Nádasdy Ádám

ÚJRA ITTHON

Amikor fölnéztem, jó messzire,
győzködtem magamat, hogy majd oda,
oda fog ívelni a röppálya, a drága;
de földet túrtam inkább, mint finom
szaglású disznó, erdei avart,
puha humuszt, szarvasgombát keresve.
Túrtam gusztustalan, energikus,
sertési ösztönnel, alkalmazott
szimatolással. Inkább föl se néztem.

Ám hiába, akkor is ott a táj,
a vasútállomás-bódé előtt
egymásra néz két megkopott kutya,
már meg se ugatnak. Néha az egyik
annyit mond félhangosan: buff, jelezve,
hogy szolgálatban vannak. Némi gúnnyal
körülnéz: itt akarok tisztaságot?

A temető tiszta, de nem fogad be,
öntözőkannás néni-szemeket
látok kibújni sírkövek között,
mint kisvárosi főutcán, mikor
meglibben egy-egy ablak függönye.

A posta nyitva van. Reklámmajom röhög.
Utánam mi marad? Gyászoltam eleget,
most könnyelmű vagyok. Lángoló főszerep?
Az kilobban hamar. Inkább tartós parázs.
Örök jövőben élek. Hátracsavarom
a fejem, hogy a mából lássak valamit:
harsogva üzeni, hogy nyitva van az ajtó,
hogy föl kell adnom már az értéklevelet,
jó messzire, oda, ahova nem megyek.