Czilczer Olga

LÉPCSŐBŐL A HOMÁLY

A kezdetben könnyen vett lépcső nem akar véget érni. Pedig tagjaim nem kis próbatétele a továbbjutás. Szerveim összműködése, egyenkénti újrahangolása a tét, feljutok-e. Hasonulásomnak a ritkább terekhez fokról fokra kell végbemennie, új és újabb lépcsősorok vesznek bizonytalan magasságokba.
J kidől mellőlem az egyik fordulónál. Csak menjek tovább, mondja, ő majd visszavár. Itt-ott mások is lemaradnak. Akik nem találnak talpalatnyi biztonságot, lépő lábukkal a levegőben vagy a korlátnak dőlve halálukat meghazudtoló pózban, húsuk, vérük bronzzá, márvánnyá kövülve felavatásukra várnak.
Idegen ajtón becsöngetek. Levélrésen valaki kiszól. Már megint egy másik postás? Ez itt nyitódik. A névtábla ismerős.
Megérkeztem volna? Lépcsőből a homály, a falak. Csápot növesztek, tapogatódzom. Ez a szívem, a tüdőm. Óhajtok valamit? Dehogy. Bocsánat. Már itt sem vagyok.