Tomaji Attila

ARANY

Elfeledtetek? – Remegnek a perifériák.
Forró, sötét üreg borul körém.
Beomlott bánya lesz a testem,
sárrá erjed szét a húsom,

izmom lassan mállik le a csontról,
s elrohad az élvezet üres helye.
Nincs dagály, lágy szél, se hajnali napsütés,
nincsen több felmerülő szerelem.

Szájam odva kong.
Zápfogamban magányos szép aranytömés.
De tágra nyílik két szemem,
s számolatlan élem újra át az éveket.

Akartam volt. Előbb többet, majd újra többet,
végül csak nyomtalan suhanni át az életen,
eltűnni lombok, pineák közé, a tengerek fölé –
vagy még inkább a földre arccal esni,
és elfeledni mindent, csendben el,

gonosz italt, a tárgyak tekintetét, szavak arcát,
az éjszakát, s dallamát is a víznek, mit érteni véltem.
Nem akarok emlékezni, ha múltam gyorsabb
és nagyobb, mint a tétován futó jövő.

Ne hízzon itt a gyöngy tovább,
roskadjon a test, repedjen szét az ég.
Nem akarni akarok. Ezért oly kíntalan, mi volt,
mi tartott köztetek, oly könnyű már.

Még szállva száll, de üljön el most lépteim pora,
mert elfeledni mindent, csendben el.
Törik árnyam tükre. Lelóg a két kezem.
Már nincs mivel s miért legyintenem.

Hálni jár a lélek. Elszalad. Szétszakad.
És elmosódnak mind a szép szavak.

De arany ragyog tovább a nyelv alatt –