Mert Borbély Szilárd is, akárcsak József Attila, „belelátott abba a mély sebbe, amelyet saját árvaságának történeteként mondott el: egy csecsemőről beszélt, az éhségről beszélt, a szexusrólbeszélt. És a szeretetről, amely nem emberi érzés. Ebben a mélységben és töménységben már csak a költészet szólal meg, nem az irodalom. De ez már több is, mint költészet. Ezért válhattak versei vallásos áhítatot keltő médiummá. A mosónő fiának történetét mondta el. Az apátlan árváét. A fiúét, akit fel fognak áldozni. És annak az alázatáról beszélt, aki végül belenyugvással mond igent minderre. Ismerős elbeszélés ez, nagyon ismerős. A szolidaritás nagy története, amely az emberiség mély sebéről szól.”
Írni és megbocsátani. Nem, megbocsátani és írni. Ezzel a két mondattal akartam kezdeni a mondandómat egy évvel ezelőtt, amikor a Nincsteleneket először olvastam. Borbély Szilárd akkor még élt, még „nem tudta abbahagyni az életet”, én meg úgy éreztem, aki e regénnyel abból a mélységből és abból a töménységből üzen, ahol „már csak a költészet szólal meg, nem az irodalom”, az fontos közlendőt tartogat azoknak is, akik minden igyekezetükkel messze kerülik az ő poklát, hisz úgymond élni akarnak, és legjobb esetben is csak zavartan pislognak attól a kijelentésétől, hogy a szeretet „nem emberi érzés”. Gyerekfejjel végignézte a falusi erőszakkultúra drámai szcénáit, az emberi alantasság és esendőség megrendítő eseteit, pontosan látta, mennyire hiánycikk a valódi szeretet és a valódi szolidaritás, holott az alantasok és az esendők egyaránt szomjazzák; ő maga is, mert magát is odasorolta közéjük, ez a fiú a Nincstelenekben, magyarázta Parászka Borókának, „nem jó, ugyanolyan kegyetlen és megnyomorított”, mint a többiek, akik „rossz mintákat hoztak, és nem kontrollálták magukat”. Magyarán látta, hogy az a tényleges odaadás, ami túllép a társadalmilag forgalomban lévő álszeretet és álságos együttérzés sztereotípiáin, milyen heroikus küldetés, mondhatni emberfeletti feladat. A Nincstelenek, mivel „az idők összecsúsznak”, tehát ott van benne az erőszakkultúra minden sivársága, és ott van benne a szeretet és a szolidaritás heroizmusa, nekem akkor azt sugallta, hogy a megbocsátásnak – az elfogadásnak, hogy maibb kifejezéssel éljek – ez az emberfeletti dimenziója mégiscsak emberi léptékű feladat. Elvégezhető. Azon múlik, mondom  magamnak, ne higgyem, hogy akit vagy amit megírok, azt el is fogadtam. Mert az irodalom hajlamos a felmentésre is, az ítéletre is. Márpedig az ítélet egyes-egyedül az olvasóra tartozik, az író, ha tényleg, Borbély Szilárd-i értelemben a dolgok krónikása akar lenni, ne mentsen fel és ne ítéljen el senkit. Õt e tekintetben különösen próbára tette a sorsa, hisz már-már úgy tűnt, sikerült kitörnie a sötét gyerekkor csapdájából, ám akkor az ősi erőszakkultúra utánanyúlt, a szüleit az ezredfordulón végzetes, gyilkos rablótámadás érte, ami után „minden elbizonytalanodott – ahogy Tillmann Józsefnek mondta , azok az összefüggések, amelyek addig úgy tűntek, hogy kezdenek rendben lenni, hirtelen felborultak, és eltűnt mindennek az alapja”. Nem adta fel mégsem. Előbb a Halotti pompa, majd a Nincstelenek tanúsította, hogy képes arra a lelki heroizmusra, amely számára, aki látván látta „a társadalom és az emberi lélek találkozásának mély sebét”, egyedüli kiútnak ígérkezett. Tudta, hogy a megbocsátásnak, ami élet és nem szöveg, mindenképp előbb kell megtörténnie, mint az írásnak. Ez számomra a Borbély-életmű másik kulcskérdése. És innen, ebből, hogy valóban előbb megtörtént benne a megbocsátás, fakad a szöveg beavatottsága, sajátos feszítettsége.
Nehéz erre példát mondani, de megpróbálom. A fiú kinn ül a járdán, a tűző nap elől menedéket kereső, undorító gyászbogárral szórakozik, egy lapos kaviccsal és egy bottal. A bogár kapálózik, ő odanyújtja neki az ágacskát, hadd reménykedjen. Aztán tovább fárasztja, gyötri, kínozza. Förtelmes szaga van. „A sarkammal taposok rá. Érzem, ahogy a páncélja ellenáll, majd hirtelen megroppan. És tekergetem rajta a lábam jobbra-balra. Ahogy a nagyobbaktól láttam. Aztán köpök egyet.” Az anya is mindig köp, ha valami undorítót kell csinálnia. „Ez a megvetés kifejezése. Meg a félelemé. Az undoré. A gyűlöleté.” Ám maga a bogár ezen a két oldalon nyilvánvaló áldozatként jelenik meg, akitől eleve megvonták a szót, még a jajkiáltás lehetőségét is. Sajátosan összecseng ez a kis leírás azzal a hosszan ecsetelt, borzalmas epizóddal, amikor 1944-ben Mózsit, a zsidó boltost elhurcolják, a fél falu ráveti magát a csendőrség által lepecsételt házra, és a „kurva zsidóarany” után kutatva feltúrják, elhordanak belőle mindent, ami mozdítható, miközben esténként Mózsiék mesés kincseiről fantáziálnak a kocsmában. Hogyan? „A bosszúvágy és a mohóság keveredett a szegények örök sóvárgásával.” Így együtt, igen: a bosszú, a kapzsi vágy és a szegények olthatatlan sóvárgása. Ezek a mondatok árulkodnak ama heroikus, Borbély Szilárd-i aktusról. Az emberi lény maradéktalan elfogadásáról. Aminek nemcsak írói – lelkiismereti és esztétikai –, nemcsak individuális üzenete van, hanem társadalmi is. Ebben az előítéletesen ketté- – vagy még többfelé – szakadt országban különösen. És ami Lélegzetelállítóan összecseng a mélyszegénység diagnózisával. Nekünk szól, a máról szól, rólunk szól. Sokkal kijózanítóbban, fejbeverősebben a politikai éllel így vagy úgy előadott leleplezéseknél, híreknél, álhíreknél, mantráknál.
Ez mind ott rejlett a mondataiban, a mondatok mélyén, a mondatok mögött. Meggyőződésem, hogy ettől oly varázsos ez a könyv, függetlenül minden további erényétől és apróbb fogyatékosságaitól. Olyasmit mond, ami akaratlanul is melegíti a szívünket, de nemigen akarjuk meghallani, mert következtetéseket kellene levonni belőle. Így aztán elméleteket gyártunk, okos okfejtéseket, hogy miért a Nincstelenek az év irodalmi eseménye. És kézről kézre adjuk, mindenki olvassa. Ez is valami. Vagy mégsem?
Idáig jutottam, amikor február 19-én Borbély Szilárd elkövette ama végső lépést. Mi történt? Csodálkoztunk. Sikert aratott, a népszerűségi listák élén állt, kitüntetést is adtak rá, épp az ifjúkorában általa oly nagyra tartott Mészöly Miklósról elnevezett díjat. Idővel valószínűleg további díjakat is kapott volna. Felajzott elismerés övezte, hangzavar, nagy lárma, ami többnyire együtt jár a sikerrel. Ez meglepte. Nem titkolta, hogy mást várt. De hogy mit, arról már nem beszélt. Ezen töröm mostanság a fejem. Eszembe jut a hatvanas-hetvenes évek legendás Grotowski-színháza Wrocławban, az is egy ilyen Borbély Szilárd-i értelemben heroikus vállalkozás volt. Õ már életkorából eredően sem ismerhette, én annak idején viszonylag gyakran megfordultam ott. Megfigyeltem, ha a leginkább heterogén közönség verődött is össze, a zsigerig ható, fejbeverős előadás végén ott senki sem tapsolt, a közönség némán kikotródott a teremből. Mert minden egyes nézőnek saját magával kellett foglalkoznia. Az a gyanúm, valami ilyesmit várt ő a Nincstelenektől, csöndet, befelé fordulást, önvizsgálatot.