BÚCSÚ A HOLMI-TÓL

Szalai Júlia

AZ ÉN HÉTFŐIM

Búcsúzunk, és e lapokon ki-ki részben a maga személyes Holmi-történetét idézi fel – hadd tegyek így én is. Az én történetem 1990 végén kezdődött, néhány hónappal volt férjem, Vági Gábor halála után. Réz Pali meghívott egy azóta is fontos emlékeim között számon tartott beszélgetésre, aminek a végén megkérdezte: kicsit a „családi folytonosság”, de főleg közös szakmánk, a szociológia képviseletére nincs-e kedvem bekapcsolódni a Holmi szerkesztőségének munkájába. Elöntött a forróság, egyszerre a megilletődöttségtől és az aggodalomtól. Mert az akkor alig egyéves múltra visszatekintő lap máris nagy hírnevet vívott ki magának, ide meghívást nyerni nagy megtiszteltetés volt. De vajon meg tudok-e felelni a felkérésnek? Nem vagyok irodalmár, tehát a lap fő profilját jelentő próza- és versirodalom terén műítészi véleményeket nyilván nem mondhatok, legfeljebb az „informált laikus” szerepére vállalkozhatom. Szakmám, a szociológia pedig az irodalmár olvasók érdeklődésére nemigen számító szakmunkákkal jelentkezett akkoriban – sokszor mívességükben is kétes értékűekkel. Minderről persze sokat beszélgettünk, és Závada Palival, akkor még szociológus kollégámmal azért nekiálltunk jobbfajta kéziratokat gyűjteni, a szociológiánál szélesebb társadalomtudományi körben.
Mindent egybevetve, a csábítás nagyobbnak bizonyult az aggodalomnál: 1991 elején bekapcsolódtam a munkába. Írtam néhány esszét, kicsit nagyobb számban recenziókat, és szerkesztettem – ez utóbbi téren az évek folyamán lett néhány „saját” szerzőm. De ezzel nem mondtam el, hogy mi történt. A „Holmi-csinálás” ugyanis lassacskán életformám szerves része lett. Ott volt a vasárnap, amikor „legálisan” félre lehetett tolni minden mást, és készülésképpen a másnapi szerkesztőségi találkozóra, olvashatott az ember. Ez akkor is öröm volt, ha persze nem csupa jó dolgot olvasott. Mert számítani lehetett rá, hogy hétfőn alaposan végiggyúrjuk, egy-egy írás kinek miért tetszett vagy nem tetszett, és ezekben az elemző beszélgetésekben irodalmi gondolkodás-módszertant is tanul az ember. Én pedig szívesen tanultam – és tanulok ma is –, mert azért a laikusságnak legfeljebb múló a bája. Nagyon vonzók voltak ezek a beszélgetések azért is, mert a véleményt ebben a körben nem szakmai felszenteltsége szerint tisztelték. A kiindulás a gondolat, mögötte pedig az emberi tapasztalat volt – a szerkesztőség meg az emberek és tapasztalataik egyenjogúságának kis köztársasága. Ezt tükrözte a szavazási rendszerünk is: egy-egy novella vagy vers elfogadásáról a vitakör lezárása után „egy ember – egy voks” alapon döntöttünk, és így adott esetben bárki alulmaradhatott. De ettől kezdve a döntés döntés volt, és ezt mindnyájan elfogadtuk.
A hétfőknek volt azonban más adománya is. Egy-egy szerző és írása kapcsán világok nyíltak ki, amikor Réz Pali – és amíg köztünk volt, részben Domokos Matyi – felidézett régen volt történeteket, szerkesztőségi szobákat, vendégségeket és helyzeteket, humoros, olykor megrázó emlékeket. Lassacskán ezek a történetek belakták a személyes világomat: az itt és most élményén túl, életteli módon körbefonták, amit a hazai szellemi életről, politikai megosztottságokról, ízlésvitákról, hajdani, utóbb kicsorbult barátságokról tárgyszerűen tudtam. Ettől fogva kicsit az „ismerőseként” olvasok Kosztolányit, Vas Istvánt, sőt még Illyést is, és mindettől prózájukat, verseiket máshogy – jobban – értem. Mindennek egy-egy recenzión dolgozva, közvetlen hasznát leltem. Mert Domokos Matyi értő fejtegetései a falukutatók és Szabó Zoltán vitákkal teli viszonyáról „foghatóvá” tették számomra a Diaszpóranemzet olykor érzelmes, olykor indulatos passzusait, vagy Eörsi István Időm Gombrowiczcsal-járól nyilván kicsit máshogy írtam volna, ha nem csengenek fülemben Réz Pali „Pista-történetei”.
Ezek a személyessé tett világok most már megmaradnak nekem, huszonnégy év felhalmozott kincseként. De a folytatásról reményeim szerint nem kell lemondani. A hétfő délutáni kávézás Réz Palinál nemes és talán továbbra is megőrizhető közös szokásunk.

Szalai Júlia