Bazsányi Sándor

A PIROS PUFAJKÁS, SZEMÜVEGES MUKI ESETE A HAJLÉKTALANOKKAL

 

Szilasi László: A harmadik híd
Magvető, 2014. 352 oldal, 3490 Ft


Mondják rossz nyelvek, látják éles szemek, vélik elemző elmék: Magyarországon, a magyar irodalomban mostanság, egyfelől sajnos, másfelől meg végre, újra beköszöntött az elkötelezett szegénységábrázolás ideje. Vulgárisan fogalmazva: valósággal kiteljesedett a szépirodalmi szegénységkonjunktúra korszaka. (Miközben szegény gazdagok meg…) Tekintettel egyfelől a közös valóságunkban tapasztalható iszonyatos állapotokra, másfelől meg a nem kevésbé közös irodalmi hagyományunk többek között Tömörkény István, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula és Tar Sándor nevével fémjelzett szegénységábrázoló irályának görbülésmentes gyémánttengelyére, valamint az arra időről időre rátekeredő (és nem holmi kozmikus ívű szivárványra felfeszülő) szépírói lelkiismeret-gyakorlatra. Irodalmunkban újabban mintha egyre jobban erőre kapna az inkább a pőre társadalmi valóságnak, semmint a cicomásan kifundált álvalóságoknak elkötelezett ábrázolásigény, a szociálisan szolidáris figyelem az elesettek, a kisemmizettek, a nyomorultak, a szerencsétlenek iránt. Elég csak a fogadtatásuk átütő erejével igazolt – ügyetlen sportfordulattal élve – csúcsteljesítményekre gondolnunk az elmúlt évből: Borbély Szilárd Nincstelenek című regényére és Erdős Virág Ezt is el című verseskötetére.
Most meg, 2014 tavaszán, itt van előttünk Szilasi László új regénye, A harmadik híd, amelyre már hamari műfaji elnevezés is akadt: hajléktalanregény (a történelmi regény, a detektívregény, a művészregény, a nemzedéki regény, a nevelődési regény, a házasságtörési regény stb. kifejezések mintájára). Azért regény tehát, mert van jól meghatározható témája: a hajléktalanság; mely meghatározott téma éppen hogy kivételes súlyosságánál fogva, azaz szükségszerűen kívánkozik a nagy teherbírású regényformába. Ami azért így, a túlfogalmazás bocsánatos bűnén túl, eléggé sután, sőt bután, már-már propagandisztikusan hangzik. Már csak azért is, mert Szilasi regénye nem a hajléktalanságról, a hajléktalanság országos léptékű ügyéről szól, hanem néhány kitalált szegedi vagy Szegedre került ember sorsáról, akik közül a legtöbben a rendszerváltozás óta (során, következtében, nem függetlenül attól…) hajléktalanokká váltak. Úgy is mondhatnánk, hogy Szilasi könyvének a hajléktalanság csupán az ürügye, a regényforma viszont az ügye. Az persze más (és nem kevésbé fontos) kérdés, hogy nekünk, olvasóknak meg jó ürügy lehet a regény ahhoz, hogy újragondoljuk a hajléktalanság ügyét. És hogy így ne váljon számunkra puszta megszokássá, lelkiismeret-könnyítő érzületi rítussá, mentálhigiéniás tornagyakorlattá, a közbeszédben használatos és bizony elhasználódó morális valutává, azaz ürüggyé maga az ügy. Mindazonáltal az irodalomkritikus nyilvános ügye most: Szilasi László jelentős részben hajléktalanokat ábrázoló regényének regényszerűsége.
Mert tényleg nagyon másmilyen ez a könyv, mint Szilasi megelőző műve, a 2010-es Szentek hárfája, amelynek fülszövegében azt a mérsékelten hibrid műfaji meghatározást olvashattuk, hogy „történelmi regény és intellektuális krimi”. Másfelől meg azért bőven akadnak hasonlóságok és áthallások is. Elsősorban talán a regények téralakításában: ahogyan a korábbi könyvben Árpádharagos (értsd: Békéscsaba) térképészeti pontossággal kimért övezetében bonyolódott a több évtizedet átívelő és több szereplőcsoportot mozgató, miáltal jócskán zegzugos történet, úgy A harmadik híd-ban a huszonegyedik század eleji Szeged nem kevésbé pontos térszerkezetét kapjuk. Persze mindkét esetben a szükséges szépirodalmi csúsztatásokkal: míg például a 2010-es könyvben az árpádharagosi Kossuth téren álló evangélikus templomot valamely bonyolult csúcstechnológiával elmozdították a helyéről, addig most a valóságos szegedi állapotokhoz képest nem kettő, hanem három híd van (a piros vonalakkal átrajzolt melléklettérképen meg négy – talán az eleve koncentrikus városhálózatot továbbfejlesztő s így a regényírói akríbiával közös gyökerű konstruktőri geometrikusságigény miatt), amelyek közül az egyik még össze is omlik, csak hogy azután újra felépülhessen és fontos szerepet kapjon a regényben. Templomot odébb tolni, hidat lerombolni, majd újra felépíteni: szép és munkás regényírói feladatok. (Szilasi szépíróként úgy, olyan fokú szabadsággal és építőszenvedéllyel nyúl szülővárosához és lakóhelyéhez, azaz Békéscsabához és Szegedhez, mint mondjuk Debrecenhez a debreceni születésű Térey János, akinek Jeremiás avagy Isten hidege című futurisztikus színdarabja a cívisváros metróvonalán játszódik.) De a több mesélőt mozgató elbeszélésszerkezet is olyan közös nevezője volna a két regénynek, amely mögött jó okkal gyanítunk egy olyasféle szerzőt, aki mentalitása, látás- és beszédmódja tekintetében leginkább a Szentek hárfája 1989-es történetszálának elbeszélő hősével, Kanetti Norberttel, illetve az új mű átmeneti jelleggel hajléktalanná váló elbeszélő hősével, az árpádharagosi gimnáziumból Kanadába disszidáló, majd onnan – kudarcba fulladt házassága után – Szegedre menekülő és végül az árpádharagosi szülőházba visszakerülő Nosztávszky Ferenc (gimnáziumi beceneve: Noszta; hajléktalanneve: Új Fiú) áll rokonságban.
Illetve van A harmadik híd-nak egy különös, többször is emlegetett városlakója, pontosabban városlakó-ornamense: a szegedi Dóm mögötti „hányásszínű társasház második emeleti, alacsony korlátú, keskeny kilépőjén” cigarettázó „piros pufajkás, szemüveges kis muki” (81.), akit a regény hajléktalanszereplői mindig messziről és alulról látnak – mint ahogyan ő meg őket messziről és felülről. Egyszóval kívülről. Nos, ezt a „piros pufajkás, szemüveges kis mukit” még akár tekinthetjük a hajléktalanok mindennapjait ábrázoló szerző regényvilágon belüli allegóriájának is (mert miért ne?), aki tehát, immár nem allegorikus voltában, óhatatlanul kívül áll az általa ábrázolt és/vagy teremtett világon, lévén ontológiailag-szociológiailag éppen ez a helye: a „hányásszínű társasház” kilépőjéhez fogható távlatos írói kilátóhely (messzelátó készüléket alkalmazni szabad!); továbbá szakmailag éppen ez a dolga: a kívülállás. És ezt a változtathatatlan alaphelyzetet, annak könyörtelen szerkezetét csakis a saját írói eszközeivel lazíthatja, tudniillik az anyaggyűjtés, -feldolgozás és -elrendezés, az ábrázolás- és elbeszéléstechnikai figyelem és fegyelem alázatos munkájával. A hajléktalanság iránti szolidaritás gyakorlásának érzületi maximuma és egyúttal technikai-etikai minimuma: a szakszerűség, a láttatás szakszerűsége, bizonyos értelemben véve: szenvtelensége. Hogy mit lehet kezdeni akkor, ha egy szépíró nem kívánja az országosan előre gyártott társadalmi közhelyek sűrű és nyúlós masszájába, azaz humanisztikus, moralizáló vagy érzelgős, netán ideologikus vagy propagandisztikus szónoklatba, végső soron: fecsegésbe fullasztani a hajléktalanlétről szóló beszédet. Ha úgy gondolja, hogy úgy jó, mert úgy van, hogy mindenki teszi a maga dolgát: a hajléktalan létezik (ameddig létezik), a polgár adakozik (vagy nem adakozik), a szeretetszolgálat ellát (amennyire csak képes), a politikus beszél (pártállása és személyes becsvágya jegyében), az író pedig ír (szakmájának technikai és etikai szempontjai szerint).
A második emeleti lakás kilépőjén ráérősen dohányzó „piros pufajkás, szemüveges kis muki […] helyében” a hajléktalanok „azonnal visszamentek volna a jó, kipárnázott melegbe”. Noha az elbeszélő azonnal hozzáteszi: „De nem voltak a helyében. Maradtak hát tovább a kinti hidegben.” (81.) Miként a regénybeli, úgy a valóságos hajléktalanok is kívül állnak a legtöbb szépíró világán (dolgozószoba, meleg, ihlet…), távol maradnak attól, és ezzel a távolsággal bizony valamit kell kezdeni: nem eltekinteni tőle, hanem számolni vele. Ennek érdekében a regényíró Szilasi két dolgot tett párhuzamosan (vagy egymás után, a végeredmény szempontjából édes mindegy): 1. amennyire csak lehet, megismerte a hajléktalanok közelségében is távoli világát; valamint 2. kijelölt és kidolgozott egy olyan beszédhelyzetet, amely sajátosan átmeneti helyet foglal el a hajléktalanok és a nem hajléktalanok (pél-dául szépírók) világai között. A társadalmi mélyvalóság búvárlása során összegyűjtött írói valóságanyagot az ideiglenesen utcára kerülő Nosztávszky osztja meg hallgatóságával (egykori gimnáziumi osztálytársával és egyúttal a könyv olvasójával), vagyis az a valaki, aki elbeszélő szereplőként tényleg középen áll a többi hajléktalan szereplő és a szerző között nyíló térben, aki tehát tartósan berendezkedik ebben a köztes térben, miáltal nemcsak ábrázolástechnikai, hanem szakmaetikai szempontból is biztosítja a regény egyszerre külső és belső nézőpontjának érvényességét. Egyszóval hihetővé teszi mindazt, amit Szilasi könyvében olvasunk. Hiszen Nosztávszky a regény világában ama kevesek közé tartozik, akik kijöttek, visszajöttek a hajléktalanlétből, minek következtében tényleg hitelesen (epikai hitelbizonylattal megtámogatva) jelenítheti meg azt a mindenkori, jelen esetben fokozott módon érvényesülő távolságot, amely az egyes szám első személyben fogalmazott epikai művekben nyílik az elbeszélés cselekedetének jelene és az elbeszélt történet múltja között. Az elbeszélő és a szereplő között. A két eltérő minőséget ugyan összefoglalhatjuk a közhasznú ’elbeszélő hős’ kifejezésben, ámde nem feledkezhetünk meg az egységen belüli különbségről, egyfajta szerves hasadásról, hogy tudniillik más az, aki beszél, és más az, akiről beszél – még ha önmagáról, önmaga korábbi állagáról szól is a mese. Ráadásul a regény másik fontos szereplője, hagyományos értelemben vett főhőse, utcai hérosza, a hajléktalanvezér Foghorn Péter (hajléktalanneve: Robot) is végül visszatér az úgynevezett társadalmi rendbe, igaz ugyan, hogy jócskán rendhagyó módon, tragikus veszteség és gyilkosság árán – amiről egyébként A harmadik híd másik elbeszélőjétől, a nyomozótiszt Sugár Dénestől (gimnáziumi beceneve: Deni; Németországban felvett neve: Damon Strahl) értesülünk. Ők hárman, a végig homályban hagyott okból utcára került Foghorn, a Kanadából dicstelenül hazatért Nosztávszky és a németországi nyomozói tapasztalatait a magyarországi körülményekhez igazítani képtelen Sugár egykor gimnáziumi osztálytársak voltak Árpádharagoson, ahol játszódik egyébként a 2013-as érettségi találkozó Sugár Dénes által előadott története, vagyis a Nosztávszky által elmesélt 2010-es szegedi főtörténet kerettörténete. A regényszerkezet szempontjából szükséges keret ugyanakkor erőteljesen átértelmezi a főeseményeket – A harmadik híd ötödik és egyúttal zárófejezetének slusszpoénjában (de csitt, erről jó érzésű kritikus nem fecseg!).
És míg az utolsó fejezet egyfelől rafináltan újraírja a főtörténet komor (legyen tehát most elég ez a jelző!) befejezését, másfelől nem tudjuk nem érzékelni, hogy a regényírói önismeret szempontjából is szükség van erre a távolságfelvételre, tudniillik az ábrázolás- és elbeszéléstechnikai értelemben vett eltávolodásra a tulajdonképpeni valóságanyagtól, a szegedi hajléktalancsoport felkavaró részletekben bővelkedő történetétől. De ugyanezt a feladatot és egyúttal szakmai kihívást, annak átfogó regénypoétikai nehézségét, a nehézséggel való birkózást érzékelhetjük az első fejezetben is, amelynek legfőbb kérdése: hogyan teremti meg Szilasi a hajléktalanokat ábrázoló nyelvhez vezető regényhelyzetet? Más szóval hogyan hozza beszédhelyzetbe a Foghorn és saját közelmúltjáról valló Nosztávszkyt a szentimentális emlékidézések (például az egykori házibuliról) és kulturális törmelékek (többek között a Hungária zenekar egyik száma) álvalóságában, az érzelgős részegségbe fulladó érettségi találkozó éjszakáján? És minden bizonnyal Szilasi is ugyanúgy tisztában van ezekkel az elbeszélői nehézségekkel, mint a Noszta vallomásigényével szembesülő Deni: „Vannak fenntartásaim az efféle férfias nekibuzdulásokkal kapcsolatban. De azért megpróbáltam ott a padon teljes erőmből odafigyelni rá. Mondjad csak, Noszta. Mondjad.” (31.) És Noszta mondja. És Deni hallgatja. Mi meg olvassuk.
Az akár nemzedéki tárgyú regény csirájaként is fogadható nyitófejezet és a rejtélybogozásra srófolt bűnügyi regényeket idéző zárófejezet kettős illetőségű elbeszélőjénél, Sugár Dénesnél/Damon Strahlnál, az ábrázolt világ szempontjából, jóval fontosabb epikai szerepet játszik a közbülső három fejezet nyelvi-mentális gazdája, Nosztávszky, aki tehát utólag mesél nekünk, pontosabban a kerettörténet elbeszélőjének, az egykori osztálytárs Foghornról és hajléktalancsapatáról, továbbá a csapaton belül saját magáról. (A kétszólamú szövegteret igazgató Szilasi időnként akkurátusan jelzi is a beszélgetéshelyzetet: „Tudod, Deni, arra jutottam…” – 287.; „Most már csak azt akarom elmondani neked, Deni…” – 291.) Nosztávszky elbeszélésmódja, durván fogalmazva, két pólus feszültségében formálódik – amennyiben egyfelől bőven olvashatunk olyan részleteket, amelyek nagyon közelről és nagyon brutálisan ábrázolják a hajléktalanok mindennapi tapasztalatait, érzeteit, testi folyamatait (a leromlott anyagcsere vak mechanizmusától a férfiak kényszer szülte anális közösülésének elemi iszonyatán át az időjárásnak és betegségeknek teljességgel kiszolgáltatott test pusztulásáig); másfelől meg időnként ilyesféle távlatos kijelentésekre is bukkanunk: „Az ilyen embereknek [a hajléktalanoknak] nem a lelküket kellene analizálni. Hanem a helyeiket, ahol laktak, ahol meg tudják magukat húzni, vagy amik valaha fontosak voltak nekik. Meg azt, hogy mit csináltak akkor, és hol csinálták azt a valamit, amikor nem volt nekik semmi ilyesmijük.” (174.) De akadhatunk hasonlóképpen általános igényű, noha jóval szenvtelenebb hangfekvésű meglátásokra a nyomozó Damon Strahl szólamában is (aki tehát előzőleg Sugár Dénesként figyelmesen végighallgatta Nosztávszky beszámolóját az ő hajléktalan-időszakáról): „Van egy másik társadalom, néhány év után arra jutottam. Más értékek, más kultúra, más nyelv. Mire letelik az első éve az utcán, vagy meghal, vagy átkerül abba a másik világba. És akkor már szinte lehetetlen kapcsolatot teremteni vele ebből a világból.” (318.) A „kapcsolatteremtés” lehetetlensége vagy legalábbis nehézsége, irgalmatlan nehézsége, megfelelő áttételekkel természetesen a hajléktalanokról író Szilasira is vonatkozik; akinek tehát latra kellett vetnie minden egyes szavát, elbeszélőinek minden egyes beszédfordulatát – hogy minél ritkábban nyíljon esély az alábbiakhoz hasonló nyelvficamokra, amelyekben inkább a beszédhelyzetbe került szerző stiláris-szellemeskedő megittasulását érzékelhetjük (legalábbis én ezt érzékelem), és nem a lehetséges „kapcsolatteremtés” iránti vágy alázatos szövegmunkáját: „Van ott [a szegedi Széchenyi téren] minden, mint a búcsúban. Tritónos-najádos szökőkút […], valamint egy hatalmas méretű, dór mintázatú, fehérmárvány PEZ-adagoló, amire, ki tudja, miért, rászerelték Klebelsberg Kunó levágott fejét.” (206.) Valahogyan nem hiszem, hogy egy hajléktalan embernek, ha egyáltalán észreveszi vagy figyelemre méltatja, Melocco Miklós szegedi Klebelsberg-szobráról éppen a PEZ-cukorka doboza jutna eszébe, és ezt később, barátjához intézett visszaemlékezése során, még említésre méltónak is találná. Érzésem, illetve fülem szerint itt nem Nosztávszky beszél, hanem Szilasi – közvetlenül, egyébként megnyerő civil keresetlenséggel. És ugyanez vonatkozik az inkább a szerző többlettudásáról vagy hajlamáról árulkodó humoros és alkalmi (a regényszövegben ilyenformán talán egyetlenegy) kulturális utalásra is: „Könyvesboltok. Cipőüzlet. Rafinált outletek a szegényebb Baradlayaknak.” (210.) Ámde kis dolgok ezek a vállalkozás arányaihoz és erényeihez képest. Kicsinyesség volna túlzott jelentőséget tulajdonítani nekik. Mert nézzük inkább mindazt, ami vitathatatlanul lefegyver-ző, olykor egyenesen megrendítő Szilasi regényében.
„A sétány szobrai azonban, Broken Buzzer rajzaival meg Fondü mondataival ellentétben, nem mondtak nekem semmit” (105.) – vallja meg Nosztávszky (Új Fiú), aki a Foghorn (Robot) vezette hajléktalancsapat (Fondü, Márs, Engelsz, Droll, Angyal, Anna) tagjaként reggeltől estig, mindig meghatározott menetrend szerint rója a szegedi utcákat, tereket és közparkokat. És míg a gerilla-képzőművész Broken Buzzer megannyi street-art alkotásával (hagyományos falfirkákkal, urbánus kurázsiról árulkodó átfestésekkel, égetett rágógumi-plasztikával…) hagy nyomot a regény városterében, addig Foghornék a maguk műfajában teszik ugyanezt: mechanikus mozgásukkal, robotikus (Robot által irányított) vonulásukkal mintegy alternatív térképet rajzolnak Szegedre. Az utcán élő emberek térképét, amelyhez képest minden más mentális térkép, minden más városlakó és városértelmező térképzete óhatatlanul zártnak, védettnek és erőtlennek bizonyul (beleértve természetesen A harmadik híd című regény írójának térképzetét is – ami persze nem lekicsinylés volna, pusztán logikusan paradox következménye annak, hogy Szilasi most tényleg nagyon erős regénytérképészeti állítást tett). A városvalóságra, várostestre vonatkozó térértelmezés, a „tér termelése” (a szociológus Henri Lefebvre fogalma) pedig tovább folyik: Nosztávszky a barátjához intézett elbeszélésében mintegy utólagosan leképezi a hajléktalanok előzetes városleképező mozgását, annak is egyetlen januári napját, bőséges kitekintésekkel a megelőző és rá következő időkre, egészen májusig. Ahogyan Joyce a Dublinban bolyongó szereplői egyetlen napját ábrázolta, úgy Szilasi, pontosabban az általa beszéltetett Noszta is egyetlen végigjárt és végigélt (ezúttal nem júniusi, hanem) januári nap végigmesélésével térképezi fel azt a városteret, amely nem lehet azonos azzal a Szegeddel, noha hajszálpontosan hasonlít arra a Szegedre, amelyet a legtöbbünk egészen más nézőpontból (otthonnal-munkahellyel rendelkező városlakóként, meghatározott céllal érkező városlátogatóként, egyetemistaként, vendégmunkásként, megveszekedett kóborlóként…) ismer. A nézőpontváltásból fakadó városlátomás nyelvi és szemléleti erejéhez képest csekélyke, ámde jelentéses többletként, mintegy nyomatékosító poénként hat, hogy a regénybeli Szegeden éppenséggel eggyel több híd van, mint a valóságos Tisza-parti városban.
A hajléktalancsapat vonulásának egylélegze-tű leírása és értelmezése pontosan megjeleníti a regénybeli Noszta már említett kettősségét, amennyiben ő egyszerre lesz szereplője és elbeszélője annak a történetnek, amelyben látványosan egybetükröződik az ábrázolt tér előidejű tapasztalata és utóidejű magyarázata. Más a helyzet persze a regény második elbeszélőjével, Denivel. Nézzük például az alábbi két részletet, amelyek szépen fokozatba állíthatók a leírt „struktúra” értelmezettségének mértéke szerint – és nem véletlenül: lévén az első mondat a valamikor hajléktalan Nosztáé, míg a második a hajléktalanok szokásait módszeresen tanulmányozó nyomozóé: „Ő [Droll] is Robot napirendje szerint élt, az ő életét is a szálláshelyek közé kifeszített étkezési útvonal strukturálta, neki is ez adta meg a ritmust, ami képes volt életben tartani.” (185.) – „Mert amikor ezek a családról, rokonokról, barátokról, szomszédokról, ismerősökről levált társadalmi atomok szinte már teljesen magányosan lebegtek a légüres térben, ő [Robot] generált nekik egy mesterséges mikromolekulát.” (304.) Az utóbbi mondat már-már szociológusi fogalmisággal és távlatossággal összegezi a Robot által vezetett hajléktalanok városi vonulásának jelentőségét. Nem kétséges, hogy mindezt Szilasi nagyon el akarta mondani könyve olvasóinak. És nem véletlen, hogy mindezt nem Nosztávszkyval, hanem Damon Strahllal mondatta el, aki – részben alkati, részben szakmai okokból – kellőképpen távolról figyeli és elemzi a körülötte mozgó és létező (mozogva létező) embereket. Noha alkalomadtán Nosztávszky sem riad vissza attól, hogy olyan elvontabb, az elbeszélt történet anyagsúlyos valóságától éterien terminologikus retorikával elvonatkoztató kifejezéseket használjon, mint például az „ambíció” és az „öndefiníció” (83.) – ha egyszer éppen ez: a történetmondói „öndefinícióból” fakadó távlatteremtés volna az ő „ambíciója”, miként Sugár Dénesé is. Meg persze az őket beszéltető Szilasié is.
Sikerült is nekik. Nosztának is, Deninek is. Meg persze Szilasinak is, aki tényleg jól felépítette A harmadik híd című regényét. A regényépítkezés mintájának tekinthetjük a Noszta által emlegetett 1879-es nagy szegedi árvizet követő városújraépítést, amelyhez ráadásul a regényíró is hozzájárult egy harmadik híddal. Mindenesetre a valóságos Szeged valóságos újraépítői „bizonyosak lehettek benne, hogy kifogtak a jövőn”: „Ezeket a házsorokat ember el nem mozdítja többé az általuk kijelölt, végleges helyükről. Tulajdonképpen igazuk lett.” (193.)
Az más kérdés, hogy a tartósan felrajzolt rendszeren, regénytéren belül Szilasi azért folytonosan „elmozdít” (tükröz, ismétel, megváltoztat…) bizonyos dolgokat és eseményeket. Így például egy elodázott kocsmai verekedés törött üvegcsonkja sajátosan felidéződik egy gyilkossághoz használt ólomkristály gyertyatartócsonkban, amelyről viszont utóbb kiderül, hogy csupán másodlagos szerepet kaphat egy nagyon hegyes osztrigakéshez képest – csak hogy befejezésképpen azért röviden utaljak A harmadik híd védjegyértékű, akcionista retorikájú és szubverzív poétikájú regényszépségeire. A szövegszerű szépségesemények közé tartozik még például az alábbi két mondat csipetnyi különbsége is, amely a „magánérdekű feljegyzések Foghorn Péter halálának ügyében” alcímet viselő regény egyik kulcsfontosságú eseményének kétféle leírásából fakad: „No, halljam. Mennyit akartok, majmok.” (246.) – „No, majmok, halljam. Mennyit akartok.” (342.) Ugyanúgy két vessző és két pont mindkét mondatpárban. Ugyanaz a jelentésük is. Ugyanaz a személy beszél mindkét esetben. Ugyan-úgy megölik őt mindkét esetben. Minden szinte ugyanaz.