Kiss Judit Ágnes

HALOTT CICA

Cirmos volt, mint a mienk.
Az oldalán feküdt
az út közepén futó füves sávon.
Ott pusztult el? Vagy odadobták?
Vérnyom sehol, csak a
kis test, élettelenül, mozdulatlanul.

Hamar rohadni kezdett. Bűze lett.
Kerülnöm kellett hazafelé menet.
Beletörődve, mint egy anya szoptat,
etette magából a férgeket.

Az esők lassan bemosták a földbe.
Száraz időben már nem volt szaga,
és egyre többször mentem úgy haza,
hogy lássam – ilyen leszek. És te is, kedvesem.
És amíg van időm, hogy nézzelek,
míg nem szivárog a szemem a földbe,
és nem marad csak néhány csont belőlem,
vagy elhamvadni lassú szívizom,
meg pár száz szó egy mágneslemezen,
melyeket mind kevesebb ember ért meg:
addig nézni kell, és nincs már idő
rossz szavakra, játszmákra, kételyekre.

Végül a hó belepte irgalommal,
és tavasszal, az olvadás után
a szőrből maradt ott csak egy-két foszlány,
fújta a szél, mint száraz fűcsomót.