Demus Gábor

A FALU AZ IPOLYTARNÓC,

beékelve egy határszegletbe, valaha Losonc vonzásában
élt, ma leginkább Salgótarján felé lélegezne,
ha e megyeszékhely lélegezne.

A falu, valójában az Ipolynak nyúló faluvég,
vissza (néha esténként, jobb híján műholdról) a második
ház, s vissza jó huszonöt éve bent borzongó hűvös van,
lakkozott bútorok, Szünidei matiné, olykor elunod
kiskamaszként, akit egyszerre vakít
és vonz a kint, a nyári kert
úgy lobogna, mint tavaly,
s már mégis visszahúzódsz.

A falu, ez a sokáig egyutcás falu ma
mint egy amőba (ahogy a fiatalok
a lehető felé építkeznek) tapodja az utat
a szlovákiai átkelőhöz, meg az Ősleletekhez.

Az Ősleletek egy turisztikai célpont,
egy miocén kori itató, azokkal a jámbor
és kevésbé jámbor állatokkal, amelyek akkor
éltek, mintha csak Afrikában, megcsúszott
egy orrszarvúbébi, és miféle más csordák,
csapatok kövült lábnyoma, három jól
elkülöníthető rétegben, a fölső
(értelemszerűen) a legélesebb,
s haladván évezreket lefelé,
egyre elmosódnak.

És Ősleletek még egy EU-s pénzből kiépített
bemutató mozi is, hol e belvíztenger partján
(magát a székbe csatolva) nagyanyámnak,
mint valami virtuális szitakötőnek még volt
szerencséje 4d-ben rezegni. (Bár óvtuk,
legyintgetett, szívbetegsége okán
gondban voltunk, a családdal
midőn mégis kipróbálta.)

És a falu arrafelé van, ahol Nógrádi Sándor partizánokkal
átlépte (kurzív, mert történetileg ingoványos, hogy tényleg
partizánokkal-e, s hogy itt) a határt – ezen alkalomból
egy mára lerongyolódott emlékművel −, hová pedig
egy nagy, lokális Beatles-generáció (anyuék) vonult
iskolaénekelni (nem mellesleg itt ekkor olyan banda
volt, akiket Tarjánba, Szécsénybe is hívtak, bulikor
Stonest, Illést, Simon és Garfunkelt, mindent nyomtak),

s ahol aztán ez a szelíd és egyszerre vadregényes folyó
jó harmincöt éve le lett szabályozva – a határátlépés emlékművét
áthozták az új meder mellé.

Ám a töltést magyar oldalon máig elhanyagolták, így jó húsz éve
a faluvég nyolc-tíz családjának házát (a vízgyűjtő vadabb
esőzései és olvadásai után) sűrűn elönti az Ipoly.

Ezek többnyire vályogházak, némelyik félvályog
(a tarnóci téglagyár idővel már a falunak is dolgozott),
itt-ott téglával toldottak, bővítettek.

Akárhogy is, a víz a vályognak gyilkosa, a fal fölszívja magát,
télen a jégkristály porlasztja, elveszti a tartását, a súly alatt
beszakad, bedől, s mintha nem is lett volna, eltűnik.