ÉLMÉNYEK ÉS LÁTÓSZÖGEK. NAPLÓRÉSZLETEK ÉS LEVELEK AZ I. VILÁGHÁBORÚ ÉVEIBŐL

 

„…HOGY EZ A HÁBORÚ BEKÖVETKEZETT, AZ EMBERI KULTÚRA ÁLTALÁNOS ÉS EGYETEMES CSŐDJÉT JELENTI”

Válogatás Reményik Sándor rokonaihoz, barátaihoz írott leveleiből (1914–1918)

Közzéteszi Varga Katalin

A huszonnégy éves joghallgató Reményik Sándor a hadüzenet idején éppen a Balatonon nyaralt. Azok közé tartozott, akik a praktikus és az elvi kérdések terén is megőrzik tisztánlátásukat: higgadt döntéseket hozott a hirtelen beállott hadiállapot okozta közlekedési káoszban, eredendő háborúellenessége miatt pedig fel sem merülhetett, hogy a lelkes tömeghangulat – akár csak rövid időre is – magával ragadja. Ugyanez az attitűd érezhető például a váratlan román betörést tudató, 1916. augusztus végén kelt levelében is.
A hadba vonulás terén fatalizmusra rendezkedett be. Első sorozására 1914. november 27-én, a másodikra 1915. november 22-én, a harmadikra 1916. június 6-án került sor, minden esetben alkalmatlannak nyilvánították. Végül 1917. december 15-én fegyver nélküli katonai szolgálatra mégis beosztották.
V. K.

 

Reményik Károlynénak

Balatonfüred, 1914. júl. 31. (PIM V. 4557/15/11)
Édes Mama!
Tegnap délután megkaptuk végre „elkeseredett” és csakugyan kétségbeesett hangon megírt, a kiállott izgalmaktól visszhangzó leveledet. Végtelenül sajnáljuk a történteket, nagy kár mindenképpen, hogy a nyaralást így s méghozzá ilyen körülmények közt kellett megszakítanotok. De megértjük, hogy az első percek pánikszerű zűrzavarában fejeteket vesztvén, egyebet nem cselekedhettetek. Viszont azonban azt is hangsúlyoznunk kell, hogy mi nem segíthettünk rajtatok az adott körülmények közt. Ugyan mit sürgönyöztünk volna az első percben, amikor még voltaképpen mi sem tudtuk, hogy mi a helyzet? Az ottani viszonyokat s hangulatot sem ismertük, sürgönyözzünk, hogy maradjatok? Úgyse maradtatok volna, tekintve az ottani speciális rémhíreket és az általános kétségbeesést. Utánatok csak nem indulhattunk, s ha követjük példátokat, s mi is fölkerekedtünk volna, százszor rosszabbul járunk. Siófok felé, a pragerhofi vonalon hétfőn már a behívottakat szállító vonatok dübögtek, s a forrongó, hadi lázban égő Budapesten, ahol akkor százezernél több idegen fordult meg s vette ostrom alá a szállókat s a vonatokat, nem tudom, mit csináltunk volna. Bölcs dolog volt maradni, s hétfőn, mikor már bizonyos volt, hogy kitört a háború, egy lev.lapon azonnal megírtam ama nézetünket, hogy jobb volna, ha maradnátok. Persze késő volt, mi nem számíthattunk olyan őrült pánikra, pláne Erdélyben, ahonnan alig visznek csapatokat a harctérre, s amely most éppen nemzetiségi szempontból úgy meg van rakva katonasággal, hogy az oláhok nemhogy fegyvert, de egy gombostűt sem foghatnak észrevétlenül! Itt B.füreden is alig egynegyed része maradt a rengeteg vendégnek, de itt nem volt sem pánik, sem zűrzavar, sem egymás ijesztgetése, sem tömeges futás, csak szép lassan, csendben elpárologtak az emberek, két-három nap alatt kiürült a fürdő. Annál jobb most nekünk! De mi sem tartjuk ki a tervezett négy hétig. Vasárnaphoz, azaz holnaputánhoz egy hétre mi is hazamegyünk. Főként azért, mert elutazott a mi kedves, derék orvosunk, a szimpatikus Schmidt Ferenc dr. (Nem hiszem, hogy a vizaknai orvos csinosabb legény lett volna!) Behívták őt is a hadsereghez orvosi szolgálatra.1 Bizony, c’est la guerre! Furcsa ez nekünk bizony, akik még ilyet nem értünk meg! De azt hiszem, mire mi hazamegyünk, legalább az ország belsejében, befejeződvén a mozgósítás, újra normális állapotok lesznek. Általában, mivel most már igen valószínű, hogy a muszkát nem engedik beavatkozni, az egész hadjáratot nagyon rövid időtartamúnak hiszem.
A tízszeres túlerőnek az a vasgyűrűje, amelyet osztrák–magyar hadseregnek neveznek, néhány hét alatt menthetetlenül összeroppantja a szemtelen és őrült kis Szerbiát. Persze vér, főként magyar vér nélkül nem fog menni. Mint mindig, megint egyszer balekek vagyunk, mint mindig, megint egyszer magyar katonák friss, párolgó vére ad újra ragyogó színt a fakuló Habsburg dicsőségnek, s mint mindig, megint „megadnának” mindent a veszély pillanatában „hű népeinknek”, annyit legalábbis, hogy Budapest utcáin a tüntető tömeg felváltva énekelhesse a „Gotterhalté”-t meg a – Kossuth nótát!! – Furcsa dolgok ezek: dühös magyarok Vilmos császárt, dühös ellenzékiek Tisza Istvánt kezdik egyszerre éljenezni! Bizony a „vitam et sanguinem!” új kiadása ez. És ha kell is egy-egy bevonulót puskatussal kergetni, én itt magam szemével láttam embereket boldogan indulni s itthon maradtakat panaszkodni, hogy mért nem ehetnek meg ők is egy-egy szerbet! Csakugyan, ezt a háborút valahogyan a közhangulat kívánta, majdnem követelte. – Atavizmus, valami évszázados magyar átok még ennek a korcs-keverék generációnak a vérén is! – A háború általában azt jelenti, hogy milyen sajnálatra méltó bolond az ember, a mi háborúink pedig azt jelentik, hogy a legsajnálatraméltóbb bolond a földkerekségén a magyar! De ezt most csakugyan nem szabad hangosan mondani, mert nem a hatóság fog el, hanem az utca népe üt agyon!! […]
Mindnyájatokat csókol
Sándor

1. Schmidt Ferenc (Zalaegerszeg, 1881–San Diego, Kalifornia, 1958) belgyógyász, kardiológus, balneológus, 1912–1952 között a balatonfüredi Erzsébet Szanatórium igazgató főorvosa volt. „Az I. világháborúban, 1915 májusáig katonaorvos, majd törzsorvosi ranggal nyugállományba helyezték. Ekkor Füred fürdőtelepe teljes mértékben katonakórházzá vált, és heroikus munkát végzett a sebesültek rehabilitációja terén.” (Szállási Árpád: Ady Endre két kevéssé ismert kezelőorvosa. Orvosi Hetilap, 2010. 2. sz. 74.)

 

Kenessey Kálmánnak1

1914. aug. 31. (PIM V. 4557/10/11)
Kedves Musi!
[…] Most kapom éppen kedves lapodat, melyen születésem napjáról emlékezel, oly jólesik minden írásod, s úgy örülök, hogy gondolsz még reám. Nagyon szépen köszönöm.
A balatoni kúra nagyon kellemes volt, s még jobban esett volna, ha az események ereje keresztül nem húzza számításainkat, s még tovább maradhattunk volna azon a kedves helyen! A Dr.-et kérlek ne előlegezd nagylelkűen. Nem vagyok az. Tavaszi betegeskedésem nem engedett tanulni. Most jobban érzem magam, de orvosi rendeletre nehány hétig még mindig nem végezhetek komolyabb munkát. Utolsó szigorlatom után majd igyekszem bármilyen hivatalba mielőbb beülni, s amellett Imre Sándor2 útmutatása szerint, akivel Bfüreden végtelenül kellemes órákat töltöttem, igyekszem majd behatóbb esztétikai tanulmányokat folytatni.
Ha ugyan mindezt megérem, s nem visznek el nemsokára engem is „hazát védeni”. Sok hasznomat ugyan ott sem vennék, de meghalni mindenesetre könnyebben tudnék sok másnál. S ha igaz az, hogy a szép halál sok mindent kiengesztel, talán az én haszontalan, ronda 24 esztendős életemet is kiengesztelné valahol a galíciai határon!
A háborúról sok mindent írhatnék, de nem Neked, annyira más a felfogásom. És a felesleges bosszankodástól meg akarlak kímélni. Van azóta a fiókomban néhány kiadatlan írás, ami direkt hazaárulás-számba megy a jelen viszonyok között. – Itt most csak annyit jegyzek meg, hogy az én lelkemben az az abszolút igazságtalanság és immoralitás, amit a háború mindig és minden körülmények közt jelent, teljesen elnyomja annak a relatív igazságnak és morálnak az érzését, amely – és ebben teljesen igazad van – kétségkívül a mienk. Én azért nem érzek se bámulatot, se lelkesedést, csak nagy szánalmat, nagy elkeseredést és egy kis megvetést is az egész emberiséggel szemben, amely ügyeit ma sem tudja másképp, mint otrombán és vadállatias módon elintézni, s amely csak azért épít és dolgozik 50 éven át, hogy egy részeg, undorító és barbár pillanatban eszeveszetten romboljon le minden fölemelt értéket. Érdemes akkor a béke műveiért csak egy percig is dolgozni, áldozni? Tedd félre a műszereidet, hisz az ógyallai obszervatóriumot is összelőheti az orosz, vagy katonákat szállásoltathat bele a mi hadvezetőségünk! Hol az emelkedő fejlődés, hol, hol az erkölcsi világrend, hol a Gondviselés, hol van most az Isten? Filozofálhat most már az öreg Schneller3 bácsi a személyiség kultuszáról, mikor a legértékesebb emberélet sem értékesebb a legutolsó rongynál!! Az, hogy ez a háború bekövetkezhetett, az emberi kultúra általános és egyetemes csődjét jelenti, és nem csodálkoznám, ha ebben a krízisben legjobbjaink ateistákká és hazaárulókká válnának!! – Megbocsáss! – Isten Veled. Még egyszer hálás köszönet!
Szívből ölel
Sándor

1. Kenessey Kálmán (1890–1966) meteorológus, geofizikus, Reményik Sándor osztálytársa, barátja.
2. Imre Sándor (1877–1945) pedagógiai író, egyetemi tanár, művelődéspolitikus.
3. Schneller István (1847–1939) pedagógiai író, egyetemi tanár, az MTA tagja, a kolozsvári egyetem rektora.

 

Mannsberg Arvédnak1

Kolozsvár, 1914. szept. 22. (PIM V. 4557/11)

Ennek a háborúnak az igazi horderejét, a kikerülhetetlen, végzetes szükségességét, de egyúttal egész borzalmas alávalóságát és minden emberi érzést és a haladásba vetett minden reményünket megcsúfoló embertelenségét nem azok a véreskezű, halálos elszántságú vitézek fogják egész jelentőségében felfogni, akik végigküzdötték, s akik elhullottak közben, hanem a csöndben kontemplálók, az itthon maradtak. Azoknak a szeme lesz látóbb, azoknak a gondolkozása mélyebbre merülő, azoknak az igazságérzete megtéveszthetetlenebb, azoknak a szíve irgalmasabb. Azok viszik el egy következő nemzedéknek a tanulságokat, azok hatolnak bele biztosabb lépésekkel az élet törvényszerűségeinek még fölfedezetlen őserdejébe, azokba vésődnek a „ma” impressziói, hogy talán kikeljenek valamikor egy biztatóbb jövendő áldott, szent vetéseként. Ne gondold, hogy a csatamező hőseinek munkáját kicsinyelem. Meghajlok mindenkinek az önfeláldozása előtt. És – és mégsem szégyellem vagy bánom, hogy itthon maradtam. Nekem ugyanott éppen olyan kevés hasznomat látnák, mint idehaza, de hát erről most ne beszéljünk. Jólesett leveledben éppen azt észrevennem, amire az előbb céloztam: nem pusztán a lelkesedést, hanem a továbbvizsgálódást, és jólesett az a kis keserűség is, amely az enyémmel rokon. Én magam igazán nem tudok lelkesedni, nem tudok a mi küzdő fajunkkal valami nagy közösséget érezni, csak a szenvedő embereket sajnálom. Nem tudom, mi ez, lehet, hogy nagyon is önző lettem, s a bennem kifejlődött hedonizmus, az egyéniség kultusza s az esztétikum mindenütt keresése és minden fölé helyezése valahogy nagyon elfeledtették velem a haszonhajtás kötelességét, a közzel szemben való tartozásokat, s meggyöngítették bennem nemcsak a sovinizmust, de általában a normális hazaszeretet érzését is. Tegnap Olosz Lajosnak (aki különben, nem tudom, mi okból, szintén készül önkéntesnek felcsapni!) szó szerint a következőket írtam:
Ha elvesztjük a háborút, hát elvesztjük. A csillagos eget fölöttem s a napnyugta bűbáját, az erdő hangjait s az őszi színeket és azt a szervét a lelkemnek, amely ezeket a szépségeket meg bírja látni, azt sem veheti el tőlem a kozák közigazgatás sem. Se a tollat meg a kalamárist! Múltkor eső után, titkos, mély esti csöndben jöttem végig az elhagyott sétatéren, a gyérülő lombkoronák susogtak-beszéltek, avarlevél is zörrent már egy-egy a lábam alatt; gyérülő lombon át kiláttam az égre. Olyan volt, mint egy kékesfekete bársony templomszőnyeg vagy oltárterítő, amelyre örökmécsek misztikus világa hull álomszerű, ájtatos, nagy néma félhomályba. És akkor, Isten bocsássa meg a bűnöm, azt gondoltam magamban: Mi közöm nekem most az egész világháborúhoz? Mi közöm az elvonulók harci tüzéhez, mi közöm az itt hagyottak könnyzáporához, mi közöm ahhoz, hogy elvisznek-e katonának, mi közöm hozzá, hogy meghalok-e holnap? Ebben a hindu közömbösségben, ebben a halálos, nagy fakírnyugalomban boldog vagyok. Mert szépet látok. Megriadsz, Arvédem? Ne riadj meg nagyon. Ez is én vagyok. De ez hangulat csak, nem a lelkem állandó képe. Más az igazi magyarázata annak, hogy bennem nemigen lobog a lelkesedés. Valahogy arra jövök rá, hogy a faji alapon szervezkedés, bármily szükségszerű is, átka az emberiségnek, és feltétlen kerékkötője a haladásnak, mert csak a gonosz indulatokat szítja, a gyűlölködést istápolja, az ellentéteket fokozza. Sohasem volt még ennyire erős a nemzetiségi eszme, és – sohasem volt még ennyire barbár az emberiség!! – S én itt nem osztom a Te megnyugvásodat a fény- és árnyoldalak egyenletes elosztásában. Én látom ránk nehezedni a végzet súlyát, de nem tehetem, hogy ne lázadjak ellene!! – Isten Veled, édes Arvédem, nem írok ma többet, késő van. Soraidat mindég végtelen örömmel látja, Téged tiszta szívből ölel hű barátod
Sándor

1. Mannsberg Arvéd (1890–1970) pénzügyi szakember, Reményik Sándor osztálytársa, barátja.

 

Kenessey Kálmánnak

1914. dec. 5. (PIM V. 4557/10/13)
Kedves Musi!
Levelezőlapodat ma délben kaptam meg. Magam is sajnálom, hogy kolozsvári tartózkodásod alatt többször nem kerestél fel. Én szintén azon okból kifolyólag nem látogattalak meg, mert gondoltam, kevés idődet szűk familiáris körben óhajtod tölteni.
Sorozáson hasonló sors ért. A mértékről lelépve, úgyszólván arra sem ítéltek méltónak, hogy alaposabban szemügyre vegyenek. Elkergettek. Nem kellek a hazának. Hát jól van ez így is. Nem nagyon ambicionáltam a hősi halált, bár elég hidegvérrel vállaltam volna szükség esetén, egyébre úgysem lévén használható. – Karácsonyra lehet, hogy ismét Dobsinára készülünk, amennyiben ottani rokonaink nem lesznek kénytelenek a muszkák elől hozzánk menekülni. Felső-Magyarország – dacára győzelmeinknek – még mindig nem biztos hely.1 Jó, hogy Belgrád végre kezünkön van.2 A szerb az egyetlen hadviselő náció, amelyet teljes szívemből utálok, s ha Szerbiát megsemmisítjük, fényes erkölcsi elégtétel számunkra még abban az esetben is, ha az orosz háborút elveszítenők. Én azonban azt hiszem, hogy a nagy matek [?] minden vonalon eldöntetlenül fog végződni kimerülés, beleunás és gazdasági krach következtében. Olyan energiák, olyan egyenlő erőmennyiségek állnak egymással szemben, amelyek minden döntő eredményt csaknem kizárnak. S 20, 30 vagy 50 esztendő múlva megismétlődik a tragédia vagy komédia az emberiségnek s az Úristennek nagyobb dicsőségére! S mi még beszélünk haladásról, fejlődésről és etikai értékek folyton emelkedő vonaláról a történelemben, s ámítjuk önmagunkat kegyes hazugságokkal és lélekvigasztaló axiómákkal. Holott céltalan, őrült, örök körforgás minden, s e körforgásban kiirthatatlanul azonos arányokban szerepel bűn és erény, harmatcsöpp és vér, béke és háború, habzó kelyhe a kéjnek és tajtékos méregpohara a fájdalomnak. Nincs a fejlődésben, az úgynevezett haladásban egy ezredrész milliméter hosszú egyenes vonal sem. Az egyenes látszat pusztán geometriai realitás. – Circulus vitiosus a világ; a vak végzet mint középkori mágus a keresztúton, homokba rója az örök circulust, és vasvesszejétől folytonosan körberagadva csikorognak a homokszemek, de hiába csikorognak. Nem csikorgok hát én se tovább Neked, hanem végzem írásom azzal, ami a nyomorult egyesre mégis minden munkánál és minden dicsőségnél megnyugtatóbb, végzem a szeretet megnyilatkozásával, azaz szívből ölellek
Sándor

1. 1914. okt. 4-én orosz csapatok elfoglalták Máramarosszigetet, a december 5-től december 17-ig tartó limanovai csatában az osztrák–magyar haderő német segítséggel megállította és visszavonulásra kényszerítette az orosz csapatokat Galíciában.
2. Belgrád elfoglalása 1914. december 2-ára fejeződött be.

 

Kenessey Kálmánnak

1915. febr. 20. (PIM V. 4557/10/14)
Kedves Öregem!
Jan. 15-én kelt kedves leveledet jan. 27-én vettem kézhez. Késedelmeskedésem tehát mégsem akkora, amekkorának látszik. – Örvendek, hogy jól vagy. Magamról ezt éppen ilyen mértékben nem állíthatom, de azért elég tűrhetően megvagyok, hetenként kétszeri villanyozás és rendszeres tömés, azaz hizlalókúra mellett. Lassanként valóságos alkoholista lesz belőlem, soha életemben annyi szeszt nem fogyasztottam, mint most kb. egy hónapja. Minden ebédnél és vacsorakor egy pohár malátasört, reggeli és uzsonnakor pedig valami „Kola” nevű idegerősítő szert, amely azonban jó ízre vetekedik a legerősebb, 1896-os kójai szilvapálinkával. Láthatod tehát, milyen jól élek. Szellemi táplálékom korántsem ilyen gazdag. De azért Boér Elek1 bátyánk háborús előadását mégsem tartom csemegének. A theologián tartott előadások hasonlíthatatlanul sokkal magasabb nívón állanak. Most megvettem a füzet alakban megjelent előadásokat. Csak az a kár, hogy valamennyien túlzottan hangsúlyozzák a háború áldásait, s nagyon sokat beszélnek a háború etikájáról. Ők persze nem is tehetnek egyebet, hiszen a szenvedő emberiséget valamivel meg kell vigasztalni, de az én fellázadó érzésemet nem elégíti ki a háborúnak ez a megadásteljes beleillesztése az erkölcsi világrendbe s az Isten terveibe. A háborúnak „áldása” vajmi kevés van, viszonyítva az általa okozott nyomorúságok nagyságához és roppant tömegéhez, s valahányszor a háború etikájáról beszélnek, az nekem mindig úgy tűnik fel, mint egy contradictio in adiecto. Háború és etika egymást kizáró fogalmak, és ennek a ténynek a fel nem ismerése ugyancsak hibája Prohászka háborúfilozófiájának, és Jászi Oszkár a Világ vasárnapi vezércikkében helyesen jegyzi meg, hogy vallásos léleknek, in specie keresztény papnak a háborúval szemben egyetlen igazán logikus álláspontja csak a feltétlen és minden körülmények közti elítélés kellene hogy legyen. – De zárom soraimat. Még csak ennyit: Arvéd tüzér Nagy-Disznódon (Szeben vm.), tartalékos tisztnek képezik ki. Tegnap kaptam egy lapot tőle, jól van, csak nagyon el van foglalva.
Isten Veled. Ha lehet, írj nemsokára.
Szívből ölel
Sándor

1. Boér Elek (1872–1952) jogász, egyetemi tanár.

Kenessey Kálmánnak

Kolozsvár, 1915. okt. 11. (PIM V. 4557/10/18)
Kedves Musi!
Okt. 1-ről kelt szíves soraid örömmel olvastam, s igen köszönöm. A nyár bizony eltelt úgy, hogy alig hallottunk egymásról, télen talán mindketten jobb fiúk leszünk e szempontból… A nyár, mint mondom, eltelt, mintha nem is lett volna, s nekünk a Hójában nem is kellemetlenül. Csak az utolsó künn töltött szeptemberi napok valának kegyetlenül hidegek, olyannyira, hogy a vaskályhák melegét voltunk kénytelenek igénybe venni, hogy két takaró alatt éppen csak ne vacogjon a fogunk. Most vénasszonyok nyara kárpótol, s délutánonként gyakran megyünk ki most is, „kivetném hasunkat a jó verőfénynek”. Rengeteg almatermésünk volt az idén, s annak leszedése sok munkát adott, betakarítása és eladása pedig sok munkát ad még most is. Újabban magam is egészen a „gazdálkodásra” adtam magam, s igen költőien festek kezemben a litervékával… […]
Mit szólsz a mi negyedik szövetséges társunkhoz? Nem nagyszerű, hogy egy táborba kerül most három turáni őstestvér: a magyar, a török meg a bolgár!… Hogy én is ajánlani bátorkodjam neked egy könyvet, olvasd el Bernard Shaw: Okos szó a háborúról, Mikes Lajos fordítása, Dick Manó kiadása, Budapest. Nekem nagyon tetszett.
Írásodnak mindég örül, és igaz szívből üdvözöl
Sándor
Kálmán relatíve jól van, kedélye is kielégítő.

 

Reményik Károlynénak

Vizaknafürdő, 1916. júl. 6., csütörtök du. (PIM V. 4557/15/13)
Édes Mama!
E percben kapom Lajos bácsi levelét, melyben fölkér, hogy nyugtassalak meg azonnal, mert Te írtál neki egy nagyon aggodalmas levelet. Tőletek pedig, azon rémült levelet leszámítva, melyre azonnal sürgönyöztem, még mindig semmi, azaz semmi válasz az én Péter-Pálkor, ma egy hete írt nagyon hosszú, bő és kimerítő levelemre. Nem is mondhatom, mennyire sajnálnám, ha ez a levelem elveszett volna, mindenről referáltam benne, ami csak történt, mióta itt vagyunk, legalább 12-14 oldalon, s olyan jó hangulatú, friss levél volt, soha többé nem tudnám úgy megírni és azokat a dolgokat.
Azóta írt Tata hétfőn hosszabb levelet, én Sárinak névnapjára egy lev.lapot és ugyancsak Sárinak egy levelet versekkel. Mindebből láthatnátok, hogy nincs veszedelem, hogy az oroszok még nem fürödnek velünk együtt a vizaknai sóstavakban. Ezt a levelet most már ajánlva adom fel és expressz, hogy biztosan és mielőbb kapjatok végleges megnyugtatást nemcsak a mi egészségi állapotunk, hanem a hadi helyzet felől is.
Gondoltam én azt, hogy Dobsinán az első rossz hírekre már azt fogják kürtölni, hogy egész Erdély elveszett. Minél távolabb a harctér, annál vadabbak a rémhírek. És nem csodálkozom, mert egy-két napig mi is aggódtunk a közhangulat nyomása alatt, na meg Lajos bácsi is írt vagy két riasztó, pesszimista levelet. De benneteket nem akartunk izgatni, amíg bizonyosan nem tudjuk, hogy mennyi ok van rá. Ez idő szerint semmi sincs. Nyilvánvaló, hogy a nagy orosz offenzíva, melynek egy-két hulláma csakugyan majdnem az erdélyi határig jutott, meg van állítva az egész fronton.1 Egy Petráss nevű besztercei erdőtanácsos, Tatának valami távoli besztercei ösmerőse beszélt velünk a napokban. Neki Dorna-Vatrán kellett összegyűjtenie a megmentett bukovinai marhaállományt, azaz átvennie a már összegyűjtötteket. Egyenesen onnan jött ide a feleségét megnyugtatni. Ő mondja, hogy az oroszok Dorna-Vatráig se voltak, csak közel hozzá. Az egyetlen átjáró a megszállott Bukovinából Erdélybe egy szűk sziklahágó: az óvadnai szoros, ide még ellenség be nem tette a lábát soha, talán az egész történelemben. A természettől is már eleve védett, szörnyű vadromantikus hely, nem mint az uzsoki szoros ott fönn s a többiek, amik aránylag kényelmes bejárókapuk voltak a muszkáknak. Ez a hozzáférhetetlen vadnai szoros méghozzá, mint Petráss beszéli, mesterségesen is minden képzeletet meghaladó módon meg van erősítve, úgy, hogy itt ellenséges hadseregek pusztulhatnak el, amíg egy ember bejön. Petráss most innen hazavitte a feleségét, miután az kúráját itt már befejezte, haza Besztercére. Tehát még Besztercén, mely pedig legközelebb van aránylag a határhoz, még ott sem gondolnak menekülésre az emberek.
Lajos bácsi azt írja ma teljesen megváltozott hangon: nyugtasd meg anyádékat, semmi baj nincs. „Szamosújvártól Borgóprundig egész Erdély egy roppant hadsereg.” Magyar, osztrák, német, bolgár katonaságtól csak úgy hemzseg minden állomás, ezek a frontra vonuló tartalék csapatok. És mindenütt teljes rend és nyugalom, a katonavonatok mennek, s amellett a szamosvölgyi vasút menetrend szerint közlekedik.
L… felé, Volhyniában rohamtempóban megy előre az új német offenzíva, beszélik, Mackensen új Gorlicét készít elő itt az oroszoknak, az angol offenzívát2 pedig nem sokba veszik a németek.
József Ferdinándot3 hazaküldték „pihenni”! Pflanzer Baltinról4 pedig a németek úgy gondolják, hogy egy kis sürgős „szabadság” nem fog megártani neki és – bukovinai hadműveleteinknek sem.
No és Ti Dobsinán ugyan éppen nyugodtan maradhattok, amíg Krakkó nincs veszedelemben, no, azonfölül pedig nem egy ezer kilométerrel állnak a szövetséges magyar–osztrák–német csapatok, még mindig mélyen bent, Oroszország szívében.
Ma Tata megint beszélt az orvossal, az örvendetes javulás itt is minden téren konstatálható, s így vasárnaphoz egy hétre, azaz 16-án este (ha semmi közbe nem jön) mi innen hazautaznánk Kolozsvárra.
Most nagyon várunk már Tőletek választ különböző írásainkra. Jól vagyunk, reméljük, Ti is mindnyájan, csak itt két napig, különösen tegnap olyan pokoli hőség volt, amilyet Gradó óta nem tapasztaltunk. Tatával már majdnem sorozási kosztümben járkáltunk.
Csókol sokszor mindnyájatokat
Sándor

1. 1916. június 4-én megindult az ún. Bruszilov-offenzíva, az oroszok június 7-én elfoglalták Luckot, június 18-án Csernovicot, július 1-jén Kolomeát, július 8-án Delatynt.
2. 1916. június 24-én az angol–francia csapatok támadásával kezdetét vette a Somme folyó menti csata.
3. József Ferdinánd Szalvátor (1872–1942) osztrák főherceg és osztrák–magyar tábornok. Részt vett a galíciai harcokban, a limanovai csatában, a gorlicei áttörésben. A Bruszilov-offenzíva alatt Lucknál a parancsnoksága alatt harcoló 4. hadsereg hátrálni kényszerült, június 6-án felmentették.
4. Karl Pflanzer-Baltin (1855–1925) osztrák–magyar tábornok. A Bruszilov-offenzíva alatt csapatai rövid idő alatt nagy veszteségeket szenvedtek. Az oroszok benyomultak Bukovinába, bevették Csernovicot, Kelet-Bukovinát és a fontos kárpáti hágókhoz vezető utakat is. Az osztrák–magyar haderő német támogatásra szorult, véres csaták sorozatát kellett megvívni, hogy a keleti frontot 1916. augusztus végére ismét stabilizálni tudják. Közben bekövetkezett az Erdély elleni román támadás. A német hadvezetés azzal vádolta meg, hogy a vezetése alatt harcoló német csapattestek nagyobb veszteségeket szenvedtek, mint az osztrák–magyarok. A két hadvezetés között kialakult feszültség miatt lemondatták.

 

Imre Kálmánnak1

Kolozsvár, 1916. aug. 9. (PIM V. 4557/7/3)

[…] Az utóbbi években valahogy megfakult bennem minden, amit addig magyarság és nemzetiség címen az öntudatomban elkönyveltem. A politikai Magyarországgal s a történelmi eseményekben tükröződő Magyarországgal valahogy megszakadtak a lelki kapcsolataim, s minél visszavonhatatlanabbul szakadtak, annál erősebb lett bennem az érzés: én nem bírok ebben a fajtátlanságban és nemzetietlenségben megfenekleni, és hogy meg kell találnom magamban a magyarsághoz való ragaszkodásomnak egy más formáját, a bennem meglevő érzésnek egy más megfogalmazását. És azt hiszem, megtaláltam a magyar föld, a magyar élet és lélek színeibe merülve, felfogva azt az ezeréves ritmust, ami nem politika és nem jog, nem állam és nem történelem és – mégis magyarság. És úgy örülök, hogy valaki egypár csendes színemet, egy egyszerű, jelentéktelen, álmodozó hangulatomat magyarosnak mondja, mikor abban magyarságról és hazafiságról és politikai jogokról és állampolgári kötelességekről egyetlenegy árva szó sem esett! Hát a lelkem gyökereiben, a magam kifejezésének módjában, ha akarom, ha nem, mégis ott a magyarság, kiirthatatlanul, mint elszakíthatatlan kapcsolat a magyar lélek egyetemességével: milyen jó ezt tudni! […]

1. Imre Sándor testvére, később Reményik Sándor sógora.

Mikulik Sándornénak1

Kolozsvár, 1916. aug. 31. Hója, csütörtök délután (PIM V. 4557/12/18)

Édes Gizi Néni!
Mire ezt a levelemet megkapjátok, a lapokból már bizonyára értesültetek arról, aminek szomorú valóságáról már ma reggel értesültünk: Brassó a románok kezén van Háromszék vármegye legnagyobb részével együtt, és tény frontunk visszavonulása is, egész a Maros védővonaláig.
A váratlan román támadásnak tehát ránk nézve igen elszomorító eredményei máris vannak, és a helyzet nagyon komoly, bár sok reményünk van, hogy nehány nap alatt megjavul. Egy héten belül el kell válnia, hogy milyen erős a Maros vonala, az első és eredeti védővonal, mert, mint mondják, a szorosok védelme nem volt tervbe véve, és elhatározott dolog volt román támadás esetére Erdély pár határszéli megyéjét föladni. Nem akarok ehhez most hosszas kommentárokat fűzni, sem kifakadásokat arról, hogy mennyire elkeserítő a székely megyék pusztulása. Csak annyit kívánok a Ti megnyugvástokra mindnyájunk nevében konstatálni, hogy Kolozsvárt nem fenyegeti még egyelőre semmi veszély, innen még nem gondol senki menekülésre, sem barátaink, sem ismerőseink közül egy lélek sem, mindenki el van mindenre készülve, de mindenki vár, és meg van győződve, hogy a Maros-vonal elestével is Kolozsvárnak bőségesen marad ideje a menekülésre. Intézkedéseinket egyébként megtettük. Összes vagyonunkat és elszállítható értékeinket, úgyszintén a Ti itt levő vagyonotokat (értékpapírokat s tak. könyveket), mama ezüstneműjét s az ékszereket az Erdélyi Bank a holnapi nap folyamán a bank összes értékeivel együtt lepecsételve Budapestre szállíttatja. A többi bankok is expediálják értékeiket, ami nem jelenti azonban még korántsem „elköltözésüket”, azaz működésük vagy üzemük beszüntetését.
Helyt maradnak természetesen a hivatalok is. Ha menekülni kellene, sokat persze nem vihetünk magunkkal, sőt nagyon keveset, a többit, szép házunkkal és mindenünkkel, ami benne van, az Isten kegyelmére kell bízni, és mérsékelni ezután minden igényünket, és egyáltalán készen lenni minden nélkülözésre, nehézségre, kényelmetlenségre, s viselni nyugodt lélekkel mindent. Most mi is megtudhatjuk, hogy mi a háború. Ne adja Isten. – Ti azonban szokás szerint (és én megértem) bizonyára azt kérdezitek, miért nem menekülünk most, mindjárt jó előre, amíg még nincs nagy rumli. Megfelelek: mert, mint mondottam, még nekünk nincs föltétlen szükségünk a futásra, és futni akkor, mikor még senki sem fut, bármily hasznos, egy kicsit mégiscsak szégyen, ezt, azt hiszem, belátod. És gyávaság, oktalan félelem volna szerintem itt hagyni szülőföldet, Hóját, várost, házat, hazát, minden kedves bútort és fát és rögöt, amit nem muszáj. Inkább nehezebben s kényelmetlenebbül utazzunk el, semhogy ezt a vádat a nyakunkba vegyük! Vagy menjenek mamáék előre mind most, s én csak aztán, ha már végképp muszáj. Legszívesebben (s ne vedd ezt kérlek üres hősködésnek!) itt maradnék a házban Lajos bácsival, már azért főképp, mert a lakott házakat kevésbé fosztogatják, mint az üres lakásokat, s a védtelen polgárokat provokáló ok nélkül talán mégsem kaszabolnák le, de mondják, hogy a hadköteles korban levőket az ellenség mind besorozza, vagy az alkalmatlanokat és gyöngéket hadifogolynak viszi, én pedig ha magyar katonának nem kellettem, tán csak nem leszek oláh katona, sem hadifogoly, ha nem muszáj!
Rumli pedig már most épp elég nagy van, nemigen lehet sokkal nagyobb, hacsak az ellenség nincs már a nyakunkon, azt pedig már mégsem fogjuk bevárni.
Mariskát ma én kísértem ki. Jegyet a pénztárnál nem adtak, csak a vonaton, a poggyászát semmi esetre sem akarták fölvenni, nagy nehezen úgy sikerült föladni, hogy egy őrnagy épp akkor adta föl a sajátját, hivatkozva katonai személy voltára, s akkor, isten neki, hozzácsúsztatták még a nagy hódmezőv.helyi koffert is; alig volt hova bevagonírozni. Ülőhelyet a vonaton nem kaptak, szó sem volt róla, valószínűleg a folyosón szorongtak Nagyváradig.
Brassó felé innen ma reggel óta már nem is indul polgári vonat, ellenben özönével hozzák a vonatok székelyföldről a menekülteket.
Kolozsvárt általában óriási forgalom és zűrzavar van most, itt van ugyanis a főhadiszállás Arz tábornokkal,2 a „breszt-litovszki győzővel”, aki a román front vezére, sok német katonát is látni a városon.
Ennyit szerettem volna helyzetünkről és részben megnyugtatásotokra elmondani.
Most még köszönöm a születésnapomról való szíves megemlékezést, és nyugtázom a mamának küldött 53 K. megérkezését.
Isten legyen mindnyájunkkal, Erdély földjével!
Isten Veletek.
Mindnyájatokat sokszor csókol és üdvözöl
Sándor

1. Reményik Sándor keresztanyja.
2. Arthur Arz von Straussenburg (1857–1935) osztrák–magyar tábornok. 1916. augusztus 16-án kinevezték az újonnan felállított 1. hadsereg parancsnokának, és Erdélybe küldték a hadsereg szervezésére. Szeptember elején felvette a harcot az Erdélybe betörő románokkal. Sikeres taktikával erőteljesen ellenállt, nyolc hét alatt a határon túlra szorították a román csapatokat.

 

Kenessey Kálmánnak

Kolozsvár, 1917. dec. 15. (PIM V. 4557/10/24)
Édes Öregem!
Ugyan mi van veled, megharagudtál valamennyiünkre, vagy annyi dolgod, gondod meg bánatod van? Akármiként álljon is a dolog, jólesnék, ha valamikor, hébe-hóba legalább soraiddal fölkeresnél, nagyon jólesnék. Gyakran gondolok rád meg arra is, hogy szegény Édes Apád vajon hogy van? Erről itt nemigen jut a fülembe semmi.
Nálunk semmi különös újság nincsen, legfeljebb annyi, hogy hétfőtől fogva én is a hadsereghez tartozom, ha nem is annak fegyveres erejéhez, ugyanis behívtak fegyver nélküli hadi szolgálatra.
Kíváncsi vagyok, mit csinálnak majd egy ilyen tekergővel, aki semmihez nem ért, legszívesebben a kutyamosást vállalnám.
No majd meglátjuk.
Nem látunk karácsonyra? Ugyan gyere le, ha teheted.
Isten Veled, kívánok kellemes ünnepeket, minden jót, igaz szeretettel

öreg Sándorod

 

Reményik Sárának1

Dés, 1917. dec. 29. (PIM V. 4557/17/12)
Édes Sári,
Mielőtt magyarázatba bocsátkoznám, egy kéréssel fordulok Hozzád. Mellékelt kulcs íróasztalom összes fiókjait nyitja. Kérlek, vedd ki a felső, középső fiókból az érettségi bizonyítványom hiteles másolatát, mit már annyi sorozáson bemutattam. Rögtön elöl jobbra, bizonyítványaim, indexem, katonai piros igazoló lapok, egyéb katonai írások közt van. Mindezek azonban le vannak takarva más egyébbel, újságcikkekkel stb., azokat szedd le. Ahol az indexem (kemény kötésű zöld könyv) van, ott kell lennie az érettségi bizonyítványnak, az eredetinek meg a másolatnak is, utóbbi egyszerű ívpapír az én írásommal, s a városi katon. ügyosztály hiteles pecsétjével (bélyegzőjével) ellátva. Azt kérlek, expressz ajánlva küldd el nekem. Ugyanis tegnap, megérkezésem után felöltöztettek katonának. Egy vacak, ronda blúzt, köpönyeget, nadrágot adtak, a hadapród tisztiszolgája meg az őrmester keresték össze valahol, azt mondják, a legjobbat hozták, ami csak volt. (Milyen lehet a többi!) A blúzon még tintapecsét is van, egyéb bizonytalan természetű pecséteken kívül. (Egyébként egy „írónak” igen nagy megtiszteltetés!) Sapkát már nem tudtak keríteni. Nincs. Azt magamnak kellett vennem 15 Kor.-ért egy helybeli üzletben. Ez már elegáns, benne van a K., az új király nevének a kezdőbetűje. De nekem ez is igen vacakul áll. Most még erre a rondaságra rávarrják a sárga önkéntesi karpaszományt. Erre kell az éretts. biz. másolat, azaz a jogosultság igazolása végett. Ez az egész üres komédia csupán, erre a pár napra, amíg itt vagyok, mert a hadapród azt mondja, hogy Kolozsvárt a hadbíróságnál azonnal folyamodhatom, hogy civilben teljesítsek szolgálatot. Megengedik.
Kilátásban volt mára számomra „zászlóalj-kihallgatás”, ahol magától egy valóságos alezredestől kellett volna ünnepélyesen kérni ama bizonyos karpaszomány viselhetését, azután kiderült, hogy el lehet azt intézni kihallgatás és alezredes nélkül is, csak bizonyítvány kell. Hanem valami siralmasan nézhettem én ki, mikor a törzsszázad irodájában fölszereltek! A nadrághoz nem volt derékszíj, egy rossz madzaggal kötöttük át, este aztán vettem patent [pecek?] gombokat, és rászereltem a hozentrageremet. Kétségbeesett humorral mondtam egy az irodában dolgozó őrvezetőnek: én nem tehetek majd róla, ha az utcán szembejön egy tiszt úr, és éppen akkor esik le a nadrágom! Mire ő rendületlen flegmával felelte: az sem lesz oly nagy szerencsétlenség, nem kislány az a tiszt úr. De szíj az nincs, csak madzag! Simon Béla hadapród (igen szimpatikus, intelligens fiú) elmosolyodott, mikor meglátta az adjusztirungomat: Őrmester, hát nem tudott az önkéntes úrnak egy jobb ruhát keríteni?! Nincs, jelentem alássan! – volt a felelet.
Ez a Simon Béla hadapród különben úgy látszik, az én mindenható parancsnokom, „kiképzőm”. Igen kedves egyébként. Rögtön kezembe nyomott egy vastag könyvet (szolg. szabályzat, kézikönyv altisztek és önkéntesek számára), hogy azt nézegessem, amíg itt vagyok, egyúttal bebiztosított, hogy nem fog kikérdezni. Nekem tehát itt annyi a „kiképzésem”, hogy naponta pár órát a törzsszázad-parancsnokság irodájában töltök, azt a bizonyos könyvet forgatva, de forgathatnék bátran akármit, mert senki sem törődik velem. Úgy látszik, nem is lesz egyéb. Mondtam az őrmesternek, legalább tanítson meg szalutálni, hogy zavarba ne jöjjek, ha egy tiszttel találkozom, azt mondja, azt nem kell tanulni. Vagy kétszer csináltam előtte, valamit igazított a kezemen, azzal rendben volt. Azóta már (tegnap este óta) legalább 50-szer szalutáltam, minden lépésnél jön egy tiszt. (A nadrágom most jól tart!) Egyébként, mikor „szolgálat”-ból jövök, azonnal átvedlem civilbe, úgy megyek ebédelni, vacsorázni, valóságos kettős életet élek, amihez mint alkalmatlannak jogom is van. […]
Csókol sokszor mindnyájatokat
Sándor

1. Reményik Sára az író húga.

Reményik Károlynak

Dés, 1918. jan. 2. (PIM V. 4557/14/8)
Kedves Tata!
Nagyon köszönöm a küldeményt. Úgy az éretts. biz. másolatát, mint a pénzt, 50 K.-át hiány nélkül vettem újév napján délután. Pénzem most nagyon is bőségesen van. Ugyanis ma délelőtt a kaszárnya gazdasági hivatalában fölvettem a nekem törvény szerint kijáró „zsoldot”, 93 K.-át. Ez mégsem tréfadolog, ahogy eleinte gondoltam. Az étkezési pénzt is beleszámítják, mivel nem a kaszárnyában kosztolok.
A múlt hó 24–31-ig kifizették, és ennek az évnek, azaz hónapnak első tíz napjára is – előre –, ámbár engem holnapután már valószínűleg hazaengednek.
Kevésbé jól, azaz sehogy sem sikerült elintézni az önkéntességi ügyet. Emiatt is a kaszárnyába kellett mennem (nem a törzsszázadirodába), ahol is egy katonai hivatalnok nem akarja „hiteles”-nek elismerni az éretts. biz. másolatát. Szerinte Kolozsvár város katonaügyi előadójának nincs joga hiteles másolatot kiadni, csak magának az illető tanintézetnek vagy a kir. közjegyzőnek. „Ő is jogász, ő tudja, mi a törvény!” Megjegyzem, akárhogyan áll is a dolog, nevetséges okvetetlenkedés csupán, mert minden sorozásnál megfelelt az az írás; mért akarja ez az úr jobban tudni? De hát itt nem lehet vitatkozni. Most már amúgy sem bánom, mert úgyis hazamegyek, s azt mondja ez az úr, aki kanállal ette a bölcsességet, hogy majd Kolozsvárt, a honvéd kiegészítő parancsnoksághoz forduljak az önk. ügyben, de közjegyzőnél hitelesített éretts. biz.-nyal. Ha csakugyan lehet kérelmezni a civilben való szolgálatot, akkor ott már úgysem lesz szükségem semmi effélére.
Remélem, mindnyájan jól vagytok. Én is jól vagyok, bár esténként néha még nagyon elővesz a köhögés.
Viszontlátásig ölel és csókol mindnyájatokat szerető fiad,
Sándor

Csodálkozva olvastam ma a K. H.-ban [a Kolozsvári Hírlapban] egy hetekkel ezelőtt beküldött versemet.