Keresztesi József

BAKA, SZEGED

– Emlékpróba –

1990 februárjában a Holmi lapélen közölte Baka István egyik legnagyobb versét, a Farkasok órájá-t, ugyanebben a lapszámban a szépirodalmi anyagot pedig egy Petri György-klasszikus, a Hogy elérjek a napsütötte sávig zárta. Húszéves voltam, és úgy emlékszem, hogy valami ilyesmit jelentettek számomra a rendszerváltás évei: hogy a dolgok összeállnak, mintegy önmaguktól a helyükre kerülnek, például kinyitok egy folyóiratot, és nagyobbnál nagyobb versek pattannak elő belőle. És arra is jól emlékszem, hogy pontosan hol is olvastam ezeket a verseket, többször egymás után: Szegeden, friss főiskolásként, a Hámán Kató (ma Szent Ferenc) utcai albérleti szobám nagyágyán.
Baka és Szeged az én fejemben a kezdetektől fogva szorosan összetartozott, és nem pusztán azért, mert a költő élete jó részét ebben a városban élte le. Sokkal inkább annak van ehhez valami köze, amit én érzékeltem Szegedből az ott töltött három és fél év alatt.
Babits írja az Úti napló-jában, 1909-ben: „Most a Tisza partján állok, mögöttem a porváros és jobbra a parton egy fényes épület. Mi volna más a porvárosban? kórház. De a por néhol csillogó és a porváros néha szép. Csillog a por az erős szélben és csillog a por a fák tetején. A lemenő nap arannyá festi a port és a kis, félelmes vizet a könnyedívű hatalmas híd alatt. A parti sétatéren tolong a tömeg; tétlen asszonyok és bámész diákok. Meleg van. A porvárosban nincs tavasz, hanem mindjárt nyár van. Poros fülledés és nyitott ablakokból zongoraszó. Itt minden tág; széles egyenes utcák; s itt minden magyar és igenis durva magyar szavak hangosan járnak az utcákon. A buckák közt vagyunk s kihajtva a tanyákhoz, bokáig süllyedsz a homokba, mintha puha bársonyszőnyegen járnál. Itt az emberek szemében a homoki bor tompa fényét látom. Emlékszem egy versre, amit a porvárosban írtam.”
A kisvárosban, ahol az addigi éveimet töltöttem, hegyek húzódnak a szemhatáron. Szegeden elsősorban épületek tagolják a látóhatárt. És persze Szeged minden tekintetben más volt – legfőképp nagyobb. Nem pusztán a kiterjedése vagy a lélekszáma folytán, hanem a térkezelésében is. Mennyire más kihalt éjszakai körutakon baktatni hazafelé. Az éjjeli lámpákkal megvilágított szecessziós homlokzatok. És mindjárt a következő utcában a léckerítések. Emlékszem az első ősszel egy sétára a főpályaudvartól kifelé: néhány lépés után az ember visszaugrik vagy száz évet az időben, sáros és néma falusi utcán jár. Egymásra csúszik az alvó porváros és a nyüzsgő egyetemi város. Boszorkánysziget. A Boszorkánykonyha (rántott máj rizzsel, baráti áron). Ihatatlan csapvíz. Homoki fröccsök. Megragadt bennem még egy kép arról az első őszről: nem utazom haza hétvégére, maradok, az ágyban fekszem, szürke, tetszhalott vasárnap délután, és akkor eszeveszett károgással elhúz egy varjúcsapat az ablak előtt.
Hálót fon az est, a nagy, barna pók.
Folyamatosan érzékeltem vagy inkább csak éreztem, akár egy túlontúl mély alaphangot, valamiféle egyszerre feltárulkozó és fenyegető – apokaliptikus? – vonást a városban. Nyilván nem Szegedről beszélek an sich, hanem a bennem létrejövő érzésről, amiben jókora szerepet játszott a túlérzékenység és az ifjúkori elveszettség valamiféle kegyetlen koktélja is. És vastagon benne vannak ezek a versek, a Bakáéi, még akkor is, ha tudom, hogy a korai darabok Szekszárdon keletkeztek, és hogy Baka mindvégig szorosan kötődött a szülővárosához. Az első kötet, a Magdolna-zápor fülszövege is Szekszárdról beszél még, de a megjelenés évében, 1975-ben Baka már Szegeden él. A hátsó borítón apró portré, bőrkabát, szakáll, kucsma, balra fönn kopasz fák, ősz lehet vagy kora tavasz. (Ősz lesz az, a nyakamat rá.) Fillérekért találtam rá az első versesköteteire a Kárász utcai antikváriumban, a három könyv együtt – már akkor is nevetséges ár – huszonnyolc forint volt ’91 novemberében.
Kovács András, aki nagyszerű irodalomórákat tartott a tanárképzőn, az egyik szemináriumra meghívta Bakát. Arra emlékszem, hogy Baka a költői mesterségről beszélt, a tanulható fogásokról, a formáról és a Gáldi-féle verstanról, arról, hogy ő azon képezte magát – egyszerűen nekiült, és végigment rajta, mint egy tankönyvön. Most, ahogy a Magdolna-zápor-t lapozgatom, azt látom, hogy a költészete – nemcsak a technika, hanem a hang is – voltaképpen már a kezdetektől fogva készen állt. Nem véletlen, hogy ebből a kötetből két verset szinte változtatás nélkül (egész pontosan egy jelzőcserével és új központozással) át tudott emelni az 1994-es Sztyepan Pehotnij testamentumá-ba, méghozzá a Pehotnij-versek közé. Szinte minden megvolt tehát a kezdetektől fogva. Az indulástól kezdve ott a jambikus hangfekvés, a magabiztos rímtechnika, ott a szerepversbe oltott történelmi érdeklődés, a tragikus hangoltság, az allegorizáló (és fenyegető) tájvers, ott az „oroszosság” – és már ott vannak azok a mozdulatok, amelyekkel majd a nagykompozíciók íveit fogja meghúzni a későbbi kötetekben.
Ezeket az íveket az aprólékosan kibontott hasonlatok füzére rajzolja föl. Vegyük például mindjárt a Farkasok órájá-t. Az egész gondolatmenet – az éjszakai pánik leírása – fokozatos építkezés eredménye. Baka az allegorikus egységeket szekvenciává szervezi: mindegyik egység a „Felébredek” nyitómondattal indul, és mindegyik egység – a fehér takaró mint mozdulatlanná dermedt lidérc, a lámpafény mint csiganyál, a vekkeróra ketyegése mint vonatzakatolás, a frizsider mint alvó kutya és így tovább – egy olyan sorozatnak lesz az építőeleme, amely a végére egyetlen közös tablóképbe áll össze. Majd erre következik e rémálom-panorámának a lezárása:

„s Pallasz baglyának hányadéka, én
görgök, rút szőrgolyó, a Föld szinén;
s törött ezüstmaszk: utcalámpa-rom
csillámlik jéggé dermedt arcomon.”

Minden egy irányba mutat, az éjszaka ijesztő képei és zajai egyetlen látomásban egyesülnek, és ebből az összetett, sokrétegű képből nyomasztó jelenés bontakozik ki. Ez az apokaliptikusság, a ráerőszakolt rendhez igazodó táj és a ráerőszakolt rendhez (sorshoz?) igazodó lélek egymásra kopírozása – legalábbis számomra – Baka István érett költészetének a vízjele maradt. Ez az alaphang volt az, ami az én fülemben egybefolyt Szeged alapmorajával, egy olyan városéval, ahol a rárakódott rétegek alól ugyancsak folyton fölsejlik valami atavisztikus vonás.
Nem beszélve arról az érzékenységről, amely a vidéki létből táplálkozik. Erre, hogy úgy mondjam, megint csak volt fülem, noha az én hangoltságom a legkevésbé sem volt borúlátó. A peremről, a perifériáról az egészre irányuló tekintetet azonban mindig is a magaménak éreztem. Ám ha szemügyre vesszük, mondjuk, Baka prózáját, azt látjuk, hogy a történetek hőse minduntalan az archetipikus figura, a kisvárosi magányban pácolódó értelmiségi, aki az energiái jó részét arra fordítja, hogy ellenálljon az őt körülvevő közeg hatásának, amely a saját képére próbálja alakítani.
Innen nézve talán az sem véletlen, hogy a legterjedelmesebb prózai vállalkozása, A kisfiú és a vámpírok című kisregény a vámpírmítoszhoz kötődik. A modern populáris mítosz vámpírja nem csupán pusztít, de fertőz is, és ennek révén a maga képére alakítja az áldozatát. Azt hiszem, ennek a toposznak a szimbolikája visszatérő eleme Baka munkáinak. A környezet, mind a természeti, mind társadalmi-politikai környezet nem pusztán megbéklyóz, hanem át is formál, és miközben erről a versek beszélője beszámol, igyekszik is ellentartani ennek a hatásnak, vagy legalábbis számot vetni saját erőfeszítéseinek a perspektíváival.
A kisfiú és a vámpírok ugyancsak társadalmi és politikai motívumokkal fűzi össze a klasszikus rémtörténet-motívumokat: a regénybeli Sárd – ahogy Havasréti József írja a két Kádár-kori vámpírregényt, a Hernádiét és a Bakáét egymás mellett tárgyaló esszéjében – „az Adyt idéző kelet-európai perem- és mocsárvilág” allegóriája. A történet a nem túl távoli jövőben játszódik, amikor is a nagy világégést követően az ország apró városállamokra esik szét. Baka sötét humorát dicséri, hogy ezeket a városállamocskákat tizenkilencedik századi attribútumokkal szereli föl: főispánokkal, despotákkal, zsandárokkal (államforma: „demokratikus despotizmus”!), a vármegyeházán székelő bürokráciával, a kispolgári létre berendezkedő mezővárosi lakossággal (külön telitalálat az egyik mellékszereplő, az egykori tajvani helyőrség itt maradt dandártábornoka, aki naphosszat a temetőkapuban ül, és a tisztiszolgája kéreget helyette). Ezt a magába roskadó kisvárost pedig körbeöleli az egyre terjeszkedő temető: a Kádár-kor időtlen mozdulatlansága a nekropolisz képére íródik rá. Menekülés persze nincs ebből a világból, a történet végére mindenki vámpírrá változik – Sárdnak nem jön el a maga Van Helsingje.
Erről a vámpírregényről is szó esett azon a szegedi délelőttön. Baka elmesélte, hogy mennyire kezére játszott a szerencse, mert a témaválasztással nagyjából egy időben jött ki a Galaktika vámpírszáma, fontos forrásszövegekkel. És azt is elmondta, hogy nyilván a Kádár-kor viszonyait próbálta átültetni a disztópiába. A motívum végigkíséri az életművet, és nem csupán a színpadi szövegekben köszön vissza; talán elég fölidézni a Pehotnij-kötet záróversét, a Testamentum-ot:

„Burok-koporsó rejtsen embrióként!
Gyökér-köldökzsinór köt össze itt
A Föld-Anyával, – szívom majd a hólét:
Vérét az Utolsó Ítéletig.”

A Sztyepan Pehotnij testamentuma ugyancsak a fontos Baka-könyveim közé tartozik; egyébként az 1994-es esztendő sikerkönyve volt. Kézenfekvő volna azt mondani, hogy Baka a modern orosz költészet fordításán készre csiszolt nyelven szólal meg itt, de azt hiszem, ez a nyelv az orosz irodalom avatott ismerőjeként már korábban is birtokában volt, mielőtt a nyolcvanas évek első felében elkezdett volna rendszeresen fordítani. És persze nem csupán arról van szó, hogy a fiktív hasonmás, a Pehotnij-figura révén Baka szovjet díszletek közé helyezte önmagát. A hang alapjaiban nem változott ugyan, mégis új fűszerezést kapott. Belengi helyenként valami szelíd irónia, a nyugati peremvidék provinciáinak a fölényes távolságtartása:

„Ó, szovjet népek tengere, belőled
Vízcseppként párolognék el, de menten
Határőr jön kutyával, s visszazökkent
Álmomból, elkérve a dokumentem.”

Ez a magyar közönség számára mélyen ismerős hangfekvés bizonyára hozzájárult a könyv óriási népszerűségéhez. Talán nem tévedek nagyot, ha a Pehotnij-ciklust még a rendszerváltás utórezgéseivel érkező szellemi izgalmak közé sorolom. Aztán a következő évben már az utolsó kötet, a November angyalához került sorra.
Emlékszem rá, hogy az óra végén dedikáltattam vele az antikváriumban talált köteteket. Észrevettem, amikor egy gyors mozdulattal fordított egyet a belíven, hogy vessen egy pillantást az árbejegyzésre.
Babits az Úti napló-ban a porváros után egy hirtelen váltással Pécsről (akkor még: a szénvárosról) kezd beszélni. Én is oda kerültem még ’93 tavaszán, de aztán még visszatértem egy félévre Szegedre, befejezni a főiskolát. Arra is emlékszem még, hogy a Pehotnij-kötetet Szegeden vásároltam meg, a főpályaudvarra menet ott volt a kezemben, azt olvastam, miközben a vonat kigördült az állomásról, és elindultam hazafelé.