Kovács András Ferenc

A PUSZTA SZÍNHÁZ

Apám emlékének és –
Minden égi-földi társulatnak –


„És én mutatok neked valami teljesen elütőt
Az árnyékodtól, amely reggel mögötted lépked,
Vagy az árnyékodtól, amely este fölsejlik előtted:
Az iszonyatot mutatom meg neked egy marék
porban.”
(T. S. Eliot: A puszta ország
Szász János fordítása)


Apám, a csend, a mély, színtiszta csend,
A hirtelen csend, mely továbbremeg
Rivaldafényben, hogyha távozott már
A színpadról egy-egy földúlt szereplő,
Váratlanul, még indulattól reszketőn,
Ha jelenése véget ért, ha nincs
Több szó, szöveg, szerep lejátszatott,
S marad talán a meghajlás, a tapsrend –
Sivár boldogság, nem tarthat soká,
Aztán lesminkel, átöltözködik,
Fáradt, üres tükörben egy mosolyt
Próbálgat puszta arccal… Mondd, apám,
Akkor mi van, s mivé lesz mindenegy
Magasztalt színész, hogyha mennybe ment,
Ha festett égbolt kulisszái rejtik,
Ha majd lehúzzák évek poklai
A süllyesztőbe súlyos névtelenként,
Ha semmi percbe száll alá nagy árnya,
S habár túléli – híre pillanat csak!
Hiába volt tündéri, szép, királyi
Szellem, cseléd, rongy szajha, hős akárki,
Ha sanda kor taszítja hallgatásba –
Apám, mit ér a játék puszta csöndje?

 

„Oly izgatottan nézel rám, fiam,
Mint aki megriadt. De légy nyugodt:
A játék véget ért. – Mondtam, hogy így lesz. –
Színészeim tündérek voltak és
Köddé foszoltak újra, könnyü köddé…
És mint e semmiből szőtt látomás:
A felhő-kámzsás tornyok, büszke várak,
Szent templomok, s e roppant Glóbusz is,
Tenger népével köddé foszlik egyszer –
Akár az én illó színházam – elvész:
Szilánkja sem marad. Egész valónk
Csak álmok szövete; s kis életünk
Egy álom koronázza meg. Fiam,
Zilált vagyok ma… Vén velőm zavart…”


Hogy értselek most, vagy ne értselek már,
Apám? Zilált, zavart a láthatatlan
Szélvész, s a fény is hull, ha átsüvít
Sötét pupillán pillanat szilánkja,
Tűnt szellemek közt, látás színpadán,
S remegni kezd kitáguló szemekben,
Mint puszta térben megriadt szinész,
Ki szertepillant nagyra nyílt szemekkel,
Ha minden végszót, minden szót felejtett,
S elámulván, hogy ez megeshetett
A légi díszletek közt épp vele –
Nem vágyik többé szóra, szebb szövegre,
Se más szerepre, csak csodálkozik, hogy
Itt, szégyenszemre, múlt jelenvalókban
Mindez végképpen megtörténhetett! Most
Hogy értselek meg én, mit értsek én, mondd,
Apám, figyelsz? Miféle látomásból
Szóltál ki még felém, s mily láthatatlan
Látványok forgószínpadán bolyongsz, ha
Hozzám szólsz, mintha nélkülem beszélnél,
Nyelved bénán botorkál, nem forog –
Ha engem hívsz, hiányommal beszélgetsz,
S kihez szólsz akkor, hogyha én nem én
Vagyok, csak egy hang, és te sem te vagy?
Mint puszta térbe némuló szinész,
Tűnt szellemekre táguló szemekkel
Viharzol át a látás színpadán,
S átrendeződik minden létidő,
Varázslat, álom – ágyad lesz szigetté,
Apám, ziláltan vergődő hajóként
Viszed magaddal mélybe könyveid.

 

„Kérlek, bocsásd meg ezt a gyengeséget.”*

 

* A dőlt betűvel szedett sorok Shakespeare-től valók (Vihar, IV. 1.), Mészöly Dezső fordításában.