BÚCSÚ A HOLMI-TÓL

Závada Pál

BÚCSÚM A LAPOMTÓL

Mit mondjak?, ha egyszer ez annyira személyes, mint mikor zsákutcába jut egy korszakunk, zátonyra futnak eddigi törekvéseink, alkotói válságba navigáljuk magunkat, szétesik a házasságunk, vagy meghal az édesanyánk.
Avagy: ezennel nekivághatunk az öregségünknek.
Hogy vége van, nem tagadható – de hogy mit érzek, és mi jár a fejemben erről, mindebből mit mondhatok el? Miközben – hiszen a Holmiról van szó – nyilvánosan is csak egészen szubjektív lehetek.
Nem tartozom az alapítók közé – és közülük csak Radnóti Sándort, legközelebbi barátaim egyikét ismertem azelőtt. Vági Gábor barátom 1990-es halála után, az ő helyére kerültem a szerkesztőségbe – mint szociológus, afféle társadalomtudomány-ügyi szerkesztőnek. De nemigen voltam erre jó, úgyhogy inkább elfogadott kéziratok javítgatójaként próbáltam hasznosítani magam, majd – miközben novelláim kezdtek megjelenni – a prózarovatba dolgoztam be magam.
Amit rögtön be kell vallanom: jelentősen többet köszönhetek én a Holminak, mint a Holmi énnekem. Tudniillik a kollektív, szavazós szerkesztés elvéből következően nagyobbrészt magam is hasonló kiválasztási értékrendet szolgáltam, mint a többség, magyarán ez a lap, amely a leginkább mégiscsak Réz Pálra hasonlít, nagyjából akkor is ugyanilyen lett volna, ha én nem veszek részt a szerkesztésében. Hogy milyen lett énvelem, illetve miféle lett volna nélkülem – ez a különbség, azt hiszem, észrevehetetlen volna. Saját kezem nyomát tehát kevéssé hagytam rajta a Holmin, inkább csak némi szükséges, ám jellegtelen tüsténkedést tettem bele a közösbe.
Amit ellenben én kaptam a Holmitól, mindaz jelentősen fölülmúlja ezt. Harmincöt évesen lettem a lap benjáminja, a Holmi lett az én irodalmi egyetemem, posztgraduális íróképzőm, életem legtartósabb „munkaviszonya”, választott kapcsolata, egyszerre szakmai és baráti köre, benne Radnótival és Váradyval, az élén Rézzel, akire nem csupán mint mesterre, hanem csakhamar mint pótapára is tekintettem. De a Holmi nélkül nem ülhettem volna évtizedeken át olyan egyéniségek fényében, mint Fodor Géza és Domokos Mátyás, akiket már elveszítettünk, majd pedig nem okulhattam volna Szalai Júliától és Voszka Évától (de nem csak a társadalmat meg a gazdaságot illetően). A szellemi műhely és a baráti társaság jótéteményén túl azonban, akárhogy is nézem, ez a közeg nevelt íróvá, a Holmihoz képest igyekezhettem magamnak irányt, ízlést és mércét találni, amikor pályamódosítás közepette nekivágtam a szépprózaírásnak.
Korábban már a közgazdasági karon is, a szociológiai intézetben is úgy alakult, hogy egészen mást műveltem a kedvemre, mint amire szerződtetve voltam. Ha hálával tekintek a Holmira, akkor azért is, mert ugyanezt a „mással való foglalatoskodást” a saját folyóiratom is időről időre kiváltotta belőlem. Tudományos szerkesztő helyett irodalmi gyakornok lettem, amikor aztán novellát várt volna tőlem a lapom, én regényt és színdarabot írtam, amint pedig már regényrészleteket is elhelyezhettem volna, olyan könyvbe fogtam bele, amelynek a szöveggel egyenrangú alkotóelemei a fotók. Márpedig a Holmi képeket nem közöl, és nem csak illusztrációként nem – és nem tesz kivételt. Tudomásul vettem ezt, sőt, minthogy így megint az ösvényről való letérésből lett a főcsapásom, még ez a dac is ösztönzőmmé vált. Így alakult, hogy nem sokat (és egyre kevesebbet) publikáltam a saját folyóiratomban – és noha nem a munkáim otthonaként volt az enyém, lapomat mégse cseréltem volna be semmi áron másikra.
És így, az utolsó szó jogán már azt is beismerhetem, hogy az utóbbi években már inkább leltem örömömet a szerkesztői társaságban, mint a címemre kéretlenül tóduló szövegküldeményekben. Egyszerűbben szólva Réz maga volt az, aki miatt nem szívesen mulasztottam el a hétfő délutánokat – úgyhogy ezeket nem is kéne kiiktatni az életünkből a továbbiakban sem.
Úgy mesélik, annak idején a barátai azért találták ki Réz Palinak a lapszerkesztést, hogy életelixírje legyen a felesége, Klári elvesztése feletti bánatában. Negyedszázad múltán – a vég dolgait latolgatva már – Pali olykor úgy képzelhette, sorsa össze van kötve a lapjáéval, s a Holmi vele együtt száll majd a sírba. De nem addig az! A Holmit érte utol végzete,
s vele együtt végezzük be mindnyájan – de csak szerkesztőként.
Mert élni még akarunk.

Závada Pál