Tomaji Attila

SZÁMŰZNI A FÖLÉNYT

és nyílni általa,
mint szív érez, a legmélyebb hely,
ha áradásban van, a szív völgye,
ahonnan a szavak folynak, és idők –

A felhők cselédingvásznán
átverekszi szép magát a fény,
dűneszagú a szél, a bőr,
egy néma horpadás a könnyű őszi rét
s az erdő is, ahol fagyöngy lapul –

A bűn nem bennünk van,
kívülről érkezik. Hogy miért ver sátrat
épp a testben, miért nem választ méltóbb tájat?
Mert gyönge ő, bár nem legyőzhető.

Visszahátrálni az égbe,
valami névtelenségbe,
megkapni a magam súlyát,
s hordani, míg megismerem,
nincs más, nincs több, ez így precíz –