Tölgyesi Géza

KÖTŐJELEK

Nem zavar már, hogy az illem-görcs-oldó
nagyjelenetek est-undora mit fröcsköl
felszínre a „sokat-tudok-rólad!” facebook-
katalizátorokból, hogy a győztesnek
kijáró hódolat-szekér csak a szokványos ál-oltalom
repülőjegy-fekélye, és az sem izgat már,
kibe, mikor mar a döglöttnek hitt gyerekkor-föld
viperatorkú 3 D-je, ó nem, nem ez a kártya
vet harcba, mostanában már valami más csúfít,
Istenem, más valami: valami új idegenség…

Az a zaj, az a befelé tömítő sodrás
a mindig ugyanazt álmodott sír-sötét
piros-szürke férgeiből, azok a szép-reggelt-
mosolyok a kábaság kikanalazott tejpor-illata fölött,
a visszanyögdécselt cukros-briós sületlen
apátiájától a „Na-most-egy-kortyot-rá!” rémületéig,
ahogyan az öreg-otthon-szagú függöny-csönd
arany-pudvás hang-alak-árnya szembenéz velem,
és úgy rebegne valamit Bethsabé ujjairól
a hárfa-csöpögés bizsergő grafit-hegyén…

Mért csak én hallom az észveszejtő Dávid-izzás
surranó kéjhörgését, ágyékomban vasalt-
fehér, telt csípők égnek, én nem ilyen
tüzet kértem, bolyongtam okító éjjelek után,
fullasztott, más helyett, a mocsok-vagyok érzés
kapzsiság-karmazsinja, most se Dávid
Betsabéját siratom a nevető szájú maszk
alatt, már tudom, eltévedtem, itt a kötőjelek
nem ölelések, nem vészfékek: süvítő dárda-
hegyek, és hiába vár az október-kerti málna-fagy…

én már régen eltiportam: magammal magamat.