Parti Nagy Lajos

EZER HÉTFŐ

Elsőmondat-cédulák egy születésnapi megemlékezéshez

Elkezdeni, pláne felütni mindig nehéz, és minden írást nehéz. Ennél csak a második bekezdés, ha úgy tetszik, második cédula a nehezebb, hiszen az ember nagy nekifuttában, mit lelkesültségnek sem túlzás nevezni, újból nyitómondatot ír, első bekezdést. Mikor harmadjára, negyedjére is ilyesmi történik, belátja, nem képes másra, mint némely elsőmondat-cédulákat tűzni a leírható, de lényegében megragadhatatlan fenomén, ragasztó, festék és papír három folyóméteres hasábjára, mely persze nem papír és festék, hanem folyóirat.

*
Nagy kérdés, mi tart össze egy folyóiratot. Aki ezen elgondolkodik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára. Örkény paprikakoszorúja teljes joggal kerül egy efféle köszöntő homlokára. Ha sok kéziratot madzagra fűzünk, abból lesz a folyóirat. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük folyóirat. Pedig a kézirat ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse folyóirat. Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami. Hát akkor mi?

*
Például a rézdrót.

*
Kiszámoltam, ezer hétfő, ennyi szerkesztőségi értekezlet, nagyjából. Vagy talán. A főszerkesztő a „Holmi” címmel szemben a „Talán” mellett volt anno, hisz az sem volt biztos, mesélte többször, marad-e a demokrácia, ami akkor kitört. Maradt. Alakult. Nőtt, vásott, fogyott, koszolódott. Maradt is, nem is, inkább nem, egyre nemebb. A Holmi legelső közleményének utolsó versszaka kiábrándítóan aktuális ma is. Amilyen szokatlan, olyan jogos a rendszerváltozás őszén Vörösmartyval kezdeni egy folyóiratot. Az 1847-ben született Mi baj? csupa csikorgás, erőltetett dallás egy kirobbanóan göcsörtös versvéggel: „Ha ezt is eladod, / Jó éjszakát, / Nincs isten, aki le / Tekintsen rád.” Mármint rád, „én nemzetem”. Tekintésben, mai tekintetekben nincs hiány, tanácstalan, hitetlen letekintők kívülről; belülről dölyf, szúrós égbe bámulás egyrészt, másrészt tehetős és tehetetlen félrenézés. És ez igenis idetartozik a huszonöt évhez, évünkhöz, akár távolabbról, akár közelebbről nézte valaki a Holmit, illetve azt a tán nem forradalmi, de einstandolhatatlan szellemet, amit megtestesít. Hogy a puszta létével, a maga tweedzakóságával egy tradícióhoz, egy értékrendszerhez tartozik. A nyugathoz és a Nyugathoz, naná. Ha ’89-ben megkérdez valaki, én, már csak alkatilag is, Talánnak neveztem volna el, s ha így lett volna, most a Talán című lap huszonötödik évfordulóján ráznám a fejem, hogy jobb volt volna a Holmi, de talán mégsem. Vagy mégis. Nem holmi cím teszi a lapot, ha fontos is.

*
A Holmiról írni a Holmiban, lényegében köszöntőt, ami búcsú, illetve búcsút, ami köszöntő: megtisztelő feladat, bár méltóképpen aligha oldható meg. Tárgyam befoghatatlanul sok, tömény, szétágazó, „Tisztelt Negyedszázad Magyar Irodalma Kis Túlzással, főhajtva köszöntlek!” Bármit teszek, bármiként tollászkodom, cédulázgatok a dolog körül, bármerre elkalandoznék, ide jutok vissza, ehhez az érzett, megélt, de nehezen definiálható holmisághoz. Hozzátartozik az életemhez, az elmúlt huszonöt évemhez, noha volt nálam szorgosabb olvasója, ahogy szorgosabb szerzője is.

*
A hónapok, mikor egy koszlott és pezsgő, felszabaduló országban szerveződik, szerkesztődik a lap, nem akármilyen idők. Újratemetik Nagy Imrééket, meghal Weöres Sándor, meghal Kádár, létrejön a Nemzeti Kerekasztal. Barguzinban megtalálják a női Petőfi csontjait. Átvágják a vasfüggönyt, megszűnik az MSZMP, kikiáltják a köztársaságot, megnyílik Magyarország és Lengyelország előtt a Közös Piac. Meghal Ronyecz Mária, megalakul az MSZP, lemond Grósz Károly, hasnyálmirigyrákban meghal az első, akkor már csak volt feleségem, működni kezd a budapesti tőzsde, véglegesen összerakom a Szódalovaglás-t, megnyílik az NDK-határ, meghal Király István, lemond Todor Zsivkov és Czinege Lajos, lemond Husák. Egy késő őszi hétvégén megírom A test angyalá-t, még karácsony előtt kizárják a pártból Honeckert, kitör a román forradalom, karácsony másnapján egy iskolaudvaron agyonlövik Ceauşescut, a Kárpátok eszét és kedves feleségét. Sűrű év, történelmi, belülről is az, ha nem is tömény történelemmel telik, hanem az életünkkel, rosszal, jóval, mikor mivel. Történelemmel nem lehet kelni és feküdni, noha az ágy közös, a párna meg – cikázó tollak, szunnyadozó szakadás.

*
Az első Holmi-szám ott van a polcomon, a könyvek közt, a h betűnél, ahogy kell. Fakó, halavány, és akkor is ott van, ha épp nem találom, Holmi nem vész el, csak átalakul. Hatezer példányban jelent meg, az Állami Biztosító és a Soros-alapítvány támogatásával. Egy decens, magában csíkos zakóbarna holmi, nem épp fantáziadús, de megbízható, hordható, bőven gyűrhető. Kiváló szabászatból való, hasonlót talán igen, jobbat magyar nyelven aligha találhatni. Épp elmúltam 36 éves, amikor az első szám megjelenik. Három éve hagytam ott a lapszerkesztést, konkrétan a Jelenkort, s változó világ ide vagy oda, tudni vélem, mire vállalkoznak az urak, közelebbről vagy távolabbról nagyra becsült barátaim. Réz 59 évesen kezdi szerkeszteni a lapot, Domokos Mátyás 61. Várady Szabolcs és Fodor Géza 46, Radnóti 43 éves, Vági Gábor 42, a kicsit később csatlakozó Závada 35. Szalai Júlia öt, Voszka Éva tizenöt évvel később csatlakozik a szerkesztőséghez.

*
Megállapodott, komoly emberek, átlagéletkoruk nagyjából három évvel több, mint Vörösmartyé a Mi baj? írásakor. Túl vannak tehát sok mindenen, mikor a pezsgő-zsizsgő Magyarország felhajtóerejétől mámorosan nagy kalandba fognak, egy új, sosemvolt minőségű folyóirat megalapításába. A nagy előd persze ott kísért, meghaladhatatlanul, már amennyiben meg kellett, kellhetett volna haladni. Nem kellett. A Holminak, hadd legyek a kortárs irodalommal kicsit elfogult, nincs szégyellnivalója a Nyugattal szemben. Műveket, írókat persze értelmetlen itt és így összemérni, de a merítés jó helyről történt itt is, ott is, a sűrűjéből, hogy úgy mondjam. Amennyire egy erős ízlés- és értelmezésközösség erre képes, a Holmi megtette a maga ajánlatát, nélküle éppen lehet „az elmúlt huszonöt év” magyar irodalmáról beszélni, de nem hinném, hogy érdemes.

*
Jegyzetelek a gépben, kiírok, kimásolok ezt-azt, új és újabb kis fájlokat nyitok, ezekben és ezek között, monitor előtt telik az életem. Ha igazán szigorú lehetnék magamhoz, végig kellett volna olvasni, nem csupán beleolvasni ezen a jubileumi őszön. A bőség őszi zavara, kapok ide és oda, belegörgetek a PDF-formátumokba itt és ott, gyönyörűséges Orbánottók bukkannak fel, aztán Baka- és Petri-versek, kifordul egy Mándy-, egy Tar-novella, Fodor Géza-esszé, de nem tartok névsorolvasást, nem lenne méltányos a holtakkal, a Holmi sokasodó halottaival szemben, hisz élnek ők a műveikben, a művek köztársaságában, olykor némi fényben, olykor a feledés befolyásolhatatlan fátylai mögött, éppúgy, mint az élők.

*
Kis rőzse-fájlok, aztán ahogy formálódnak, átpakolom ebbe a másik fájlba. 1989-ben – előző évszázad, sőt évezred – még a PDF kifejezést sem ismerem. Notesz van, és cédula van, de legfőképpen írógép van, és indigó. E tájon alig van számítógép, nincs mobiltelefon, amelyen most mindjárt kiszámolom, hogy az évi kb. 1440 folyóiratoldal negyedszázadszor, az 36 000 oldal, nagyjából. 300 bekötött, kinyomtatott, közepes alakú könyv. Ezt ember, legalábbis betűről betűre, végig nem olvasta. Illetve de: két ember. Réz Pál, a főszerkesztő, és, ebben vagyok a legbiztosabb, Zsarnay Erzsébet, a legendás szöveggondozó.

*
Már a súlyos 36 000 oldal mögött is ott susog egy kisebb erdő, egy liget mindenképp. S ez csak a végtermék, ott van még az alapanyag, a kéziratok tömege! Fel sem merem becsülni, mennyi dilettáns kacagány, mennyi vacak, mennyi feledhető közepesség, mennyi félrement, aláment szöveg. Hány óra olvasás. Meddőhányók egy aktatáska szénért. És persze mennyi kisebb-nagyobb emberi dráma, sértődés és engesztelés, taktika, mosolyszünet, szakítás. A kéziratokat megőrizzük és visszaküldjük, áll büszkén, szerényen az első szám kolofonjában, hisz ez volna a normális. Reálisnak viszont nem mondanám, úgyhogy ez az ígérvény ’97 májusában eltűnik. Nem tudom, felmérték, felmérhették-e a szerkesztők, hogy mire vállalkoznak, s itt most nem a nagy összefüggésekre, nem a stratégiára gondolok, már amennyiben egy folyóiratnak, túl azon, hogy jót s jól, van ilyen. Hanem az aprómunkára, szerkesztésre, levelezésre, s mindezt a saját munka, ha tetszik, a saját életmű mellett. Az örökhétfőkre gondolok, a szerkesztőségi ülésekre Réz lakásában. Évi negyven hétfővel számolva ez ezer hétfő, és akkor alighanem ez lesz a cím, hogy Ezer hétfő.

*
Ha jövök haza a szigetről, ha a világon bárhonnan, és este van és átkelek a Jászain, automatikusan felpillantok Réz Pál ablakára. Ha ég a villany, és szinte mindig ég, az jó, az megnyugtató. Annak a sárga négyszögnek világítania kell és kész, nincs ebben semmi pátosz, semmi epilógó orr, noha a születésnap nagyjából a búcsú is. Evvel együtt nem mondhatom, hogy volt egy lap, hisz mindaz, ami eddig volt, megvan, ez a XXVI évfolyam erősen, szervesen beépült a magyar kultúra fogazatába, be a csontjaiba. A hátsó borító örök birtokosát, Bessenyeit „idézve”, Tán a nemzet, a magyarság miközben épül s múlatja magát, észre se veszi, hogy mikép Aranyon, vagy a Nyugaton, úgy immár a Holmin keresztül is olvas, netán ír, s elmélkedik.

*
Megállapodott, komoly emberek, lelkük és huszonöt évük rajta, hogy hosszas vitatás, mérlegelés után azt a döntést hozzák, nemcsak ők hagyják abba ez év végén, hanem, isten áldja a képzavart, lehúzza a rolót az általuk kormányzott, de a szerzők gőzétől hajtott nagy, lomha hajó is. Ha ez a magyar kultúra nem lenne ennyire hagyományhiányos, azt mondanám, igazuk van. Így se mondom, hogy nincs. Egy múzeum biztos és megérdemelt kikötő, különösen ahhoz képest, hogy a folytatásban, akármilyen jó kezekben is, bármikor fennakadhatna valamely lapos zátonyon, zúgón, csipkebokron. Szent igaz, nehéz lenne utánuk behajózni, mégse gondolom, hogy a Holmi nagyszabású gőzöse a maga időtálló ottliki palánkjaival ne lenne belakható egy későbbi legénység számára is. Hely van, művek születnek, a világ elég randa ahhoz, hogy jó maradjon az irodalom. De még mindig nem ez, amivel kezdeni kellett volna.

*
Hanem a főhajtás és a köszönet.