Szabó T. Anna

TRIPTICHON

(Nyál)

Dögölj meg. Tudom, hogy listát vezetsz a szeretőidről, és engem kihúztál, bicskával meghegyezted a ceruzádat, és kihúztál, nem az első vagyok, akit fekete csikké, fekete csíkká tapostál, szép hosszú lista, huszonkilenc oldal, precíz betűkkel, de nem igazi nevek, hanem a te neveid, amikkel billogozol, amiket a testünkre ütsz minden irodában, hotelben és sátorban, ez a te élvezeted, hogy meglátsz egy nőt, és megtalálod a nevét, amit senki se tud, és ha megtalálod, akkor megkapod, mert mielőtt legyűrted volna, már benyálaztad, mint a borítékokat szoktad a főnöknőd leveleivel, amiket mindig elolvasol és lefényképezel a mobiloddal, ha már őt nem olvashatod és fényképezheted, gyűjtöd a titkokat, a testeket, tudom, hogy a mi nyögéseinket és nyöszörgéseinket is felveszed, láttam, hogy világít a telefon az ágy alatt, tudom, hogy felveszed a nyikorgást, a cuppogást, a csattanást, a sikoltást, a könyörgést, a szipogást, de szavakat nem, mert erre nincsenek szavak, mert emlékek sincsenek, felveszed és sose hallgatod vissza, mert hetente jön az új, bedőlnek, beledőlnek, beléd esnek, édesnek hívod őket, pedig magadban azt gondolod, Lópicsa, Ujjpöcs, Sárszáj, magadban azt gondolod, Senki, Levegő, Üveg, pedig tudod, hogy nincsenek titkok, mert minden titok szánalmas, bár szánalmat soha nem éreztél, nyomorult, te csak az elnyomást ismered, belenyomni egy arcot a párnába, hogy fulladozzon és sírjon, soha senki nem beszélt róla, mintha tudnák, hogy nálad van a hangjuk, szégyellik a kínálkozást és sóvárgást, a fájdalmat és a haragot, az önkínzás sötétjét, és te tovább vadászol, benyálazol és feladsz mindenkit, hogy ettől a perctől másvilágon éljen, mert te kihúzod, kiteszed magad elé a füzetet, a ceruzát, a bicskát, és kihúzod, légy átkozott, légy átkozott, légy átkozott, ne élj.

 

(Könny)

Pedig hogy szerettelek. Bedugtam a kezem a cipődbe, amikor pucoltam, mintha a kezem lenne a lábad, nekinyomtam az ujjaimat a talpnak, hogy érezzem a lábujjak helyét, négykézláb álltam a konyhában a két cipővel a kezemen, és bőgtem a boldogságtól, hogy itt vagy, hogy lehetek neked, csendben folytak a könnyeim, hogy fel ne ébresszelek, mert ma fontos tárgyalásod van, még a villanyt se gyújtottam meg az üvegajtó miatt, az utcai lámpa fényénél hálóingben sikáltam a fekete bokszot a cipődre, hogy szép legyél, hogy mások is lássák, hogy milyen szép vagy, de jó lenne a te talpadon állni, egyenesen és magabiztosan, de jó lenne kiállni az igazamért, a szemébe mondani minden szemét állatnak, hogy én vagyok az úr, csurogtak le a könnyeim, belecsiszatoltam őket a fekete maszatba, és közben arra gondoltam, hogy győzni fogsz ma, akinek könnyel fényesítik a cipőjét, az mindig győz, már tudom.

 

(Vér)

Semmit se tudtam még akkor. Ha nem hívsz magaddal a nagyobb fiú jogán, hogy meglessük nagymamát pisilés közben, ha nagymama nem olyan fiatal még, és mi nem vagyunk olyan kicsik, ha nem lennék annyira érzékeny a szagokra, ha nem szorítottad volna meg csendben röhögve a kezemet, ha nem a vért láttam volna meg először, ami a guggoló lábak közül a földre csepeg, rá a szürkévé száradt avarra, ha nagymama nem kapott volna rajta, és nem osztotta volna ki életem legnagyobb verését, hogy két napig rázott utána a hideg, akkor talán ma a nőket is szeretném.