Nemes Nagy Ágnes

CSILLAGSZÓRÓ

A barlangvasutat mindig szerettem.
Egy sárkány húzta a Városligetben.
Legalábbis sárkány volt a feje,
zöldből, aranyból minden pikkelye,
a sárkánytestben meg apró padok,
ott kuporogtunk a sötétben,
amíg a sárkány sínen ballagott,
mind sötétebb lett, vaksötét,
és a falból egyszerre csak
kiléptek a mesék.
Felgyúlt a fény, öblöt vetett a barlang,
s Hófehérkét láttuk, a Halhatatlant,
sohasem láttam olyan hófehéret,
mint akkor, ott, a vaksötét után.
Aztán fal jött, majd újabb báb-mutatvány,
Jancsi, Juliska és mézeskalács,
s újra sötétség és szívdobogás,
és fény és fal és fény és fal megint,
olyan volt ez a vonulás,
mint egy szüntelen leküzdött veszély,
olyan volt, mintha évszakok között
vonulna lassan ez a sárkány,
és kétoldalt kísérné végtelen
a gyönyörűség és a félelem.

És épp ma délután
az utcán jártam, s láttam, hogy borul
a téli ég barlangja kőre, útra,
az emberkígyó hullámzott a járdán –
barlangvasút volt az az utca,
s láttam kétoldalt a kirakatok
nagy fényeit, amint kiugranak,
láttam talpig selyemben bábukat,
s bársonyra téve óriási tál
fénylett, mint egy ezüst, barlangi nap.
És kiugrottak az illatok is,
és üdvözöltek: Jónapot!
Frissen pörkölt kávé vagyok.
Én meg olajban táncolok,
de tudhatod: lángos vagyok.
S kopár vadgesztenyék alatt,
ahol kezdődik a sötét,
egy zöld lámpás fényében áztak
jószagú szelíd-gesztenyék.
S mikor leszállt az éjszaka,
az aszfaltra telepedett
egy fenyőerdő illata.
S oly régi volt, s oly hirtelen jött
e réges-réges-régi szag,
mint nagy fenyőfaoszlopokon át
őskori távirat.

S fönt a neon-betűk kigyúltak,
s végig égtek egymás után,
mint a csillagszóró a fán.
Megint kigyúltak és megint letűntek –
nem is tudom, mi szebb: az ünnep,
vagy az ünnep előtti délután.
Hazajöttem. Karácsonyi
csomagjaim letettem.
A nagyvillanyt leoltom. Így.
S most indulok szememmel,
hogy a szobám barlangjában keressem,
amit kínál a félsötét,
s meg is találom a mesét,
mivel bölcs szerkezet:
a réges-régi sárkány, az vezet,
a megjuhászodott emlékezet.

De nem akármilyen mesét kivánok:
legyen benne nagy, hűvös szürkeség,
vattakabátos decemberi ég,
az ég alatt néhány gyerek,
s fenyő, fenyőfa-rengeteg.

*
A sárkányt megszelíditettük.
Húzza tovább a barlangvasutat.
Legyőztünk farkas-hadakat,
a kígyó és a leopárd
pórázra fűzve, mint az indulat.
S hogy szeretjük a nagyvadak
apró képét az asztalunkra tenni!
Plüss-tigrist, mese-medvét
készíteni a győztes gyönyörével!
Dehát a többiek?
A szelídek, az engedelmesek?
Ha ránk tekint egy-egy állat szeme,
milyen mese,
amit elmond a megszomoritottak,
a megalázottak tekintete?
Jutalom kell nekik, fény, földi, égi!
Mert nehéz olykor a szemükbe nézni.

*
A szánkózásra emlékszel-e még?
Mert ha a szánkót elfeledheted,
nem érdemled, hogy rádtekintsen
december hőse: a gyerek.
A nagy lejtőre emlékszel-e még?
Alján langyosvizű patak,
ott töltik a falu edzett libái
rövidke, téli napjukat,
és fönt a dombon vagy harminc gyerek,
a hangjukról ítélve száz is,
száguld, kiáltoz, föl-le mászik,
fejük búbjáig hóba hemperedve,
az ott négykézláb kúszik fölfelé:
piros-sapkás, öklömnyi barna-medve –
és ha leszáll hamar a téli alkony,
a libák mind összegyűlnek a parton,
s megemlékezve őseikről
szállni kezdenek fölfelé,
nehézkes, lassú szárnycsapással –
az azután a merészség:
szembe szánkózni a libákkal.
Hisz mintha griffek szállanának
két méterrel fejük fölött,
nagy, nehéz, fehér madarak
fehér ég, fehér föld között,
s a súlyos, téli szürkületben
átcsapnak rajtuk, mint a tenger.
De bátor a gyerek. Mind tud nevetni.
Ha meghatódnánk, rejtsük el.
Ha nem vigyázunk, ő nevet ki.

*
Vannak egészen más karácsonyok.
El tudsz-e képzelni karácsonyt
pálmák között, dzsungel alatt?
Hiszen már az is képtelenség,
hogyha mimóza áll az asztalon,
s babérlevél közt fénylik a narancs,
s egy olasz utcán járkálsz kiskabátban,
miközben szól százmillió harang,
s a ciprusok, a mirtuszok
sötét nyáréjjelében hallhatod:
karácsonyi éjfélt üt minden óra –
Hát még a trópusi dob –
el tudod-e képzelni most
az alkonyatkor kihűlt homokot?
S mi történik december éjjelén
a pálmafák alatt, tudod?

*
Az állatok, a gyermekek,
a csöndesek, a kedvesek
érdemelnek most ünnepet.
De nemcsak ők, hanem a tűrők,
kiknek fényből annyi jutott csak,
amennyi istálló-zugoknak
résein át vág ki a hóba,
akik egy ajtónál megálltak,
egy tündöklő jászolt csodáltak,
s arcuk merő várakozás volt.

Mert annak, aki vár,
szemében mintha lámpa égne,
és arcára kiül a fénye,
annyira, hogy nem tudni már:
mi fényesebb. A messzi fény-e,
vagy annak arca, aki vár.
S el nem rejtheti semmi sem,
se felhős ég, se rossz köpeny,
a tiszta szándék átvilágít,
s apró lámpákkal szórja be
a tél derengő éjszakáit.

*
A végső kép felé halad
bölcs sárkányunk: a gondolat.
Milyen képet kívánjunk tőle most,
a barlangvasút végső szögletében?
Nem könnyű ez. Láttam a mesefát
(mindenki látta egyszer életében)
s oly óriás volt, végtelen,
a lomb hegyét nem látta szem,
percenként hajtott új kacsot,
és minden levél-tenyerében
egy fényes csillag bujdosott.
Dobhatja bármelyik virágát,
adhat bármilyen levelet, –
de én szeretném látni azt az embert,
ki mesefáról gyümölcsöt szedett.
Gyümölcsöt szedett s nem tartotta meg,
gerezdenként osztotta szét,
szeretném látni a kezét,
s nemcsak gyümölcsöt ad, jó ízeket
melléjük: fényes levelet,
az ajándékozás bölcsességét kinálja.

*
Egy öregember jár az utcán
december éjjel, ablakunk alatt,
és én tudom, hogy ajándékot ad,
tudom, mi az a halvány-fényű folt,
ami megvillan olykor a sötétben:
öreg tenyere fénylik, mint a hold.