Kántor Péter

NAGY UTAZÁS

Térképhegyek az asztalon –
arcát a térképekbe fúrja,
hajt lapról lapra, útról útra,

nagy, vastag piros vonalak,
akár a testben az erek,
húzzák magukkal egyre messzebb,

alagutakon át rohannak,
kanyarognak a tenger partján,
S alakban fel a hegyekbe,

egy szűk utcán fehér falak közt,
ahol nincs járda se, ahol csak
épphogy elfér egy kocsi szűken,

harangoznak, dél van, verőfény,
macska lapul a ház falához,
fényes szalag úszik lebegve,

kőkút bukkan fel, jó szerencse,
egy pillanatra ott megállnak,
vizet fröcskölhet ott magára,

behunyja a szemét, meleg van,
nem lát, nem gondol jóra, rosszra,
egy kőangyal bámulja hosszan,

kívánj valamit! – mit kívánjon?
valahol lejjebb, messze délen
alkonyodik éppen a téren,

nagy napsárga templom ragyog,
mögötte zöld bozontú hegy,
fehér sziklák, kopasz papok,

vagy észak legyen, mégis észak,
szélben siránkozó sirályok,
de olyan sírás, kacagás is,

gomolygó, vad felhők tereljék,
az arca már csurom verejték,
egy magányos romkatedrális,

ahogy a térkép fölé görnyed
abban a szakadó esőben,
írott kövek a temetőben,

városok neve, folyók neve,
csúszkál orrán a szemüvege,
csípi a só a szemét, pislog,

s felhólyagosodik a térkép,
nincs alja a látóhatárnak,
összeolvad az ég a földdel,

egymást keresztezik az utak,
s minden tábla magára mutat,

csak találjon egy benzinkutat!