Bogdán Árpád

HÓKUNYHÓ

Anyám ébresztett minket. A kályha vasának vörös izzása – azt hiszem, ez lehetett az utolsó kép, amellyel álomba zuhantam – most kihűlve, feketére kormozódva olvadt bele a semmibe. Pislogtam, hogy a szemem megszokja a sötétet, és ismerős távolságaival, meghitt szűkösségével megrajzolódjon az a tér, amelynek minden szegletét, homállyal takaródzó zugát ismertem. Anyám arca zaklatott volt. Ez a felismerés ugyanakkor abban a pillanatban még nem tudott pánikká érlelődni bennem, hisz alig pár perccel ezelőtt ébredtem. Sokkal inkább csodálkoztam azon, hogy a kis szoba ajtaja nyitva van, és rajta borzalmas hideg jön be a tiszta holdfénnyel együtt. Kint jeges szél tombolt, és a szél, ahogy be-berohant a kis szobába, hópelyheket sodort magával, abból a fajtából, amelynek magjait a tűhegynél is kisebb jégkristályok alkotják, és bőrödbe dörzsölve érzed, hogy karcolnak és sebeznek. Anya arcát félig eltakarta a homloka elé hullt haja, amelyet amúgy mindig gondosan hátrasimítva hordott. Hajának erős januárillata volt, előző nap mosta meg épp friss hóból nyert vízben. A mi hajunkat is lavórban vagy vödörben gyűjtött esővízzel mosta, melybe faleveleket, öreg fák gallyait vagy frissen tépett mezők füveit áztatta, mondván, így olyan erősek lesznek a hajszálaink, mint a mezők növényeinek és az erdők fáinak gyökerei. (Épp ezért mindig olyan illatunk volt, amilyen évszakban jártunk, sőt az átmeneteket képező hetekben, mikor mondjuk télből tavasz lett, bőrünkön és hajunkon egyszerre lehetett érezni a tél néma és fegyelmezett illatát.)
Nővérem alakja vált ki a sötétből, már felöltözve, karjában öcsémmel, aki alig múlt egyéves. Duzzogni kezdtem, hogy miért nem ébresztettek előbb vagy mondjuk egy időben, de anya, ki amúgy jól viselte indokolatlan kitöréseimet, most erre a gyenge próbálkozásra úgy reagált, hogy fejemet kíméletlenül gyömöszölte bele pulóverem szúrós, szűk nyílásába. (Hova megyünk, kérdeztem anyát, de nem kaptam választ, csak hátraszólt a nővéremnek, hogy keresse meg a cipőmet, mert ő hiába tapogatja a sötétben az ágy alját, nem találja.) Nem értettem, miért kell sötétben öltözködni, a petróleumlámpából nem fogyott ki az olaj, én fújtam el a lángját este, miután nővéremtől kicsikartam még egy mesét abból a színes mesekönyvből, amelyet apa hozott nekem, amikor még együtt voltunk.
Apát tavaly ősszel vitték el tőlünk. Rendőrök jöttek érte, nagy kutyákkal, melyeket ráuszítottak, miután nem tudták lefogni és bilincsbe verni. A rendőrökkel voltak olyan fura emberek is fényes, nagy, fekete bőrkabátokban. Én tőlük féltem a legjobban, talán mert a tekintetük halott fényekkel volt üresre maratva, és semmit se szóltak. Cigarettázva nézték végig, ahogy a kutyák belemarnak apám testébe. A közönyösségük, az apró mozdulataik, a kabátjuk alatt ugrásra kész izmaik mozdulatlan tömege volt az, ami nyugtalanítóbb volt a kutyák rugóra működő feszes állkapcsánál vagy a dühödten káromkodó, sáros ruhájú rendőröknél. A sárban, ahová előzőleg egy bordó arcú rendőr került az apámmal való dulakodást követően, kétségbeesett gyorsasággal próbált eliszkolni a kutyák közeléből, de már későn. A támadás őrjöngő hevében a kutyák vérszagot kaptak, felváltva marcangolták hol apámat, hol pedig őt. Apám csak a szükséges mozdulatokkal védte magát. Az egyik kutya a bordó arcú rendőr arcába mart. Ekkor a rendőrök megmoccantak, hogy segítsenek bajba jutott társukon, de kényszeredetten megálltak, mivel az egyik bőrkabátos férfi rájuk nézett, tekintetével tiltva meg, hogy bármit is tegyenek. A rendőrök egy ideig bírták a bőrkabátos mozdulatlan tekintetét, de ahogy én sem vagy anya sem, úgy ők sem bírtak sokáig szembenézni az ürességgel.
A bőrkabátos még pár pillanatig figyelte őket, majd élettelen tekintetét visszairányította a támadást intéző nagy testű kutyákra. Apa már több sebből is vérzett, még tartotta magát, bár sejtettem, előbb vagy utóbb elfogy az ereje, és akkor muszáj lesz feladnia.
Apa tudott beszélni a fákkal, a vizekkel, értett az állatok, így a kutyák nyelvén is. Kitanított arra, hogy kell a szemkontaktust felvenni velük, hogy kell fordulni, ha mégis ugrásra szánták már el magukat, és milyen pontokat kell védeni, ha küzdelemre kerülne a sor. Nyak, arc, a kezek és lábak hajlataiban azok az artériák, inak, melyeket már nem takar izom. Persze a legjobb megoldás, mondta, ha óvatosan hátrálsz, félkörívet írva le, és kikerülsz arról a területről, amit a kutya meg akar védeni. Azt onnan tudod megállapítani, mondta, hogy mi is az ő területe, hogy milyen messze néz mögéd a kutya. De tudd, tette hozzá apám, vannak kutyák, akikhez hiába beszélsz. És ez, nevetett, az emberek esetében is így van. Nem elég, ha egy nyelvet beszélsz velük. A küzdelem néha elkerülhetetlenül bekövetkezik, és akkor bizony az életedért kell harcba szállnod.
Apa akkor az életéért küzdött. Vére elkeveredett a sárban vinnyogva üvöltöző rendőr vérével, de amúgy az egész küzdelem veszélyes csöndben zajlott. A kutyáknak csakis a morgását lehetett hallani, mintha halk gyilkológépek lennének, kiknek kioperálták a hangszálait, hogy feladatukat csendben és rajtaütésszerűen tudják végrehajtani. Apám eleinte még beszélt hozzájuk azon a nyelven, amelyen anya is szokott néha hozzám, és amelyen nem egy öreg beszélt a környékünkön, de a gyerekek már nem, köztük én sem.
A küzdelem, amilyen hirtelen jött, úgy is ért véget. Apám kimerülten lihegett, közben felmérte a sérüléseit. A felsőteste meztelen volt, a legtöbb harapás a mellkasát és a hasát borította, de jócskán volt marcangolt seb az izmos alkarján, a balján, mivel jobb híján ezt tartotta oda a kutyák céltudatos állkapcsának. Ezek után összeszedték a bordó arcú rendőrt, aki sokkal rosszabb állapotban volt, mint az apám. Arca felszakítva, és mivel ágyékánál a ruha vizelettel kevert ragacsos vérrel volt átáztatva, az volt a gyanúm, hogy egy harapás felszakíthatott egy kisebb eret.
Apámat ezek után a földre lökték a rendőrök, és miután kiadták dühüket, megbilincselték, majd elcipelték a rabkocsihoz. Anyám mindezt némán, mozdulatlanul nézte végig, erős kezével átfogva engem és a nővéremet. Mozdulatlansága hasonlatos volt a fekete kabátosok szoborrá merevedettségéhez, és ha nem érzem egész testemmel lázas melegségét, hihettem volna azt, hogy ő is abból az izomból és ürességből van, amiből a fekete kabátosok is. Apa végig minket nézett, mintha meg akarná jegyezni egy örök életre ezt a képet. A rabkocsiba beszálltak a rendőrök, és a sáros úton döcögve eltűntek az őszi fasorban.
Csak mi maradtunk a három nagydarab, fekete kabátos emberrel, akiknek bogárhoz hasonlatos, sötét autója távolabb állt meg, a sáros út kanyarulatában. Nem jöttek közel hozzánk, csak megfordultak. Mozdulatukból mintha kimosták volna az időt, mert nem láttam, mikor fordultak meg, pedig le sem vettem róluk a tekintetemet. Csak azt vettem észre, hogy már minket figyelnek apró, halott szemükkel, és hogy minden – az erdőből párolgó ősz, a délelőtt napfénybe érő csendje, a falevelek tánca – lassú, álmos és nyugtalanító lett. És büdös. Nővérem sírta el magát először, de az is lehet, együtt tört ki belőlünk a zokogás. A távolban vonat szelte ketté ezt a mozdulatlan s mozdulatlanságában félelemmel és fenyegetéssel átitatott délelőttöt, és tudtam, ez a színtelen félelem a fekete kabátosokból árad, valahogy úgy, mint mikor a használaton kívüli kutak jeges sötétjéből bűzlik ki a beléjük dobált állattetemek rothadó húsa.
Anya állta a fekete kabátosok tekintetét, majd bólintott, láthatóan az egyik fekete kabátosnak, akinek arca válasz gyanánt megmozdult. Mintha szőnyegen álló nehéz asztalt tolna el az ember, úgy gyűrődtek meg a vonások a fekete kabátos arcán. Anya leguggolt hozzánk, a szemünkbe nézett, engem szájon csókolt, majd a nővéremet ellentmondást nem tűrő hangon utasította arra, hogy velem együtt menjen az erdőbe gombát és gallyat gyűjteni. A gombát még megértettem volna, de a gallyat nem. Előző nap esett, a lehullott gallyak most vizesek és nyirkosak, és amúgy is, apa alig egy hete döntött ki egy vastag, beteg fát, és most ez a fa szárazon sorakozik az eresz alatt, rendben, hasábokra hasítva. Anya sejthette, hogy ez jár a fejemben, mert tekintetének sírástól hályogos fátylán is átvillant az ellenkezést nem tűrő szigor éles fénye. A fekete kabátosokra néztem, akik változatlanul mozdulatlanok voltak, de most mozdulatlanságukba érezhetően várakozás vegyült. Sejtettem, várakozásuk anyával függ össze, és akkor belém mart a féltékenység, kiszorítva a félelmet vagy a féltést, amit édesanyám iránt éreztem. Mit akarnak tőled, anya, kérdeztem, és ekkor anyám megtört. Talán ha hangosan sír, tudok vele ellenkezni egész öt évemmel és makacsságommal, de így megsemmisülve álltam előtte, és néztem a néma könnyeit, a szép vonásait, melyekben az önuralom, mint valami végtelenségbe kifeszített szárítókötél, pattanásig feszült. Nővérem megfogta a kezem. A nyirkos hideg ellenére tenyere meleg volt, ujjai csúsztak az izzadságtól. Rángatni kezdett, el anyámtól, aki változatlanul ott guggolt a sárban, és szomorúan nézett engem. A nővérem meggyorsította lépteit, szinte már szaladt velem, így csak néha tudtam hátra-hátranézni, és láttam, hogy édesanyám felkel a sárból, és belép az egyik fekete kabátossal a kicsi házba.

Az öcsém felsírt a nővérem karjában. Alvó testének hője eddig tudta megvédeni őt. Anyám rögtön odalépett hozzá, elvette tőle az öcsémet, és míg én a cipőmmel bajlódtam, anyám egy takaróval még jobban bebugyolálta. Nővéremre néztem, szememmel kérdeztem, mi történik, de ahogy anya, ő sem válaszolt, csak odalépett hozzám, és bekötötte az egyik cipőmet. Mielőtt kiléptünk volna a házból, magamhoz vettem apa mesekönyvét. Kicsit szégyelltem magam, mert olyan volt, mintha elloptam volna. Ugyanis megvártam, hogy sem anya, sem a nővérem ne figyeljen rám, és ekkor rejtettem el a könyvet a pulóverembe. Féltem, ha meglátják, hogy magammal akarom vinni, nem engednék.
Kiléptünk az éjszakába. A hideg szinte rögtön megfagyasztotta az arcomat, és éreztem, az ujjaimban fájdalmasan lüktetni kezd a vér. Apa mesélte, hogy vannak országok, ahol mindig ilyen az idő. Az emberek nekifeszülnek a hóviharnak, és csak mennek-mennek, míg egy jeges tóhoz nem érnek, amelynek metszett jegéből aztán jégkunyhót nem építenek. Miért jégből építik a kunyhóikat, kérdeztem, mire apa elmosolyodott. Azért, mert ott nincs semmi más, csak jég. Na de az a jégkunyhó olyan ám, mint a gyémánt, és el sem hinnéd, hogy belül milyen meleg és otthonos tud lenni. Nem egészen értettem, hogy egy hideg valamiből épített kunyhó hogy tud meleg és otthonos lenni, de hinnem kellett apának, mert amit eddig mondott, az mind igaznak bizonyult. De ahogy így haladtunk a hóviharban, mégiscsak elfogott a kétkedés, hátha apa csak ugratott, nem mondott akkor igazat.
Anya az erdő felé vette az irányt, és mikor beértünk a fák közé, egy pillanatra megpihentünk. Addigra kitaláltam, hogy a domb mögötti faluba tartunk, anyám testvéréhez, aki párszor, főleg, mióta apa nem volt köztünk, járt nálunk vendégségben. Onnan tudtam, hogy a domb mögött lakik, egy másik faluban, mert kérdésemre, hogy honnan jött, mindig a dombra mutatott. Eleinte azt hittem, a dombon lakik, egy mohos faházban, és csak azért nem látom a házát, mert megbújik a fák között. Egyszer el is indultam megkeresni őt, mert nagyon kíváncsi voltam a házára. Azt gondoltam, olyan, mint az a mohos rönkház, amelyben az a vadász lakott, aki aztán kihasította a farkas hasából a nagymamát és Piroskát. A házat nem találtam meg, csak annyit értem el vele, hogy eltévedtem. Már rám sötétedett, mire édesanyám megtalált. Eleinte nem tudtam megszólalni, annyira zokogtam, de aztán anyám nevető csitítása hatott, és akkor kérdésére elmondtam, hogy testvérének a faházát kerestem, aki mostanában néha nálunk vendégeskedik. Anya nevetett, és legnagyobb csodálkozásomra nem hazafelé indult, hanem be, még mélyebbre az erdőbe, egészen fel a domb tetejére. Ott aztán lemutatott a völgybe, ahol apró fények pislákoltak, mintha Isten kifordított, csillámló csillagokkal teliszórt zsebébe néznénk.
Most hát oda tartottunk. Öcsém már nem sírt, anyám zihálása és testmelege, gondolom, újra elaltatta, csak néha vinnyogott fel álmában. Mikor felértünk a domb tetejére, a völgy gyűrődése sötéten tátongott a mélyben. Nyoma sem volt azoknak a fényeknek, melyeket egykor láttam. A csillagok, gondoltam, fenn maradtak az égen, s most elszórva szikráznak az erősen sütő hold körül. Már-már elkedvetlenedtem, mikor egyszer csak felgyulladt egy fény lent, majd még egy és még egy. Ezzel egy időben a csillagok elhalványultak, és a kezdődő hajnalban egyre több részlet rajzolódott ki a völgy kis világából. Egy falu volt, hasonló a miénkhez, csak ebben a faluban sokkal több ház volt, mint a miénkben.
A lefelé vezető út sokkal könnyebb volt innen kezdve. Bár a hóvihar tombolásának jobban ki voltunk téve, de hogy rátaláltunk egy lefelé kanyargó ösvényre, lépteink biztosabbak lettek. Nővérem egy botot adott a kezembe, amelyet az út szélén talált. Anyám is, ő is hasonlóképp járt el, bottal a kezükben tapogatták ki az út biztonságosabb részeit. Én a kitaposott nyomukban haladtam, de még így is számtalanszor megcsúsztam, és nem egy kiálló jéglemez hasította, horzsolta fel csupasz kezemet. Leértünk lassan a domb aljára. A völgy szélén aszfaltozott út kígyózott, mintegy határt alkotva a domb és a dombról látott falu között, s amelynek vége, bár a hóviharban nem tudhattam biztosan, a faluba vezethetett. Már épp ráléptünk volna az útra, amikor a hóvihar leplét egy autó reflektorfénye vágta át. Hangja még nem ért el hozzánk, annak zaját, gondolom, elnyomta a vihar. Anyám megtorpant, arcán láttam, ő ettől a makacsul közeledő autóreflektorfénytől félt, előle menekültünk, jobban mondva attól a valakitől, aki az autóban ült.
Anya rám nézett. Én bólintottam, majd nővéremmel együtt visszahúzódtam a fák fagyba vert ágai közé. Épp időben, mert a reflektorfényhez tartozó autó előbukkant a viharból. Egy fekete bogárhátú volt, az, amelyet legutóbb akkor láttam, amikor apát elvitték tőlünk a rendőrök. És akkor eszembe jutottak a fekete kabátos emberek, a mozdulatlanságuk, a halott fényekkel telt szemük és az, ahogy anya lassan, nagyon lassan felegyenesedik a sárból, feláll, majd belép az egyik fekete kabátossal a kis házba. Anyám ölelésében ébredezni kezdett az öcsém, talán az autó reflektorfénye volt, ami felébresztette. Az autó lassított, ködlámpái könyörtelenül áthasították a hóvihart, behatoltak a jeges ágú bokrok közé, szikrázó, őrült rajzolatú árnyakat vetítve ránk, melyeknek váltakozó, groteszk formái csak akkor álltak meg fenyegető táncukban, mikor az autó is megállt. Tényleg egy fekete bogárra hasonlított, egy nagy és öreg bogárra, amelynek páncélját áthatolhatatlan keménységűre edzették az évek. A kocsi kitinpáncélra hasonlatos egyik szárnya kinyílt, és az autó hasából egy fekete kabátos ember szállt ki. Ugyanaz az ember volt, aki anyám után lépett a kis házba, és akire aztán rácsukódott a ház ajtaja. Tudja, hogy itt lapulunk a közelben, futott át az agyamon, és bár minden idegszálammal a fekete kabátos férfit néztem, éreztem, anyám is, nővérem is ugyanazt gondolja, mint én. Nagy nehezen elszakítottam tekintetem a férfi alakjáról, és anyámra néztem, pontosabban az öcsémre, aki addigra teljesen felébredt, és most engem nézett. A téli vihar csontig hatoló hidegét is átütötte a rémült felismerés. Ez a nézés, ez a mozdulatlanság, a pislantás nélküli hideg tekintet nem anyámé volt, apáé sem lehetett, ahogy nem hasonlított sem az én tekintetemre, sem a nővéremére. Ez a tekintet a közönnyel kimart fekete kabátosok tekintete volt. Verítékezni kezdtem, és láttam, öcsém pupillájában a sötétség kitágul, hogy magába szívja a rémület, a félelem édes-savanykás szagát, amely belőlem és édesanyám rémülten kalapáló szívéből áradt.
A fekete kabátos megállt közvetlenül előttünk, de ahogy így elnéztem, nem tartotta szükségesnek, hogy utánunk nyúljon a bokrokba. Elég volt neki, hogy a tekintetével nyúlt utánunk. Elővett egy csomag cigarettát, ráérősen kirázott belőle egyet, és a szájába illesztette. Gyufa sercent, a füstöt mélyre szívta, majd vastag ködként a bokrok felé lehelte ki, ahol mi lapultunk. Tudom, hogy itt vagytok, mondta. Gyertek elő. Meglepett a hangja. Nem illett sem a robusztusságához, sem ahhoz a félelemhez, amit hozzá társítottam. A hang meleg volt, már-már kérlelő, szinte halk. Anyám nem mozdult, ahogy mi sem. A fekete kabátos sóhajtott, mintha makacsságunk nagyon bántaná. Át vagytok fázva, folytatta. Üljünk be az autóba. Ott meleg van. Majd mintha úgy kellene kipréselnie magából, hozzátette alig hallhatóan, hogy kérlek. Ebben a kérlekben könyörgés volt, olyan fáradtság, amit már én is ismertem. Ez nem a test fáradtsága volt, hanem a léleké. Apa szokta néha így lecsitítani anyámat, ezzel a meleg, kérlelő hanggal, mikor már elfáradt a veszekedésben, és békülni akart anyámmal. Kérlek. És akkor rájöttem. A fekete kabátos férfi apám hangján beszél. Nem tudom, mit csinált az apámmal, meg hogy hogyan csinálta, de hogy ellopta apám hangját, abban már biztos voltam. Megfogtam anyám kezét, akin láttam, azt latolgatja, hogy feladja magát. Anya rám nézett, a tekintete zavaros volt, mint akit megbabonáztak. Ez nem ő, ez nem apa, suttogtam oda neki, de már későn. Anyám ölelésében felsírt az öcsém, és kezével, mintha csak a jégpáncélt öltött gallyakat akarná eltávolítani az útjából, a fekete kabátos felé kapaszkodott.
Abban a pillanatban a fekete kabátos a bokrokba nyúlt, és kirántotta onnan az anyámat. Anya a földre zuhant, de zuhanásában is ügyelt arra, hogy az öcsém sértetlen maradjon. Én anyám után akartam vetni magam, de a nővérem teljes erejével visszatartott. A fekete kabátos kiszakította anyám karjából az öcsémet, majd anyám hajába markolt, és vonszolni kezdte a jeges úton az autó felé. Mikor belökte anyámat az autóba, és rázárta annak ajtaját, megfordult, és futva bevetette magát a bokrok közé, hogy minket is elkapjon. De addigra mi már messze jártunk. Eszeveszett gyorsasággal rohantunk a fák közt, hátra sem nézve, de nem is kellett. A fekete kabátos lihegése ott volt a tarkónkban, a hátunknak feszült, bokánkba gabalyodott, gáncsolt, földre taszított, de nővérem mindig felsegített, és ráncigált, hogy rohanjunk tovább. A fekete kabátos közben folyton beszélt hozzánk, kiabált, fenyegetőzött, de hogy mit, azt nem értettem, mivel hangja addigra levedlette apám meleg barnaságát, és most olyan artikulálatlan kegyetlenséggel tört utat felénk az erdő jégbe dermedt fái közt, mintha valaki szüntelenül kiszáradt madárkoponyákat roppantana szét hatalmas, durva markában.
Nővéremmel aztán kijutottunk az erdőből, és akkor vettük észre, hogy rohanásunkban teljesen ismeretlen világba csöppentünk. Ahova néztem, végtelen, viharos hullámzásban egy nádasokkal tarkított mocsarat lehetett látni. A hóvihar, amit az erdő fái közt csendesebbnek érzékeltünk, most fokozott erővel csapott le ránk. Igazából már nem tudtam megállapítani, vajon a fekete kabátos ember üvöltését hallom-e vagy csak a vihar jeges, süvöltő csikorgását. De nem álltunk meg, mert a félelem, ami a nővéremben és bennem is közös volt, nem engedte, hogy erről megbizonyosodjunk. Nem tudom, meddig rohantunk. Azt vettem észre, hogy apám mesekönyve, melynek kemény borítója volt, már véresre horzsolta a csípőm. Sarkaival minden mozdulattal egyre mélyebbre illeszkedett a sebembe. Az idő színtelenné, fehérré vált, mikor is a fagytól és fáradságtól kimerülten megbotlottam, és a földre estem, ahonnan nem akartam mozdulni többé, hiába könyörgött nekem a nővérem. Aludni akartam. És a hóvihar, mintha csak meghallgatott volna, elkezdett betakarni, valahogy úgy, mint az édesanyám, aki az egész napra kint hagyott takarót terítené rám, amely elsőre nevető hidegséggel ingerel, de aztán átvéve az otthon álmos melegét, jó illatúan illeszkedik embriópózba görbedt testedre. Nővérem átölelt, mintha testének fagyott közelsége megóvhatna az álomtól, amelybe zuhanni készültem. Apa mesekönyvét kitapogattam az összekaristolt csípőmnél, és erről eszembe jutott a fagyos ország és az ott élő emberek. Építsünk, dadogtam, építsünk jégkunyhót. Az megvéd a hidegtől minket. Nővérem elsírta magát, talán azt gondolhatta, már félrebeszélek, és hogy mondataim abból a tartományból jönnek, ahonnan már nincs visszatérés. Apa mesélte, magyaráztam erőtlen hangon. A jégkunyhó megóv minket a hidegtől és a vihartól. Nővérem körülnézett. A közelünkbe, gúlába összehordott nádcsomók közé feszülve embermagasságú hóbucka torlódott össze. Nővérem odakúszott, és elkezdte bevájni magát a kemény hóba. Keze kékségéből láttam, lapáttá fagytak össze az ujjai, de a túlélés érdekében erről nem vett tudomást. Csak hányta egyre maga mögé a havat, míg annyi helyet nem vájt ki, amiben ketten is elfértünk. Ezek után megfogott engem, és bevonszolt a hamarjában vájt kis lyukba. Ahogy a hóba vájt üregbe kerültem, pillanatokon belül éreztem a különbséget. A vihar jeges üvöltése kívül rekedt, és bár még éreztem a testemet fájdalmas satuként összerántó fagy könyörtelen szorítását, valahol belül csönd áradt szét, és ezzel a csönddel valami halk melegség is jött. Nővérem, tudtam, utolsó erejét összeszedve még a levágott nádcsomókból tépked, melyeket aztán be is hozott, és az üreg padlójára szórt. Ráfeküdtem ezekre a nádcsomókra, és álmosan néztem, ahogy nővérem hóval eltorlaszolja a bejáratot, majd mellém rogy. Odakúsztam hozzá, és ölébe ejtettem a fejem, de csak azért, hogy erőt gyűjtsek ahhoz, hogy felkeljek később, és átöleljem őt. Ahogy így öleltem, zsebében valami szögleteset tapintottam ki. Belenyúltam a zsebébe. Egy gyufa volt, egy doboz gyufa.
Még apa tanított engem tüzet gyújtani, és mozdulatait, tanításait jól megjegyeztem. Elővettem pulóverem alól a könyvet, de előtte megnyitottam a hevenyészve betapasztott üreg hóajtaját, kikúsztam, majd annyi náddal tértem vissza, amennyit csak át bírtam ölelni. A nád, lévén hogy nővérem a felszínét már megbontotta, zömmel száraz volt. Törni kezdtem, és kúp alakban lerakni, ügyelve arra, hogy a középső része szabadon maradjon. Mikor ezzel megvoltam, fogtam apa mesekönyvét, és kitéptem belőle az első lapot, amin semmi sem volt. Se kép, se betű. Reménykedtem, hogy több lapot nem kell majd kitépnem, bár sejtettem, a túlélés érdekében könnyen lehet, hogy az egész könyvet fel kell majd áldoznom.
A tűz belekapott a papírba, amit gyorsan a kúp üregébe helyeztem, és könyörögtem, hogy a nád fogjon tüzet, még mielőtt a papír elégne. A kis üreg megtelt füsttel. Ekkor nővérem felállt, és kezével lyukat fúrt a füstnek, épp a tűz fölött, majd a tűzhöz kuporodott, magához vonva engem is. A könyv borítóját néztem, amelyen egy szőke, fehér lovas herceg vágtatott egy virágokkal teli réten át egy aranyláncon függő kastély felé. Most mi lesz, kérdeztem halkan a nővéremet. Nem tudom, suttogta a nővérem. Majd kitaláljuk, ha a vihar elvonult. És anyával mi lesz, kérdeztem. Nem válaszolt, de mit is válaszolhatott volna. Csak még jobban megölelt. Ne hagyjuk kihunyni a tüzet, mondtam, és kitéptem még egy lapot apa mesekönyvéből. És ahogy a tüzet néztem, anyára gondoltam, aki a bezárt autóban tart most valahová, és hogy hiába próbál kitörni onnan, tudtam, hogy az a vastag kitinpáncélú bogár már soha, de soha nem fogja elengedni őt, ahogy a fekete kabátos férfi sem engedi el őt soha, de soha, és hogy édesanyámat én is, a nővérem is elveszítettük. Örökre.