Németh Bálint

UTÓSZÓ

Feltettem egy kávét, míg vártalak. Aznap már hatot ittam –
talán ez az egy mánia csillapíthatja az összes többit.
Új csomagot kellett bontanom, a negyedkilós tégla, mint
egy sírkő, és megint a borzongató szomorúság, mikor
megszűnik a vákuum, és egy hiány hirtelen hiányozni kezd.
Könnyű sóhaj, és mert kezem remegett, egy kiskanálnyi
kávé a konyhapultra hullott. Akár a hangyák, gondoltam
pontatlanul, fekete a piszkosfehéren, nem takarítom fel –
őszintébb így. Kisfiús hazugság, de magam helyett vigyáztam
erre a tenyérnyi területre, legyen mire mutogatnod, ha megérkezel.
Szerencsére most is késve jöttél, míg hiányoztál, addig
volt remény. És volt időm, és volt kávém, téged is megkínáltalak,
ahogy rég nem látott barátot szokás. Emlékeztem: kevés tej,
két cukor. Láttad a szétszóródott fekete szemeket, és nem
tetted őket szóvá, holott jólesett volna a biztatás. A csészéd
nem mosogattam el, bizonyára az aljára tapadt cukor vonzotta
oda később a hangyákat, de őket sem hibáztattam, és magamat
se. Ecetes szivaccsal töröltem végig a pultot, óvatosan, mintha
a hátadat, aztán feltettem egy kávét – nehogy újra elkezdődjön.