Mózes Huba

EGY KOVÁCS ANDRÁS FERENC-SZONETT NYELV- ÉS FORMATANÁHOZ

A Prédikátor könyve 1. részének 9−10. verse retorikai kérdésekre válaszolva fejti ki pesszimistának tűnő válaszát: „Mi az, ami volt? Ugyanaz, mint ami lesz! Mi az, ami történt? Ugyanaz, mint ami ezután is történik, / és semmi sem új a nap alatt.” A megfogalmazott tanulság „Nincs új a nap alatt” formában tömörült magyarul szólássá. Ez a szólás köszön vissza Shakespeare 59. szonettjének első sorából Szabó Lőrinc fordításában, a következőképpen: „Ha nincsen uj s mind volt már, ami van”.
Ezt a sort választja mottóul, s első sorként megismételve erre építi Kovács András Ferenc a Holmi idei áprilisi számában olvasható Ötvenkilences szonett-jét, amely a shakespeare-i szonettformát aranymetszéses-keretes formává alakítja. „Ha nincsen új”,indul, és „csak az van, ami nincsen”,zárul az ababcdcdefefgg rímképletű szonett, amelyben azonban nem az egymással összecsengő utolsó két sor, hanem a pozitív aranymetszés szintjén elhelyezkedő 9. és 10. sor hívja fel magára a figyelmet, s válik mintegy csattanóvá: „Mindenki senki lesz, mert én lehettem / A legsenkibb, kaján, link, szervilis”. Ezt a két sort az utána következők vélhetően már csak magyarázzák, bármilyen jelentést tulajdonítanánk is a vers végén megismételt nincsen szónak.
A soralapú aranymetszéssel kiemelt előkészítésben József Attila Eszmélet, A Dunánál és A város pereméncímű verse is szerepet játszik. A Prédikátor könyvétől nem függetleníthető Shakespeare-sor a magyar olvasó/hallgató tudatában megidézi az Eszméletet: „Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra”. S József Attila verseivel társítható Kovács András Ferenc szonettjének feltételes mellékmondatokkal bevezetett első főmondata s annak egyik értelmező jelzői mellékmondata is. „Vagyok sok ősöm, apám s a fiam, / Két lányom, és mind, kit tág képzelet / Teremthetett, szült, s más formákba öntve / Alakították álmok, életévek” – olvashatjuk Kovács András Ferencnél, s sorai hátterében felcsendül A Dunánálrészlete: „emlékszem, hogy több vagyok a soknál, / mert az őssejtig vagyok minden ős / az Õs vagyok, mely sokasodni foszlik: / apám- s anyámmá válok boldogon”, s megszólal A város pereménrészlete is: „a való anyag teremtett minket / e szörnyű társadalom / öntőformáiba löttyintve”.
Az előkészítés eddig, ha úgy tetszik, a való anyag teremtményeinek a világáról szólt, hogy a következő két feltételes mellékmondattal – „S ha múlt írásként száll alá a könyvbe, / Ha lüktető szavakba fér a lélek” – átlépjen a fikció más módon teremtett világába, amelyben az aranymetszéssel kiemelt főmondat állítása úgy válik egyszerre érvényessé meg érvénytelenné is, hogy kétarcúságát az állítást megvilágítani hivatott okadó magyarázó mondatok sem szüntethetik meg, ellenkezőleg: „Mindenki senki lesz, mert én lehettem / A legsenkibb, kaján, link, szervilis / Hírnév fonákján sejlő névtelenben / Mindenki voltam, tán Will Shakespeare is”.
Csodálkozhatunk-e, ha ezek után nem dönthető el egyértelműen, hogy a „Ki nem vagyok” értelmező jelzői mellékmondat mindenkire vagy csak Shakespeare-re vonatkozik-e, és hogy a rá következő „s várom” mondat nyelvtanilag a „Mindenki voltam” vagy a „Ki nem vagyok” mellé sorakozik-e fel: „Mindenki voltam, tán Will Shakespeare is, / Ki nem vagyok, s várom, hogy majd leintsen / Jelenvalóm”. A tárgyi mellékmondat alanya – jelenvalóm – a fikció világában megsokszorozódott költői én való világbelinek remélt valója. Õ az, aki a versindításra visszautalva a verszárlatban tanulságként megfogalmazhatja: „csak az van, ami nincsen”.
Ha eltűnődünk a vers második rímhívója – „Ha visszavillan látvány, képszelet – rímkényszernek tulajdonítható mesterkéltségén (rímválasza „kit tág képzelet), arról is számot adhatunk magunknak, hogy a szonett egészének rímelése a szokásosnál gazdagabb. Túlnyomórészt négy szótagos összecsengések környezetében az aranymetszés kiemelte „csattanóra” a hat szótagos rím is felhívja a figyelmet: „mert én lehettem / A legsenkibb, kaján, link, szervilis − / Hírnév fonákján sejlő névtelenben / Mindenki voltam, tán Will Shakespeare is. Annál sajátosabb a vers végi csupán két szótagos összecsengés: „leintsen„nincsen, amelynek köszönhetően a zárlatbeli „csak az van, ami nincsen” úgy hangzik, mintha a „Mindenki senki lesz” állítást visszájára fordítva a költői én megsokszorozódását igenelné. A „Shakespeareis„ami nincs lehetséges összecsengésben azonban az igenlés játékos – vagy talán mégsem egészen játékos? – tagadása is benne rejlik.