Bazsányi Sándor–Sántha József

KÉT BÍRÁLAT EGY KÖNYVRŐL

Dragomán György: Máglya
Magvető, 2014. 448 oldal, 3990 Ft

I

MÁGLYÁBÓL MÁGIA

Nem tudom nem életrajzi fordulattal kezdeni: az 1973-ban Marosvásárhelyen született, ott gyerekeskedő, majd 1988-ban Magyarországra áttelepült Dragomán György új könyve leginkább az ő megelőző, szintúgy nem nevesített erdélyi városban játszódó regényével, A fehér király-lyal rokonítható, amelynek kamasz fiú elbeszélő hőse a Duna-csatornához kényszermunkára hurcolt apja nélkül, elkeseredett anyját támogatva téblábol a kommunista diktatúra hétköznapjaiban. De jó okkal emlékeztethet az ezúttal kamasz lány hőst beszéltető Máglya például Józsa Márta Amíg a nagymami megkerül, Tompa Andrea A hóhér háza és Láng Zsolt A föld állatai című könyveire is, amelyek egyaránt a Ceausescu-időszak Erdélyében játszódnak, és amelyekben egy-egy fiatal lány szemszögéből látjuk a közelmúlt romániai valóságát. Az árván maradt Emmát nevelő „Nagymama” alakjáról meg eszünkbe juthat Agota Kristof Trilógiá-jának „Nagyanyá”-ja, aki jelentős mértékben hozzájárul a háborús körülmények között eszmélkedő regénybeli ikrek gyorsított ütemű felnőtté válásához. Most nem beszélve a további lehetséges párhuzamokról, teszem azt Rakovszky Zsuzsa A hullócsillag éve című, az 1950-es évek Magyarországán játszódó, kislánynézőpontból megírt regényéről…
Az életrajzi háttér és a tematikus-motivikus rokonsági kör említése után következzék a korrajz: a Máglya, szemben a fent említett művekkel, már nem a diktatúrában játszódik, hanem a diktatúra 1989-es összeomlását követő időszakban, amely, ha úgy vesszük, még most sem ért véget. Hiszen még most, a romániai forradalommal egyidejű magyarországi békés rendszerváltozás után negyedszázaddal sem mondhatjuk, hogy igazán felnőttünk volna a zsírosan antidemokratikus talajból nagy hirtelen kiszökkenő demokrácia komoly és szép feladatához. Bizonyos értelemben, az újsütetű demokrácia – sajnos antidemokratikus megszokásokkal terhelt – gyakorlásának értelmében, ugyanolyan gyerekek maradtunk, mint Dragomán regényének elbeszélő hőse, a tizenhárom éves Emma. A diktatúrából kilábaló kamasz lány személyre és korszakra szabott története rólunk szól – a Bovaryné Flaubert-ének bonmot-ját ideferdítve: Emma mi vagyunk.
A huszadik század végi történelmi közegbe ágyazott nevelődési regény elbeszélő hősét követő (az ő nézőpontjával azonosuló) olvasóként a teljes idegenségből indulunk – és az éppen még elérhető otthonosságig jutunk. Történetünk legelején az árván maradt Emmát magához hívatja a nevelőotthon igazgatónője, akinek irodájában már vár rá egy idős „néni”, aki azt mondja magáról, hogy a nagyanyja, és arra kéri őt, hogy szólítsa „Nagymamá”-nak. (8.) A mindvégig jelen időben fogalmazó Emma ezentúl így is hívja őt: „Nagymamá”-nak a nagymamáját. Ahogyan tehát az unoka elfogadja a nagymamát, vagyis igent mond a mágikus gyakorlatban és mitikus mesemondásban jártas nagymama világára, úgy újra kapcsolatba kerül a családja történetével, illetve történeteivel, legelsősorban a közelmúltban elhunyt családtagok egymásba és a történelembe szövődő történeteivel: a forradalom során autóbalesetben meghalt anyjáéval és apjáéval, valamint öngyilkos nagyapjáéval, akit egyébként, miként a nagymamát is, a forradalmi mámorban és indulatban úszó környezete kommunista spiclinek bélyegez. (És itt azonnal eszünkbe ötlik A fehér király-beli nagyapa, illetve az ő állami temetésének hátborzongató burleszkjelenete.) A családot pótló vagy inkább megtestesítő nagymama mágikus jellegű otthona és az iskola társadalmi tere közötti feszültségben telnek Emma kamaszkorának hétköznapjai, amelyek során a fiatal lány megismerkedik többek között nagyapja legjobb barátjával, aki egyúttal az ő tájfutóedzője, anyja barátnőjével, aki egyúttal az általános iskola jelenlegi könyvtárosa, Péterrel, akibe szerelmes lesz, továbbá érzéki kapcsolatba kerül különleges állatokkal, például Péter vadászsólymával vagy a havas erdőben mellészegődő rókával. De a nagymama családi múltra vonatkozó történetei is jócskán tágítják Emma önmagában véve fullasztó világát – kicsit emlékeztetve Nádas Péter Egy családregény vége című 1977-es regényének mitikus színezetű nagyapameséire.
Az 1989-es forradalom utáni időszakban játszódó történetet tagoló, múltidéző mesék sűrűsödési pontján összeér a történelmi és a családi tragédia: a fajgyűlöletből fakadó népirtásba torkolló negyvenes években a még gyerek nagymama zsidó barátnőjének rejtegetése vezet a szülők – a történetet hallgató unoka dédszülei – kegyetlen meggyilkolásához, ami mintegy véres előképe lesz Emma szülei pusztulásának, akik ráadásul ugyanakkor szenvedtek halálos autóbalesetet, amikor a lányuk eljövendő osztálytársnőjének ikertestvérét érte végzetes találat a forradalmi sokaságban…
A romániai forradalom győzelmét jelképező máglya úgy emészti fel a múltat, hogy egyúttal meghatározza a jövőt is, vagyis megteremti azt a lidérces folytonosságot, amelyben nincs igazi győztes, mint ahogyan igazi vesztes sincs: „…és amikor végre égni kezdett a tűz, a sercegő lángok közül egyszerre százszor és ezerszer is kinézett és kimosolygott ránk a tábornok elvtárs, és mi a tűz körül álltunk, és énekeltük, hogy nincs többet, vége van, ollé-ollé, és a máglya helyén nem maradt semmi más, csak kormos üvegszilánkok, olyanok, mint a szétégett fekete fogak.” (19.) – „Egyszer csak azt látom, hogy nem fehér, hanem fekete a két kesztyűm között a hó. Először nem is értem, aztán lenézek a földre, és látom, hogy pont a máglya helyének a közepén állunk, átgörgettük a hógolyót a máglyán, egy nagy sávban egészen fekete lett a papírpernyétől.” (115.) Viszonylag távoli, de talán nem teljesen önkényes párhuzammal: míg az ’56-os magyarországi forradalom után egy évvel játszódó kerettörténetbe ágyazott Ottlik-regény katonaiskolájának udvarán a hóesés még jótékonyan befedhette a sarat (szimbolikus érvénnyel: „Véget ért a sár korszaka”), addig a ’89-es romániai forradalmat közvetlenül követő időszakot ábrázoló Dragomán-regény iskolaudvarán a máglya kormától lesz fekete a frissen lehullott hóból gyúrt hógolyó (vagyis az önmagában ártatlan gyerekjáték nyomán feltárul a lezártnak hitt történelmi közelmúlt elszenesedett nyoma). Az ország előző vezetőit ábrázoló képeket, „a hazáról, a népről, a pártról és a békéről” harsogó piros betűs feliratokat és a vörös borítójú könyvkötegeket elégető máglyák ugyanolyan értelmezendő – értsd: a történelmi bűnök nem egyrészt önfelmentő, másrészt démonizáló feldolgozására sarkalló – űrt hagynak maguk után az iskolaudvarokon, mint a tantermi táblák felett évekig függő tábornokportrék által lefedett világos foltok a falakon. Emma egykori nevelőotthonában is, és az új iskolában is. Ami a diktátorházaspár euforikus kivégzése után marad: a tartós rosszkedv (amelynek egyébként emlékezetesen adott hangot annak idején egy-egy etikusan analitikus írásban a Ceausescu pár villámgyors vesztét övező össznépi ujjongást viszolyogva figyelő Kukorelly Endre és Nádas Péter). Ámde a nagymama testi érzetekkel és szellemi tapasztalatokkal belakható otthonában a forradalom máglyája helyett immár a hétköznapok mágiáját éli meg Emma – aki viszont a nagyszülői ház kerítésén túli valóságban jócskán kiszolgáltatottá válik a politikai diktatúrát követő, immár szabad felnőttek és (az általuk irányított) gyerekek által gyakorolt mentális diktatúrának, ha tetszik: a politikai értelemben vett posztdiktatúrának. Mindeközben, Emma hétköznapjainak követése során, ajándékba kapunk számos járulékos, vagyis az átmeneti társadalmi-politikai időszak sajátosságait ábrázoló szépséget. Emlékezetes, hiszen egyszerre az ábrázolt személyekre szabott és általános érvényű leírást olvashatunk például a diktatúra évtizedeinek szegényes élelmiszer-ellátásához szokott „kövér nő” már-már ősvilági önkívületéről, amint az általa felügyelt szupermarket nyitását megelőző napon, szintúgy kövér keresztlánya társaságában, továbbá a hüledező Emma szeme láttára, tántorogva tömi magába a korábban sosem tapasztalt bőségben felhalmozott csokoládékat. (102. k.) De nézzünk még néhány megragadó szövegrészletet.
„A keze meleg, fog és húz magával, korcsolyázok, egy fiú fogja a kezem és korcsolyázok, csak erre akarok gondolni, erre és semmi másra. Minek beszél nekem halottakról?” (283.) – A jelen idejű énelbeszélésmód jóvoltából nagyon szorosan, már-már a tizenhárom éves Emma érzékelő bőrébe és értelmező elméjébe bújva követhetjük az ő mindvégig érzéki beágyazottságú nevelődéstörténetét, annak legapróbb részleteit, a kibontakozó nőiség megtapasztalásának legintimebb (és egyúttal legáltalánosabb) eseményeit, az elő-
ször összevérzett lepedő fölötti szégyentől a tükörbeli meztelen test látványából fakadó zavart büszkeségen át a váratlan szerelmi érzés testi-lelki elhatalmasodásáig. Ugyanakkor a zsigeri önmegismerés mindig párhuzamosan fut a családi és történelmi titkok és hazugságok felfedésének folyamatával: a Péterrel korcsolyázó Emma nem tud nem arra gondolni, hogy nem is olyan régen éppen a városi jégpályán tárolták a forradalomban megölt emberek holttesteit. Kézmeleg és jéghideg, érzéki öröm és lidérces tudás, személyes tapasztalat és közösségi emlékezet keresztezik egymást, képeznek egymásba hatoló alakzatokat Dragomán regényének oldalain – éppúgy, ahogyan a nagymama rajzol rendszeresen mágikus jeleket az asztallapra szórt lisztbe.
„Érzem, hogy a lábam körül forrón cuppog a sár, egyszer meg is csúszom, de Nagymama erősen fog és megtart, és amikor később ő csúszik el, én fogom meg és tartom meg őt.” (332.) – Az egymás mozdulatait tükröző nagyszülő és unoka sártáncának végén újra megszületik a földből az évtizedekkel korábban keletkezett „Földcsont” nevű agyagember. A sártáncot ábrázoló szövegrészlet akár érzéki emblémája, szimbolikus képviselete is lehetne a Dragomán-regény egészének. Hiszen a nagymama mágikus lénye és Emma érzéki nyitottsága a mágiára, egyszóval kettejük tartós összmunkája jelöli ki azt a termékeny szövegteret, ahol tényleg sajátos nézőpontból (és persze a magával ragadó stílus jóvoltából) láthatunk rá az 1989-es romániai forradalmat megelőző és követő időszakokra. Csúszós, sáros terepen mozognak – olykor táncolnak – a Máglya főszereplői. És miközben kitartóan taposnak a súlyos és sötét térségi-történelmi anyagszerűségben, egyúttal a taposás ritmikus rítusával meg is munkálják, regényszerű világgá varázsolják azt.
„Szilvaízt főzünk. Kint vagyunk a kertben. Nagymama azt mondja, meg kell tanuljam, hogy kell rendesen csinálni, hogy akkor is finom lekvárt ehessek, ha ő már nem lesz.” (361.) – A nagymama lényéhez és életformájához kötődő, nemritkán mágikus léptékű rítusok át- és átszövik a hétköznapok tárgyi valóságát és cselekedeteit. A lekvárfőzés, az ólomkatona-visszaolvasztás, a nercbundapróbálás, a szalagos fánk sütése… – mind mind egyszerre hétköznapi tevékenységek és szimbolikus sugallatú rítusok. Ám jelentőségük elsősorban nem is abban áll, hogy milyen titkos tudásra utalnak sejtelmesen, hanem hogy miként történnek (Emma segédletével), és persze miként ábrázolódnak (Emma beszámolójában). Ahhoz, hogy az unoka később „finom lekvárt ehessen”, részt kell vennie a nagymama lekvárfőzésében, és ráadásul pontosan le is kell írnia azt. Olvasóként pusztán ennyit kapunk tőle, a Dragomán-regény kamaszkorú elbeszélőjétől – ami persze nem kevés: a hétköznapi rítus leírásának nyelvi rítusa.
„A rókák egyszerre megiramodnak, futni kezdenek körbe körülöttem, olyanok, mint egy nagy, vörös örvény, állok, és nézem őket, aztán körbefordulok a sarkam körül, kitárom a karom, lehunyom a szemem, és forgok körbe-körbe, még annál is gyorsabban, mint ahogyan ők futnak körülöttem, teli torokból, teljes tüdőből elkiáltom magam, rókaszoknya! Ettől szétrajzanak, hallom, hogy porzik a talpuk alatt a hó, befutnak a fák közé.” (423–424.) – A „rókaszoknyához” fogható örvényes szerkezetű s így szerves egységnek tűnik a Máglya is, olyan növekvő számozású fejezetekbe tördelt szövegörvénynek tehát, amelynek közepén áll Emma, aki körül egyre gyorsabban és gyorsabban kavarognak a jelenbeli és múltbeli események, miközben ő is egyre gyorsabban és gyorsabban forog, és éppen ezt a gyorsuló forgásélményt képezi le a hangsúlyosan jelen idejű elbeszélésmódjával, továbbá magyarázatot sosem erőltető, ámde pontosságot sosem nélkülöző leírásaival. A fehér király szerzőjének új regényében jóval kevésbé érződik a hagyományos, egyenes vonalú epikusság nyoma, vagyis annak reménye vagy ígérete, hogy valamiféle megragadható, célelvű logikája volna Emma sorozatjellegű, motivikus ismétlésekkel halmozódó életeseményeinek. Itt még a korábbi regény keretes szerkezetéhez (a nyitófejezetben az apa letartóztatása és elhurcolása – a zárófejezetben az apa időleges hazatérése a nagyapa temetésére) hasonló formális fogás sincs, merthogy nincs is oka, hogy legyen. És míg ott a fejezetek élén tárgymegjelölő s így figyelemfelkeltő címek álltak (tulipánok-tól temetés-ig), addig itt csupán betűvel kiírt semleges sorszámokat olvasunk (Egy-től Negyvenkettő-ig). Mindazonáltal a mérsékelten epikus leírásokból álló fejezetek sora hasonló feszültségű, a személyes és közösségi történeteket egymásra csúsztató zárójelenetbe torkollik, mint A fehér király: ott botrányba fulladó állami temetés, itt kis híján felkoncolásba torkolló tömegtüntetés.
Nem akar sok mindent a Máglya szerzője, de amit akar, tudniillik az egymást átható mágiával és családtörténettel foglalkozó nagymamához kerülő kamasz lány posztdiktatórikus hétköznapjainak ábrázolását, azt nagyon pontosan, az aprólékos leírás fegyelmével teszi. Olyan szövegmáglyát rak, amely tartósan lobog, és persze hamut, nem metaforikusan mondva: igényesen kidolgozott szövegrészletekből álló nyomegyüttest hagy maga után az olvasó emlékezetében.

Bazsányi Sándor

 

II

FORRADALOM UTÁN

Dragomán György új regénye, amely a jelentős nemzetközi sikert elérő A fehér király után kilenc évet váratott magára, mind a tematikáját, mind pedig a világlátását illetően az előző mű folytatásának tekinthető. Míg ott a ’89-es román forradalom előtti években játszódik a cselekmény, itt néhány hónappal a diktátor bukása után vagyunk, és ez az időbeli párhuzam nagyon széles értelmezési lehetőségeket vet fel; miként is éli meg egy társadalom a szabadságot, képes-e önmagát szervezve elindulni a mélyreható demokratikus átalakulás felé. Mivel itt, Közép-Európában immár negyed évszázada mindannyian ennek a nehezen értelmezhető kaotikus újrarendeződésnek a tanúi vagyunk, sajátunknak is mondhatjuk a regény világának némely tapasztalatát. Mintha közel jött volna hozzánk ez az idegen társadalmi környezetben játszódó múlt, vagy éppen mi lennénk képtelenek magunkról leválasztani azt, és mint egy súlyos koloncot hurcoljuk magunkkal, amennyiben hiteles korrajzként éljük át a Dragomán György által felvázolt, nagyon is képlékeny valóságot.
Az író, talán az előző mű sikerétől is ösztönözve, újra csak egy gyermeki narratívába burkolózik, hogy sajátos nézőpontból mesélje el a történetet, próbálja felmutatni a főhős szűkebb környezetében működő erővonalak alapján a társadalom mozgásának fő irányait. Ott egy tíz év körüli fiú, itt egy tizenhárom éves lány mesél a hétköznapjairól. Stilárisan azonban lényegi különbség van a két regény között, hiszen az első regényben egy szétfolyó, áradó hang hallatszik végig, néha oldalakon át tart a folytonos mellérendelő mondatok sorjázása, amely monotonsága ellenére is magával ragadja az olvasót. A második regényben visszafogott, a feszültséget ügyesen adagoló egyszerű mondatok uralják az elbeszélést, az információkat is csak olyan mértékletesen csepegtetve, hogy az olvasó érdeklődő figyelme mindig fenntartható legyen.
Meg kell említeni, hogy milyen sokat tanult ebben a tekintetben Dragomán Agota Kristoftól, hiszen tagadhatatlan A nagy füzet stiláris hatása, maga a regénybeli szituáció is majdnem azt másolja. Adva van egy árva lány, akinek közlekedési balesetben meghaltak a szülei, árvaházban nevelkedik fél évet, majd a vér szerinti nagyanyja, akiről semmit nem tud, tökéletesen ismeretlen és idegen a számára, egyszer csak megjelenik, és magával viszi egy távoli városba. A maga szokatlan abszurditásában és torokszorító nyerseségében látjuk őket egymás mellett ülve a tanintézet igazgatói irodájában, mivel semmi ismeretünk nincs, miként is lehetséges, hogy a lány anyja soha nem mesélt szülei létezéséről. Működésbe lép az író furmányos ötlete: a nagymama a kezében tartott kávésbögre zaccából bizonyítékként az unoka elé varázsolja az édesanyja, a saját és az unoka arcmását. Itt az olvasói bizalom megszerzésének pszichológiailag rögös és nehezen befogadható módját választja az író; ahogy Agota Kristof nagymamája is végig rejtélyes, gonosz és ijesztő marad, most is az az érzésünk, hogy Juliskát éppen elrabolja egy vén boszorka.
Már ekkor felerősödik a kritikus gyanúja, miként A fehér király olvasása közben is tapasztalta az író által visszafogottan adagolt misztikus elemeket, amelyek olykor megkérdőjelezték a történet hitelességét; itt még szembetűnőbb lesz, miféle trükköket használ Dragomán az olvasói figyelem megnyerésére. Mert miről is szólt az a nagyon sikeres regény? Egy, a gyerekét egyedül nevelő anyáról, akinek a férjét elhurcolták a Duna deltájába, átnevelő táborba, ahonnan nagyon kétséges a visszatérése. Egy kisfiúról, aki fejezetenként különböző kalandokba keveredik, inkább a gyermeki képzelet és csínytevés jellemzi, mint akármiféle alázat a családi tragédia, a körülmények lesújtó tényeit illetően. Akár ifjúsági odüsszeiaként is tekinthetünk ezekre a kalandokra, ahol a krétaevés, a csatornát ásó munkások önkénye, a kegyetlen tanárok büntetése, az edző brutális nevelési módszerei, a céllövésben csak azért is kitűnően teljesítő fiúcska, a harmonikát a vak embertől ellopó Prodánok erőszakossága, majd a búzamezőben dúló háború során inkább A Pál utcai fiúk világának naiv életszemléletét és bizarr gyermeki öntörvényűségét tapasztaljuk, mint alapvetően hiteles korrajzot, egy diktatúra mélységes kilátástalanságától szenvedő közösség miniatűr jelzésekkel teli mindennapjait. És ekkor még az olyan túlzásokról nem is beszéltünk, amikor a két fiú bemászik a mozi szellőzőjáratába, és felfedezi azt a rejtélyes termet, ahol a kivételezettek a Nyugat tiltott filmjeit nézik. A nagykövetnél tett látogatás során a Jókai regényeit is túlszárnyaló romantikus néger sakkautomatát említhetjük, amelynek a táblájáról az elbeszélő ellopja a címként szereplő fehér királyt, miközben a potens jótevő az édesanyát akarja maga alá gyűrni. Vagy a snóblizásról, amely újra csak Molnár Ferenc művét idézi, Csákányról, aki több száz madárral él együtt egy árokban kialakított kunyhóban, s aki szintén egy hókuszpókusz során elővarázsolja a kisfiúnak az elhurcolt apa képmását. Míg azonban A fehér király-ban mérsékelt szerepet játszanak ezek a fantasztikus elemek, és nem veszélyeztetik az egyes epizódokban az emberi kapcsolatok természetes, lelki beazonosíthatóságát, a Máglyá-ban a szűkebb nagymama-unoka viszony miatt ez a szemlélet már szinte minden más logikai magyarázatot felülír.
Itt, ezen a ponton jól érzékelhető Dragomán epikus anyagának szellemisége, amellyel a szent téma nevében kissé megtéveszti az olvasót, kilenc év távolából felerősödnek az előző regény eddig csak rejtett hibái. A zárt, egymással csak laza kapcsolatban álló kalandok mindig valamely kifejezetten morális probléma mélyére mutatnak, legalábbis az írói szándék szerint, valójában azonban a főhősnek a történésekből tisztán kiemelkedő tekintete éppen a diktatúra lényegi elemétől fosztja meg az epikus anyagot, hogy mindezek a dolgok, mert irracionálisak, a történések elszenvedői számára nem tipizálhatók, nem szolgálhatnak kerekre zárt tanulsággal. Kertész Imre, Agota Kristof, de akár Barnás Ferenc (A kilencedik), Báthori Csaba (az irodalmi köztudat perifériájára szorult, de igencsak értékes Haluc Áron dolgozatai) gyermekszemmel ábrázoló regényeiben az a különös és abszurd, hogy bár a történések tökéletesen a valóság, az értelmezhetőség falain kívül rekednek, sosem haladják meg az e világi törvényeket. Bodor Ádám zseniális kisremekeibe azért tudunk teljességgel belefeledkezni, mert végtelenségig feszítik ezt az abszurditást, amely már a benne élők számára sem racionalizálható, épp ezért félelmetes, ugyanakkor a kívülálló szempontjából bensőségesen groteszk. Hiszen képesek vagyunk megcselekedni az értelmetlenséget, rettegjük a hiábavalóságot, de szorongásaink közben mások és a magunk számára is kínosan látható figurákká válunk. Ha kinyitjuk ebben a zárt világban az érzelem, a mások megértésének, a bennünk rekedt feszültségnek, a szeretetnek, az együttérzésnek a szelepeit, akkor valamely nagy, érzelgős, szentimentális ködöt képezünk a szereplők köré, pedig ennek a világnak a legfontosabb eleme, hogy a félelmet átélők soha ne lehessenek a maguk életének hiteles tanúi. Az önsajnálat különös módon a legkevésbé sem juttatja a hősöket az epikus hitelesség közelébe. Ami pedig Molnár Ferenc remekművét illeti, mindig megmarad ifjúsági regénynek, amely szociológiai, várostörténeti vonatkozásaiban tökéletes kordokumentum; nem véletlen, hogy néha úgy érezzük, a város egyik kerületét át kell alakítani a soha meg nem történt események helyszínévé, amely ennek a fiktív történetnek a tárgyi emlékeit retrospektíve megteremti.
A román forradalom, egyfelől a véres események következtében a képzeletünket meghaladóan tragikus, ugyanakkor az események indítékai, a mögöttes hatalmi játszmák miatt máig gyanús, a társadalom megosztottsága, a szerepek tisztázása nélkül inkább véres operett, mint igazi dráma. Ezt a többértelműséget használja ki végletekig az író, amikor a félig hiteles történések mögé álobjektív gyermeki narrációt teremt, az ifjúsági regényekre jellemző, fordulatokban gazdag cselekményt kreál, ahol még akár egy egész búzamezőt is felgyújthatnak egy labda megszerzéséért verekedők (A fehér király). A romantikához közeli humanizmus szerint a roncsolt arcú Csákány lesz a fiú lelkébe látó apapótlék, az egyetlen pozitív alak (mint Victor Hugo A nevető ember-ében).
Ennek fényében az eddig jóhiszemű olvasó is egyre inkább a történet súlytalanságára, az írói becsvágy tüzelte hatásvadász elemekre képes csak figyelni. A központi, az egész epikát jellemzően eluralta lelki tényező, a szánalom érzésének megteremtése, amely a sorstalan és védtelen gyerekhősök iránt könnyen kiváltható. A főszereplők félig vagy egészen árvák, a körülmények cseppet sem kedvezőek a számukra, hogy egyensúlyt, netán lelki békét találjanak az otthontalanságban, a kiszolgáltatottság és a megalázottság heves érzelmi megindulást szimulál az olvasóban. Ehhez járul még, mint fentebb említettem, a romantikus írókra jellemző sok beteg, nyomorék, vak, tébolyult, elüszkösödött arcú figura felvonultatása, amely úgyszintén a könnyed írói hatáskeltés legpregnánsabb eszköze.
Kissé szépelegve azt is mondhatnánk, hogy a mágikus realizmus tágan értelmezhető világszemléletének egy újabb darabja ez a könyv, de ez inkább csak porhintés lenne, hiszen nagyon képlékeny és kevésbé körbeírható ez a fogalom, s jobbára csak visszaélni lehet vele, kevésbé alkalmas egy realista környezetben játszódó, a történelmi tényekre támaszkodó epikus mű értelmezésére. Mert amíg A fehér király-ban csak néhány alkalommal él ezzel az eszközzel, addig a Máglyá-ban már minden pszichológiailag értelmezendő emberi kapcsolatot átitat, s szinte kizárólagossá válik a nagymama ábrázolásában. Akár a voodoo vallás papnője, folytonosan rejtélyes szertartást mutat be az unokájának. Így a tésztadagasztásnál a lisztbe rajzol titkos jeleket, vagy éppen a kislány tenyerébe, hogy különleges beavatottságát, a dolgokon és történéseken túlmutató hatalmát gyakorolja. A múlt eltüntetésére rakott, a címben szereplő máglya körül bemutatott vajákosságra, a vonaton köttetett vérszerződésre vagy a zöld diókba karcolt zárt szemekre gondolunk itt. A történelmi eseményekkel nem jó cicázni, mert a tények makacs módon ellenállnak az efféle mitologizálásnak. Így erősödik a gyanúnk lapról lapra, hogy a tabukövekkel körbezárt fáskamra, amelyet a kislány meg sem közelíthet, a nagymama egész múltját, a család hamis tudatát rejti. A homály egyre csak nő az egyedüli hiteles elbeszélő, a kislány által felvázolt valóságban, miközben fokozatosan ő is eme játék beavatottjának tudhatja magát. Már lassan érintkezésbe lép a nagymama által megteremtett másodlagos valósággal, látja a forradalom napjaiban meghalt vagy meggyilkolt nagyapja szellemét, elfogadja, hogy a világban, amely jókra és gonoszokra osztódik, csak az efféle hókuszpókuszokkal lehet eligazodni. Itt pedig határozottan háromféle, a fantasztikumot szolgáló lehetőség adódik. Vagy az olvasó is hisz ebben a valóság törvényeit áthágó elemeket fölvonultató világban, vagy csak az elbeszélő lelki azonosulásának tudja be, hiszen végképp kiszolgáltatott a varázsló-nagymamának; vagy pedig elutasítja az efféle misztériumot, és egyéb magyarázatot keres az ebbéli látomások értelmezésére. Tzvetan Todorov Bevezetés a fantasztikus irodalomba című művében a mai irodalom efféle írói megoldásait allegorikus, metaforikus elemként értelmezi, és nem hagy kétséget afelől, hogy ezek megfejtése alig gazdagítja a narratíva hitelességét. Hiszen a máglya, a kötőtűkkel átszúrt báb, a fáskamra is ilyen önmaguknál tágasabb jelentésre utaló elemek, amelyek a szerző szándékaival szemben nem segítik a szereplők, az emberi viszonyok megértését, hanem éppen szükségtelenül gyengítik a regény nagyon erős drámaiságát.
Nemcsak a közelmúlt, hanem a negyvenes évek zsidóüldözése is megelevenedik ebben a varázstükörben, tökéletesen értelmetlenül és túlhajszolt, az epikus kereteket szétfeszítő hiteltelenséggel. Mindennek helyszíne az említett kamra, egyetlen elbeszélője pedig a minden átmenet nélkül kislányhanggá változó nagymama (dőlt betűvel szedett betétek), aki nem a felnőttek tapasztalatával, hanem a belérekedt gyermeki látásmód ösztönösségével adja elő a történetet. Már előtte is misztikus kapcsolatba kerül ezzel a zárt térrel hősnőnk, amikor titokban behatolva oda, gyermeksírást hall, majd talál is egy kötőtűkkel szíven szúrt bábot, amely valamely átoktól vagy varázslattól szenved. (Adódik a kérdés, ki is szúrta bele a bábuba a tűket, és miféle gyilkos indulattal, hiszen ez bizonyos varázslásokban az ellenség megsemmisítésére utaló gesztus. Erre azonban a regényben nem kapunk választ.)
A történelem borzalmaival szemben egy tökéletesen irracionális, a saját bábjába bújt hanggal és látásmóddal jelentkezik itt az író, amely a tisztánlátás helyett újabb rejtélyeket gyárt.
A sárga csillag kötelező felvarrásakor szembesül a kamasz nagymama azzal a ténnyel, hogy legjobb barátnője, Bertuka családja is zsidó. Egy éjszaka azzal kopogtat be hozzá, hogy a készülő deportálás elől menedéket kérjen magának és a testvéreinek. A nagymama a szülei tudomása nélkül (miért!?) bújtatja el őket a fáskamrában, majd heteken, hónapokon keresztül maga gondoskodik róluk. Mivel a történetet csak hézagosan és a kislány-nagymama tudati szintjén adagolja az olvasó számára a szerző, ez is valamiféle elmondhatatlan, alaktalan félálom lesz, amelynek valóságáról a nagymama maga sincs egészen meggyőződve. A borzalmak valósága szürreális. Annak az elmesélése, hogy a bújtatott zsidó barátait leleplezik, a saját szüleit az udvarukon fejbe lövik, a nagymama pedig valamilyen odúban éli át a világégést, hogy aztán elmegyógyintézeti ápoltként ráleljen a nagyapára, a későbbi férjére, a történet szempontjából a lehetetlenséggel határos. De az unokájának felidézett rémségek, a maguk életlenül megjelenített pillanataival is valamely homályos elhallgatást, takarást sejtetnek. Az a mód pedig, ahogy a gyermeki narratívába még egy teljesen szürreális beszédhangot betétként elhelyez, már a giccs határát súrolja, helyenként át is lépi.
Itt aztán egy krimi üres tényközléseire emlékeztető sablonok viszik tovább a történetet.
A nagyapa – aki eredetileg orvos volt, majd átnevelő táborban büntetését töltő személy, a város hétköznapjaiban lesz meghatározó személyiség, tanár, aki a tanítványok százait segítette a tudományok megismerésében – a forradalom napjaiban kétes elemmé válik, akit a leszámolás eltipor, miután a bűnösök felkutatását tekinti a legfontosabbnak a változás hitelességének nevében. Már olyan mélyen eltávolodott az olvasó emez epika egész, történelmi dokumentumokkal is igazolható valóságától, hogy semmi meglepetést nem okoz számára, amikor a nagymama a legrejtélyesebb körülmények között a kislány által meglesett jelenetben a régi összekötő tisztjét fogadja húsleveses, pörköltös vacsorára. Sejthető, hogy mi végre is szakított a lánya, az elbeszélő édesanyja a szüleivel egy avantgárd festőművészhez kötve életét, aki a legkevésbé volt megalkuvó a fennálló rezsimmel szemben. Ma már tudjuk, hogy ebben a környezetben minden őszinte pillantásban ott fészkelt a félelem, és a legmélyebb barátság, a legszorosabb családi kötelék sem volt mentes az efféle gyanútól. Mindenki áldozat is volt, mindenki szeretett volna minél kevésbé bemocskolódni, még ha bizonyos emberi gyengeség vagy becsvágy a túlsó partra kényszerítette is a szereplőket. Itt aztán már teljes olvasói visszafogottság szükségeltetik, hogy a könyvnek ezt a részét higgadtan befogadjuk. A könyv egyik legfontosabb mondata, amelyet végre nem személytelenül, nem a bennfentes varázsló tolvajnyelvén idéz az unoka, nagyon hiteles, és a diktatúrában megfélemlített emberek logikáját teszi számunkra felfoghatóvá: „Nagyapám egész élete arról szólt, hogy nemet mondjon, csak ahhoz, hogy ezt megtehesse, valaki másnak igent kellett helyette mondania.” (360.) Ha kissé pikírten magyarázzuk, akkor a szerző azt mondja, hogy minden ellenzéki hős mellé tartozott egy besúgó, aki védőszárnyai alá vonta a vakmerőt, amely lehetőség nem is olyan abszurd, mint első pillanatban látszik.
A névtelen elbeszélő lány hirtelen aktivitása, Péter nevű barátjának hősies viselkedése kelletik ahhoz, hogy a városban kitörő lázadás során, amelynek mozgatói a vasgyáriak (vörösingesek?), vezére pedig egy régi szekus, a máglyára szánt, immár leleplezett besúgó nagymamát az utolsó pillanatban megmentse.
Dragomán nagyon ért a hatáskeltés minden eszközéhez, így e regényének végére is egy nagyoperai finálét, egy dramaturgiailag megkomponált tömegjelenetet kreál. Az első regényében a hithű kommunista nagyapa temetése lesz a színpadias végjáték, amikor a Duna deltájából az apja koporsója mellé engedik a fiát, kezén-lábán súlyos bilincsekkel. A család hisztérikus kitörése, a jelen lévő tömeg felzúdulása elől egy kárpitajtón keresztül vonszolják el a hőst, a kisfiú pedig fut és fut az édesapját szállító börtönautó után. A Máglyá-ban a városi zendülés, mint már említettem, a forradalom során a kivégzettek hulláit és a belbiztonsági iratokat eltüntető vasgyáriak elégedetlensége, amely szíve szerint leszámolna mindenkivel, akiket valaha gyanúba kevert, lesz a regény fináléja. A megmentett nagymama felnyíló szeme azonban éppoly kétes happy end, mint A fehér király-é volt. Fiziológiailag a halott és az élő szeme is felnyílhat, nem tudjuk meg, hogy valójában mi az igazság, marad a gyanúnk, hogy a tömegjelenetek díszletezése újfent egy magáért való esztétikai megfontolás felszínes cselvetése, A nagy füzet páratlan feszültségével és belső törvényeivel szemben csak egy nagy átverés.
Míg A fehér király elsősorban stilisztikai lendületességével, a minden elbeszélői terhet könnyen hordozó élményével tárt fel egy gyerekszemmel is érvényes világot, itt ez a friss tekintet, amely több is lehet, mint az életkorhoz kötött emberi nyitottság, szűkebben és áttételesebben érvényesül, már megrontották a világra való őszinte rácsodálkozását a történelmi eseményeket manipuláló külső szempontok; a hitelesség és az őszinteség veszít erejéből. A magyarázkodások, az írói elhallgatások, a babonákkal átitatott hétköznapi történések, úgy tűnik, eltakarják előlünk a közvetlen értés és átélés lehetőségét. Csak egy leszünk a tevékeny vagy passzív tömegből, aki semmit nem ért az előtte zajló, sablonossá egyszerűsített történelemből. Nem ért, de elfogad. Aki nem lesz tanú, csak egy mechanikus hang, egy stílus, egy tömegtermelési üzemmódra állított szöveg hallgatója.
A regény egészét egy olyan hajóhoz hasonlíthatjuk, amelynek az eleje tökéletes könnyedséggel szelné a vizet, a vég hatásvadász tatja azonban könnyűnek mutatkozik minden tekintetben, így orrnehéz egyensúlytalansága miatt lassan a kisebb hullámok játékaként átcsap felette a valóság felül nem írható igazsága. Sok-sok ragyogó jelenet, finoman árnyalt írói ötlet megy végül is veszendőbe.

Sántha József