Karády Viktor

AZ ÁLDOZATCSERE

Sonia Combe: Une vie contre une autre.
Échange de victime et modalités de survie dans
le camp de Buchenwald (Egy életet egy másikért. Áldozatok kicserélése és túlélési lehetőségek
a buchenwaldi táborban)

Paris, Fayard, 2014. 336 oldal, 19

A jól ismert francia politológus, a keletnémet politikai rendszer és általában a szovjetizált Kelet-Európa kitűnő szakértője tulajdonképpen alig lép vissza az időben szakterülete szűkebb tárgyától a buchenwaldi koncentrációs tábor működését alulról, az ottrekedt táborlakók társadalma szempontjából vizsgáló tanulmányában. Három nagyobb témakörre koncentrál aprólékosan adatolt, tragikus tárgyát nyelvileg rendkívüli gondossággal, leleményesen, de visszafogottan körüljáró munkájában. Mindenekelőtt a buchenwaldi táborlakók társadalmáról, ideológiai-politikai, osztályszerű és a nácik által „fajinak” tekintett rétegezettségéről ad képet. Fő témája a haláltáborokba továbbküldendő foglyok listáinak manipulálása, melyre egyes kiemelt táborlakóknak volt lehetősége és késztetése. Mindez a kötet első, mintegy leíró részének tárgya, hatalmas számú publikált, orális és esetenként irodalmi jellegű emlékezés és tanúbizonyság alapján. Végül a könyv második része igen alapos és kiegyensúlyozott elemzést nyújt a buchenwaldi táborhoz kötődő múltértelmezés kommunista, nyugati és kommunizmus utáni verzióiról, mely utóbbiakhoz újabb impulzust szolgáltatott a keletnémet titkosrendőrség idevágó aktáinak nyilvánosságra kerülése az 1990-es években.
Buchenwald több tekintetben különös helyet foglalt el a náci terrorgépezet térképén. Mindenekelőtt ez volt a rendszer egyik legnagyobb, 1944-ben már százezres tömeget befogadó darabja. Szerepét illetően munkatábor volt, így elsősorban férfi munkaerőt telepítettek ide helyi hadüzemek kiszolgálására. Ugyanakkor a haláltáborok előszobájaként is fungált. Kimerült, beteg vagy munkaképtelen lakókat, esetenként a halálgyárak kapacitásfeleslegének kiszolgálására csak számszerűen meghatározott tömegű Transportokat rendszeresen küldtek tovább megsemmisítőhelyekre, nevezetesen Auschwitzba. Legkülönösebb (ha nem is egyedi) sajátossága azonban abban rejlett, hogy ide egyszerre s már a náci uralom kezdeteitől (1934-től) fogva hurcoltak zsidókat, köztörvényes vagy aszociálisnak tekintett elemeket és politikai üldözötteket – kommunistákat főleg, de szociáldemokratákat és más náciellenes, potenciális ellenállókat is. A tábori társadalom belső hierarchiájában a vezető szerepet a „politikaiak” vitték, közöttük is a legjobban szervezett kommunisták, emellett a helyileg legjobban kihasználható szakértelmiségiek, mint az orvosok, akik még a legrosszabb helyzetű zsidók köréből is gyakran megkülönböztetett pozícióhoz jutottak. A politikaiak, elsősorban a nemritkán a legrégebbi s leggyakorlottabb táborlakórészleget képező német kommunisták Buchenwaldban olyan ellenálló sejteket szerveztek, melyek hatáskörét az SS létszámhiánya folytán a táborvezetőség is elismerte. Ők adták a kápók, a foglyokból összeállított rendfenntartók (a Lagerschutz tagjai), valamint az irodai és egészségügyi segédszemélyzet nagy részét. 1942 és 1945 között gyakorlatilag ők tartották fenn a tábor belső rendjét a táborvezető SS jóváhagyásával. Ezek a pozíciók, melyekbe zsidók például gyakorlatilag nem kerülhettek, éppen a túlélés esélyei szempontjából sokszor döntő hatalmi helyzetet biztosítottak. Többek között az ún. Arbeitsstatistik irodájába beosztottak állították össze a haláltáborokba küldendők listáit. Nem véletlen, hogy a politikai táborlakók közül került ki a legtöbb túlélő. Ők adták a tanúbizonyságok jó részét is, és közöttük bontakoztak ki a felszabadulás után a legsúlyosabb polémiák az üldözöttek társadalmának belső rétegezettsége, erőviszonyai, illetve a táborvezetőséggel való együttműködés (kollaboráció vagy kényszerhelyzetbeli magatartás) tárgyában.
A könyv törzstémája, az előbbiekből kitűnik, ehhez a belső rétegezettséghez, a bennlakók számára élményszerűen egyértelmű, bár sokszor kétségbe vont hatalommegosztáshoz fűződik. A téma visszatekintve a kimondhatóság határmezsgyéjén járó tragédiákkal terhes. Mégis része volt a tábori lét mindennapjainak. Hiszen rendszeresen vetődött fel a kérdés, hogy ki kerüljön a köztudottan halálraítéltek közé a Transportokba, s kit lehet és a helyi hatalmi és érdekviszonyok között kit „érdemes” ettől legalább átmenetileg megóvni. A mentés és elítéltetés lehetőségei és a menthetőség kritériumai sokfélék voltak, helyzetektől függően és az időben is változtak. Ebből kiemelkedőnek látszik a politikai vagy esetenként a nemzetiségi szolidaritás, mely a túlélők közötti vitákban nemegyszer felbukkan. Szerepet játszottak itt egyéni adottságok, nevezetesen a fizikai erőnlét fenntartásának készsége az éhezés, a túlhajszoltság, a kínoztatás, a végletes megalázottság és kiszolgáltatottság helyzeteiben. De tényező lehetett a döntéshozók – orvosok, kápók, munkafelügyelők – szakmai-emberi morálja, bár ezt sok esetben az embertelen választások kényszerkörülményei felőrölték. A buchenwaldi tábor intézményes sajátosságának talán leginkább azt lehet tekinteni, hogy a politikai foglyok ellenálló sejtjei gyakran kollektív elhatározással mentettek embereket a végső szelekciótól. Ez előfordult az SS-táborigazgatás ellenében is, de nem kevés esetben ezzel együttműködve. A mentés azonban legtöbbször – majdnem kizárólag – csak az áldozatok behelyettesítésével valósulhatott meg. Ahhoz, hogy a kis három és fél éves Stefan Jerzy Zweig apjával együtt megmeneküljön – ez a kollektív mentési akciók egyik, minden bizonnyal egyedi s a könyvben paradigmaként tárgyalt határesete –, három cigány fiatalt kellett egy összeállítandó Transportba besorolni… Az „áldozatcsere” klasszikus mechanizmusa az Arbeitsstatistik beosztottjainak manipulációján nyugodott, akik kihúzhattak és beírhattak neveket a Transportba szelektáltak listáin. De menthetett a Revier egészségügyi személyzete is, akik munkaképtelenné nyilváníthattak egyeseket, elkerülve ezzel, hogy a legrosszabb, magas halálozási kvótával működő munkahelyekre kerüljenek. Náluk fordulhatott elő, hogy menthetetlenül legyengült táborlakókat tettek a szelektáltak listáira a jobb állapotban lévők mentése érdekében. Náluk is s rajtuk kívül is klasszikus mentési aktusnak számított az elhalálozottak identitáscseréje. A reményteljes túlélők átvették az elhunytak személyazonosságát. A könyv döbbenetes esetlajstroma a tábori társadalom – ahogy Primo Levi nevezte – „szürke zónájának” rettenetes tárházába enged betekintést, melyben a humánum legtöbbször csak az embertelenség viszonylag enyhébb formáját jelenti. Buchenwald sok visszaemlékező szemében azzal emelkedett ki a többi tábor közül, hogy itt nem verték-kínozták rendszeresen a táborlakókat…
A tábori társadalom belső viszonyait a mentési lehetőségek kapcsán tárgyaló fejezetek átvezetnek a könyv második, emlékezetpolitikai részéhez. Ez két nagyobb témakör köré szerveződik. Egyrészt azt tárgyalja, hogy a táborbeli társadalmi-ideológiai-nemzetiségi megosztottság mily alapvetően határozta meg az emlékezés toposzait és azok értelmezését. A „politikai” túlélők élményvilágába is beivódott a „lumpen” (tolvaj, köztörvényes, aszociális) táborlakók megvetése. A francia és a német túlélők nem felejtik el a nemzeti szolidaritásnak, de a nemzeti előítéleteknek is a táborban nemritkán élet-halál kérdésévé fajuló mozzanatait. A zsidóság túlélői maguk is megosztottak a „politikaiak” egykori hatalmi helyzetének jellemzésében. De ilyenek maguk a „politikaiak” is, akik között egyesek számon tartották, hogy még a táborban is előfordultak leszámolások moszkovita és trockista kommunisták között egészen a Transportok listáinak összeállításáig bezárólag. Az emlékezők gyakran emlegetik a „privilegizált” – legtöbbször „politikai” – táborlakók (kápók stb.) hasonulását az SS-mentalitáshoz. Mások éppen ellenkezőleg, azt emelik ki, hogy némelyek közöttük a tábori kényszerviszonyok között is képesek voltak fenntartani az ott rendhagyó polgári vagy munkásmozgalomi „normalitás” értékeit. Persze a két vízió között mindig felbukkannak a tábori „szürke zóna” elemei. Bevallhatja-e egy ápoló, vállalva tettét, hogy kijelölt betegeknek halálos injekciókat adott be akkor, amikor a parancs megtagadása saját halálát jelentette volna, amellett, hogy alkalomadtán más betegeken nem segíthetett volna?
Az emlékezetpolitikáról szóló könyvrész talán legeredetibb elemzései azonban az elvben hivatalos kötöttség nélküli „nyugati” – elsősorban nyugatnémet és francia – és a politikailag szervezett keletnémet emlékezetkonstrukciók konfrontációjára vonatkoznak. A szerző nem tör pálcát egyértelműen egyikük felett sem, kiemelve mindkettő ellentmondásait és elégtelenségeit. Nyugaton közvetlenül a felszabadulás után megjelenő, néha igen elmélyült tanúbizonyságokat több évtizedes hallgatási korszak követi. Ez inkább csak a legutolsó évtizedekben csap át a tanúbizonyságok rendszeres, intézményes gyűjtésébe, ami megsokszorozza a most már rendelkezésre álló konkrét emlékezéseket. Már a korai emlékek tárgyalásánál felmerül azonban a buchenwaldi „kommunista atrocitások” megbélyegzése a hidegháború szellemében. Keleten korán elkezdődik az az emlékezéspolitikai hadjárat, amelynek legalább két, egymásnak is részben ellentmondó elemét különböztetheti meg az utólagos politikatörténeti elemzés. Egyrészt Bruno Apitz 1946-os regénye és az abból készült film egyértelműen heroizálja a buchenwaldi kommunista ellenállást, mely többek között Zacharias Zweig és csecsemő gyermeke mentését is szervezte. Ennek megfelelően a film a felszabadulási jelenetből kihagyja a felmentő amerikai hadsereget, és nincs benne szó a mentést lehetővé tevő „áldozatcseréről” sem. A kommunista világkép manicheista. Nem tűri meg a tábori valóság „szürke zónájának” felidézését. Az antifasiszta ellenállás kanonizált toposza először hozzájárult a túlélő kommunista ellenállók pozícióba helyezéséhez a szovjetizált keletnémet államban. Ez azonban a legyőzött birodalom kettéosztottságának véglegesítésével már sérthette az egyeduralomra törő moszkovita nómenklatúra érdekeit. A kései 1940-es évek antifasiszta hősei koncepciós perek és politikai hajszák eredményeképp rendre a sztálinista rendszer süllyesztőjébe kerültek 1950 után.
Sonia Combe könyve pontos, a nem szakértő olvasó számára is izgalmas részletelemzései mellett, melyek az emlékezések sokaságát szembesítik egymással (csak írott forrásokból több mint 170-re utal), talán leginkább pártatlanságával tűnik ki. Ítéletei mindig mérsékeltek, kiegyensúlyozottak, méltányosak, és néha nem kímélik a téma legismertebb szakértőit sem. Lesújtó, egyben lebilincselő olvasmány a máig velünk élő történelem – hiszen vannak még körünkben tanúk – sokáig árnyékban hagyott „szürke zónájáról”.

Karády Viktor